Úgy találtam, hogy akiknek azzal telik az életük, hogy évente egyszer kibányásznak egy tiszta gyémántot, azok lelkesen, boldogan forgatják, túrják a kietlen, köves földeket, naptól összeégetve, mint a túlérett gyümölcs, kövektől véresre sebezve, magukat egyre mélyebbre ásva az agyagba, hogy aztán feljőve mezítelenül aludjanak sátraikban. Ezzel szemben azt láttam, hogy boldogtalanok, szívükben megkeseredettek és meghasonlottak azok, akik fényűzésben élnek: hiába kapnak gyémántokat, haszontalan üvegcsecsebecséknek érzik őket. Mert az embernek nem tárgyra, hanem istenségre van szüksége. Mert a tárgy birtoklása valóban állandó, de a táplálék, amelyet számodra jelent, nem az. A tárgynak ugyanis csak akkor van értelme, ha nagyobbá tesz, márpedig nem attól növekszel, hogy birtokolod, hanem hogy megszerzed.

Hogyan állíthatnád, hogy az ünnep más valami, mint örömtűz rőzseszedés után, a hegy megmászása után boldogan nyújtózkodó izmok, a kibányászott gyémánt első megcsillanása a fényben, a szőlő beérése után a szüret? Miből gondolod, hogy úgy élhetnénk az ünneppel is, mint valami állandó készlettel? Az ünnep megérkezésed a gyaloglás után, vagyis gyaloglásod megkoronázása, de ha otthonülővé válsz, attól mit sem remélhetsz. Ezért ne telepedj be a zenébe vagy a költészetbe, sem a meghódított asszonyba, sem a hegytetőről megpillantott tájba. Mert elveszítlek, ha szétosztalak egyforma napjaim között.

(Folytatjuk)