A magára maradt béna asszony elmosolyodott, és elaludt. Így talált rá fél óra múlva a bírósági Ilike, aki valamikor bíró nagyapámmal dolgozott együtt, és amikor meglátta balra húzó szája szélén a kis mosolyt, arcán pedig a még fel nem száradt könnyeket, jött, hogy törjön és zúzzon.
Brock Anna kinyitotta a szemét, meglátta, Ilike mennyire megrendült, és újra belemart a gyomrába a félelem.
Ilike tisztába rakta, megmosdatta, és közben suttogva szidta a rendszert. A könnytől nedves, gyűrött párnahuzatot áthúzta, kiszellőztetett, és Anna ágya mellé ült. „Átkozottak” – mondta ótestamentumi hangsúllyal. Brock Anna nem akarta, hogy ezt a csöpp asszonyt agyonnyomja a kapaszkodásával, de hát nem tudott mit tenni – Ilike meg elbírta. Amit nehezen viselt, az az a gondolat volt, hogy mindez megtörténhetett. Simogatta Brock Anna haját, isten malmait emlegetve. Anna arra gondolt, hogy neki a földi életben nem nagyon lesz dolga velük…
Ilike még aznap megbízta a fiát, aki teherautó sofőr volt, és gyakran járt Pestre, hogy keresse fel Szoykáné lányát, Nusikát, de így is majd félévbe telt, mire Brock Anna hozzájuk kerülhetett.
Ezt a pillanatot pedig senki sem várta.
Brock Anna azért nem, mert nem ismerte Nusika vejét, akivel majd egy fedél alatt kell élnie, Nusika meg azért nem, mert ismerte.
Szoyka Anna – Nusika – akkor költözött össze a lányával és annak családjával, amikor végleg lemondott arról, hogy Ottó fia egyszer csak bekopogtat hozzá.
A fiút 17 évesen vagonírozták be katonának, az utolsók között, hogy ott vérezzen el a második világháború valamelyik csatájában, de ő ehelyett egy alkalommal, amikor a vonat a vágányom vesztegelt, lelépett, hogy megmozgassa a tagjait. Soha többet nem látta senki, és Nusika úgy döntött, hogy nem pereli ezért az Úristent, hanem beengedi eladdig független, ateista lelkébe.
Mindig az volt az érzésem, hogy a Jóisten nem kívánja azt az állandó üdvözült mosolyt, amellyel Annus néni – mi így hívtuk – járkált a világban, de ha arra gondolok, ami még várt rá, tulajdonképpen jól döntött. Mindenesetre amikor Évi, a lánya megszülte egyszobás panellakásukba harmadik gyermekét is, belátta, hogy praktikusabb összeköltözniük, hiszen ő egy belvárosi, 90 nm-es polgári lakásban élt egyedül. Csapodár férje ki tudja, éppen kit csalt, de már nem őt, mert fiatalon elváltak.
Annus néni lánya tanárnő volt, a gimnáziumban ismerkedett meg a férjével, akitől rettegtek a diákok, és ő ezt komoly szakmai sikerként könyvelte el. Történelmet tanított, és leginkább azokat a történelmi személyiségeket csodálta, akik erőből és nem diplomáciai eszközökkel érveltek. Maga is úgy tett a családjában, és a felesége három gyerek után már csupán azt a lehetőséget látta maga előtt, hogy minél kevesebbszer ébreszti fel az alvó oroszlánt.
Annus néni rögtön átlátta a helyzetet, de diplomáciájával kudarcot vallott.. A vő egy darabig kivárt, majd eljött az a pillanat, amikor anyósával szemben is erőből érvelt, mint nagy példaképei, és Annus nénit csak a lánya tudta nagy nehezen lebeszélni arról, hogy látleletet vétessen fel az orvosi rendelőben.
Ekkor történt meg, hogy bekopogtatott hozzájuk az Ilike sofőr fia. Délelőtt lévén, csak Annus nénit találta otthon. Már a hírtől lerogyott egy székre, hogy testvérét, Cuncót elvitte a hatóság, de amikor megértette, hogy ezzel béna anyjának gondja is az ő nyakába szakadt, már fel se tudott állni. Őszinte aggodalommal gondolt nővérére, akit szivből szeretett, és derék férjéért, kényelmes életéért titokban mindig is irigyelt. Cuncó volt számára a biztos kikötő, amire mindig jó volt gondolnia agresszív hajlamú veje mellett. Tudta, hogy nővére sosem hagyná őt cserben, és ezt most ő sem teheti meg vele.
Ilike fia elment, és Szoyka Anna farkasszemet nézett élete első kategorikus imperatívuszával. A Jóisten, akit olyan üdvözült mosollyal hordozott magában, és akinek a kezébe letette terheit, most hirtelen mit sem törődve az ő üdvözült nyugalmával, újabb terheket rakott rá, amit nem várt volna el tőle azután, hogy Ottókája amúgy sem jött vissza.
Negyed egyet mutatott az óra, s ideje volt összeszednie magát, mert lánya és veje kettőkor óramű pontossággal megjelennek. Az iskola menzájáról hozták haza az ebédet, mert Annus néni világéletében végtelen közönnyel viseltetett a konyhai dolgok iránt. Amúgy is nem törődöm természetének reflexszerű reakcióját – „ Majd lesz valahogy!’ – elnyomva arra kényszerítette magát, hogy átgondolja, miként is lesz tovább.
Beleszédült.
Már attól le s fel járt a gyomra, ha elképzelte, amint az anyját mosdatja, forgatja, öltözteti (azt, hogy miként fogja tisztába tenni, rábízta a jó öreg „ Majd lesz valahogy”-ra). Anyját a maga módján szerette, de ritkán gondolt rá, és még ritkábban látogatta. Ha belépett a beteg szobájába Cuncókáéknál, öt percen belül kifogytak a témából. Az volt az érzése, hogy Brock Anna nem sokra tartja az ő mondókáját.

Az, hogy az anyjától eltávolodott, és ezután össze kell majd szokniuk, még a legkisebb gondnak tűnt a többi közt.
A saját szobáját kell megosztania vele, mást nem is tehet, s ha már így esett, ez a legjobb megoldás. Tulajdonképpen a konyha mellé ragasztott kis cselédszoba volt valaha, szinte külön kis lakrésznek tekintette, ha a vacsora után a konyha ajtaját a lányáék becsukták, és ő a dunyha melegébe veszve rádiót hallgathatott, elképzelve a mennyei találkozást Ottókájával. Be kell szereznie egy füldugót a mamának, ötlött az eszébe, és az, hogy ilyen praktikusan elhárította
az esti rádiózásai elé gördülő akadályt, fellelkesítette, és találékonnyá tette.
A legnagyobb gond – nyilván – Géza, a vő lesz.
Géza ugyanis alapból tiltakozni fog, öregotthont, kórházat ajánl majd, és Évi, a felesége, aki gyűlöli a feszültséget, nem száll vele szembe. A három gyerekre fognak hivatkozni, akiknek nyugodt háttér kell a tanuláshoz, meg arra, mennyit gürcölnek, hogy legalább itthon várja őket viszonylagos béke, és már így is sokan vannak…
Annus néni felállt, mert szinte hallotta, hogyan ordítozik majd a veje, és eszébe jutott, hogy hangoskodását a szobájából is lehet hallani. Lázasan gondolkodott, mivel lehetne előre megfékezni ezt a vadbarmot. Erőt kért a Jóistentől , ha már méltónak tartotta egy újabb keresztre.
Kétségbeesetten idézte fel, ahogy egyszer a szekrényhez nyomta őt a veje, és utána egy hétig véraláfutásos volt a szeme… Ekkor felhívta Rózsikát, a körzeti orvosa asszisztensét, aki jó barátnője volt. Aztán megterített, és majdnem harcra készen meredt a bejárati ajtóra. Különös örömét lelte abban, hogy veje amúgy masszív étvágyát sikerült aznap elvennie, és érintetlenül tette a hűtőbe a pörköltes csőtésztát. Géza az első mondatnál, amelyben Annus néni kérdő hangsúlyokat nem használva kijelentett, letette a kanalat, és felhúzta a szemöldökét. A maga módján nem okozott csalódást anyósának, pontosan olyan hitványul viselkedett,ahogy szokott. Annus néni neki viszont keserves csalódást okozott. Amint felneszelt az asszony hangjának különös függetlenségére, megemelte a sajátját, hogy éreztesse az erőviszonyokat. Annus néni azonban nem hátrált meg, hanem leült vele szemben, és üdvözült mosolyát magán hagyva azt mondta:
– Édes fiam, ha még egyszer felemeled a hangodat, beviszem az iskolába a látleletet, amit készíttettem. Talán meg tudnám lepni vele az igazgatódat annyira, hogy többet nem engedne gyerekek közelébe,mint ahogy nem is vagy oda való. Persze emberek közé sem…
Géza dühtől eltorzult arccal és villámló szemekkel nézett feleségére, aki félelmében ezt nyöszörögte:
– Anya, de hát megígérted…
– Meggondoltam magam. Hogy te kiszolgáltatod magad ennek az alaknak a kényére-kedvére, az a te ügyed. Én úgy döntöttem, nem teszem,és ha nem bánod, ehhez nem kértem a gyerekem engedélyét.
– Mutassa – mondta elbizonytalanodva Géza. Nagyon elvékonyodott a hangja, és Annus néni ekkor értette meg, hogy már régen megfékezhette volna a vejét, akár hazugság nélkül is, csupán azzal, ha bátrabb. Géza ugyanis, mint az agresszív emberek általában, valójában gyáva volt.
– Csak nem gondolod, hogy itthon tartom?- mosolygott továbbra is bűbájosan. – Nincs olyan fiók, amit te fel nem törnél.
– Hazudik – szólt Géza erőtlenül. – Hazudik.
De az ételt eltolta magától, és rágyújtott egy cigarettára.
– Hát persze – bólintott Annus néni furcsa derűvel az arcán. – Nos, azt nem tudom egyelőre megakadályozni, hogy ne pofozd az unokáimat és a feleségedet, és ne gyújts rá a lakásomban, ahol rajtad kívül soha senki nem tenné ezt anélkül, hogy ne kérne rá engedélyt, de azt igenis meg fogom, hogy anyám utolsó hónapjait vagy éveit megkeserítsd… Természetesen megérdeklődheted az orvosi rendelőben, igazat mondtam-e.
Géza elég ostoba volt ahhoz, hogy egy fél percig valóban eltűnődjön ezen a lehetőségen, majd amikor rájött, miért is lehetetlen a dolognak ily módon utánajárni, Annus néni arcába fújta a füstöt, és felállt.
– Csináljon, amit akar, maga vén boszorkány – mondta, és a csikket a csontoknak odakészített kistányéron nyomta el. Évi felkapta a tányért, kidobta a csikket a szemetesbe, a tányérra pedig vizet csorgatott a mosogatóban, hol az anyjára, hol meg férjére nézve.
Anyja megsajnálta, és ahogy Géza kifelé vonult, úgy döntött, nem végez félmunkát.
– Majd elfelejtettem mondani. Ha esetleg nem lenne magától értetődő, természetesen nagy örömmel mutatom meg a látleletet akkor is, ha még egyszer bántod a lányomat…
Brock Annát egy kora decemberi napon Ilike fia hozta el Pestre teherautóval, és a karjában
vitte fel Annus néni harmadik emeleti lakásába. Sajnos, a nagy forgalom miatt délután kettő jócskán elmúlt már, mire befutottak, így Géza az újságjával ott terpeszkedett a hallban, amin keresztül Annus néni szobájába cipelték az elgyötört asszonyt. Akkor már három hónapja nem beszélt az anyósával, és csak verbálisan merte terrorizálni a feleségét…
Szoyka Anna döbbenten látta, milyen sovány és megtört az anyja, és végigsöpört a lelkén az az odaadás, amit eladdig a jelentős mennyiségű napi ima sem volt képes előhívni. Hosszan igazgatta a végre ágyba került béna asszony körül az ágyneműt, és arra gondolt, hogy természetesen nem fog füldugót venni a mamának. Szinte dühösen nézte a szekrényén álló rádiót, és arra az időre, amíg Brock Anna nála lesz – ezt eldöntötte – ki sem fogja nyitni esténként.
Ilike fia eközben ellátta egy-két praktikus tanáccsal, elmagyarázta, mi van a táskában, a pelenkákat is beleértve, és Szoyka Anna sehogy sem találta lelkében azt a szűkölő félelmet, amit korábban ez a szó kiváltott belőle. Most nem felejtette el Ilike fiát kávéval megkínálni, és azt mondta neki, :
– Az isten áldja meg magukat.
Arcáról a valódi megindultság letörölte az üdvözült mosolyt, és a Jóisten először volt hajlandó leülni Szoyka Anna konyhaszékére.
Brock Anna kora estig aludt, akkor Annus bevitt két nagy lavór meleg vizet, megmosdatta, tisztába tette, az elhasználódott pelenkát hypós vízbe áztatta, és meg sem hallotta a vejét, aki utálkozva kerülgette a fürdőszobában a vödröt.
Anyja nehezen tért magához a sokkból, hogy kimozdították otthonából, de érezte kissé mindig felületes gyermeke egész viselkedésében az oly gyakran hiányolt mélységet.
– Szép itt nálatok – jegyezte meg.
– Ugyan – mosolygott Annus fanyarul és megfogta anyja ép kezét.- Cuncóéknál jobb helyed volt, tudom. De talán itt se lesz rossz… Ne aggódj.
– Tudom, Nusikám – mondta Brock Anna. – Nem aggódom, egy cseppet sem. Magam miatt nem.
– Miatta se aggódj – értette el a lánya. – Jolán vissza fog jönni, meglátod.
Brock Anna abban már eléggé biztos volt, hogy ő Jolánt nem fogja meglátni, de abban tényleg bízott, hogy Nusika igen. És bólintott.
Próbált hozzászokni új helyzetéhez, és csendben figyelt.
Abból, hogy Évi unokája és a dédunokák csak akkor jöttek be hozzá, ha Évi férje nem volt otthon, gyorsan összerakta az igazságot, bár a brutális részletek felismeréséig nem jutott el. Esténként Nusika felolvasott neki a Bibliából, és érezte, hogy egyre folyékonyabban beszéli a túlvilág nyelvét.

Karácsony előtt Brock Anna kórházba került. Legyengült szervezete nem bírta el a család életének feszült bizonytalanságát.
Hatan voltak a kórteremben, mindannyian Charon ladikjára vártak. Karácsony este habos kakaót itattak velük a nővérek, akiknek szakszerű mozdulatain és hangján mintha kicsit áttört volna az ünnep.
Nusika szinte végig mellette volt, de nem olvashatott fel a Bibliából, mert nem zavarhatta a többi beteget. Suttogva beszélgettek, úgy fogta anyja hideg kezét. Késő este ment el.
Miután Brock Anna már elaludt.
A beteg álmában Melber Amáliát látta, bár mindössze tizenegy éves volt, amikor anyja meghalt.
Stuttgartban sétálgattak, ahol pedig sosem járt, és bementek egy kávéházba. A pincér habos kakaót hozott, tálcán, de mielőtt letette volna az asztalukra, valaki kitárta a kávézó ajtaját, s a beözönlő fény mindent elvakított…
Szoyka Anna este tizenegy körül ért haza a kórházból. A konyhában várták a karácsonyi vacsora romjai. Elmosogatott.
Reggel 8-kor távirat érkezett a kórházi hírrel…

(Folytatjuk)

(Részlet egy készülő családregényből)