Apám édesanyja, Szoyka Jolán rajongó volt és realista. Rajongásának forrása a szüntelen izgalmakat teremtő valóság volt.
Befelé tartva a kertből, egy percre leülvén a fonott székbe, hosszan tartotta a napfénybe egy sóska levelét. Én az asztalnál kifestőztem.
„Nézd csak!” – fordult felém.
Pipaszár lábaimat magam alá húzva a széken, odahajoltam a napfénybe tartott levélkéhez; legelőször is a nyálelválasztásom indult meg, mert Klári unokatestvéremmel rendszeresen legeltük a vadsóskát a kerti lugasról. „Láttál már ilyen csudát?” – hallatszott szinte révületben. – „Micsoda harmónia! Teljesen szimmetrikus vonalak! Micsoda tökély!”
Miközben én egy kókadt, nyavalyás kis levelet láttam, és három szót sem értettem abból, amit nagyanyám kipirult arccal, majdhogynem elszavalt nekem…
Mélységes csodálatát a természet minden részletére kierjesztette. Komoly energiákat fektetett például abba, hogy megértesse velünk, miért nem kell félnünk egy hernyótól. Békésen tartotta a tenyerében, mi meg sikítoztunk.
Ezalatt ihletetten érvelt amellett, hogy ugyanúgy van szeme, ugyanúgy eszik, érzi a napfényt és nem szereti, ha bántják, mint bármely élőlény – egyszóval kedves ismerősünk is lehetne, ha éppen így akarnánk.
Mi viszont úgy gondoltuk, bőven elég, ha a hernyó az ő kedves ismerőse, sőt, még az is sok. S gyanakodva figyeltük, vajon megmossa-e a kezét, miután leengedte tenyeréből a kis undormányt a nyári kert talajára.
Megmosta…
Mélyen hitt a cselekvés értelmében, de nem várta el, hogy más is minden áron higgyen benne, az igazságot viszont még önmagánál is jobban szerette.
Nem volt önző, és nem volt tévedhetetlen. Mihelyst reggel felébredt, eszébe jutott, milyen elképesztően érdekes a világ, és amíg el nem aludt, azt csodálta egyre: munkával, szavakkal, tanítással, újságolvasással, és még ezerféle módon. Felelősnek érezte magát az idejéért, amit kapott, és nem csupán a jelenért. Egyetlen bánata a halála előtti hetekben is az volt, hogy a jövő feltételezhetően páratlan felfedezései nélküle fognak végbemenni. De ha már így esett, a másik két időt nem szalasztotta el. Bevallotta: azért mesél nekünk annyit a nagyszüleiről és szüleiről, hogy ne felejtsük el, és majd a magunk során tovább meséljük.
Rosszcsont húga mellett amolyan bezzeg gyerek lehetett, de kíváncsi, független szelleme, amit mindig csodáltam benne, minden bizonnyal megóvta a „kis stréber” unalmas szerepétől. A bajai ház nyugalmas életritmusában, amit csak néha akasztottak meg Brock ópapa untig ismert nagyjelenetei, észrevétlenül cseperedett értelmes, nyitott, harmonikus fiatal nővé. Bár édesapja akkor már nem élt, bizonyára nem valamilyen egzisztenciális meggondolás késztette arra, hogy tanítónői diplomát szerezzen. Komoly súlyfölöslege ellenére maga is könnyűszerrel bevitorlázhatott volna egy elfogadható partival ama hagyományos kikötőbe, amelyben Nusika már lehorgonyzott (bár választottja szerette időről-időre eloldani a maga horgonyait), Joli azonban ehelyett tanult, diplomája megszerezése után pedig éppen arra készült, hogy Franciaországba megy a nyelvet gyakorolni,
Egy napon arra ment haza, hogy a házuk küszöbén vékony, ismeretlen fiú néz fel rá. Aki tisztességesen bemutatkozott: Albert Józsefnek hívják, két hónapja érkezett vissza Szibériából, ahol három évet töltött hadifogságban. Amúgy Jolika egyik barátnőjének a rokona, a barátnő meg odabent kávézott Brock Annával. Azalatt Józsi kiült elszívni egy cigarettát. Szibériában ugyanis rászokott…
Hogy még mi minden történt vele Szibériában, azt Joli záporozó kérdéseire szép lassan sikerült felidéznie, bár jobb szerette volna elfelejteni. De az alig megismert lány mellett, akinek érdeklődését nem tudta leszerelni, mert olyan vonzónak és hitelesnek tartotta, kénytelen volt megszegnie fogadalmát, amit akkor tett, amikor a vonat átlépte a határt, és amikor eldöntötte, hogy azokról az évekről, melyek elrabolták az ifjúságát, a jókedvét és egészségét, nem mesél senkinek.
Társalgásuk közben Jolán maga is tapasztalta, hogy a huszonkét éves fiú valahogy másként beszél, mint általában a fiatalok, de hajlamos volt ezt annak betudni, hogy egyszerűen csak komoly természetű. Később megértette, hogy ez valami mentális hiánybetegség, amit csak az ő életszeretete tudott ideig-óráig tünetmentessé tenni.
Albert József nem gondolta, hogy valaki mellett valaha is felszabadultan fog még nevetni, és amikor ez mégis bekövetkezett, jobban megnézte magának Szoyka Jolánt. Akit látott, nem igazán hasonlított a divatlapok sugallta nőideálhoz, de hát mit számít ez? Ő sosem forgatott divatlapokat.
Odahaza, a vaskúti család asztalán legfeljebb kis papírfecnik hevertek, azokon pedig kimutatások arról, hogyan alakul a bevétel-kiadás.
Szülei igyekvő, bigott parasztemberek voltak, a sváb szorgalom és zárkózottság sötét aurája követte őket mindenhová. Józsi fiúkat is csak az első világháború forgószele szippantotta ki ebből a bűvkörből. Szerencséjére, szinte rögtön fogságba esett. Ő maga ahhoz a jeges szelektől süvöltő három évhez a világ vacogtató messzeségében nem nagyon tudta a szerencse szót hozzákapcsolni. Csak akkor gondolt először arra, hogy talán olyannak is tekintheti sorsát, amikor a temetőben sétálva annyi osztálytársa nevét látta viszont a sírköveken. De leginkább akkor jutott az eszébe, hogy talán még megbocsátja valaha Szibériát az ő szigorú fegyelemmel tisztelt Istenének, amikor Szoyka Jolánt először alaposabban szemügyre vette a bajai ház nappalijában.
Acélkék szemű, kellemes arcú lányt látott, aki sokat nevetett és a jelek szerint elég sokat evett is. Mindkettőt teljesen fesztelenül. A fiú elbűvölve nézte, mennyire kerek neki a világ. Találkozott már olyan emberekkel, akik ilyen irigylésre méltó módon szerették az életet és benne magukat, de olyannal még nem, aki magán kívül másokat is ennyire őszintén komolyan vett volna. Szoyka Jolánnak már akkor megvolt a képessége arra, hogy másokra figyelve meg tudjon feledkezni magáról. Ez tetszett és hízelgett is a fiúnak, tartózkodása boldogan fölengedett. Ráadásul nem szerette a sovány lányokat. A soványság örökre összekapcsolódott benne a szibériai foglyok kiálló lapockáival, azt pedig örökre el akarta felejteni. Szoyka Jolán, viselkedésében és megjelenésében maga volt a hiányt nem ismerő élet. Albert József pedig vőlegényként határozottan arra kérte, ne fogyókúrázzon, bár a lány nagyon szeretett volna kicsit elegánsabban festeni az esküvői ruhájában.
A bajai nappaliban még nem volt szó esküvőről: addig jutottak csak, hogy a sápkórós sváb fiú újra tanulta a nevetést, és óvatosan ő is kérdezgetni kezdte a lányt. Kiderült, hogy Joli szeptemberben Franciaországba készül, amitől Albert József sápadt arca még sápadtabb lett.
Április volt. Úgy sétált haza a vendégségből unokatestvérével, hogy alig tudott a szavaira figyelni; lázasan járt az agya, mit is kellene tennie, hogy Jolit valami módon itthon tartsa. Hazaérve előkereste az értesítést arról, hogy a hadifogság miatt éveket elszalasztó fiataloknak az állam gyorsított eljárásban lehetővé teszi vizsgáik letételét.
Kiült a kapu előtti kis padra, hogy egyszerűen közölje terveit a szüleivel. A katonaság előtt a szülők ugyanis elvárták, hogy fiuk átvegye az egyébként szépen gyarapodó gazdaságot, sváb lányt vegyen feleségül, mélyen vallásos nevelésben részesítse születendő gyerekeit, majd egy csöndes,
fizikai munkában és komolyságban letudott élet után a sváb temetéseket jellemző végtelenül nyomasztó siratással eresszék le koporsóját a földbe… Szibéria után viszont, s ezt a szülei is belátták, ez az elképzelés semmivé lett. A harcmezők valósága, Szibéria fagyos pusztái szétszaggatták az öröklött sors eltéphetetlennek tűnő rostjait. Józsi fiuk aggasztóan idegenül és szabadon tért haza. Szülei nem olyanfajta emberek voltak, akik harcolnak a nyilvánvaló ellen és elfogadták ezt a változást. A fekete fejkendős asszony így aztán ellenvetés nélkül hallgatta, mit tervez ez a számára ismeretlen fiatal férfi, akinek arcvonásai mégis csak megegyeztek az ő valamikori engedelmes Józsijával.
A terve így hangzott: két hónap alatt leteszi az érettségit, és gyorsított iramban, fele idő alatt, persze állami engedéllyel, megszerzi a jogi diplomát. „Ahogy gondolod, fiam” – mondta halkan az anyja , aki felét sem értette a grandiózus tervnek, csupán annyit tudott, hogy bérest kell keresniük a továbbiakban. Szorongva a férjére nézett, mennyire romlott el annak a kedve, de az a kalapját a szemébe húzta, és a távolt fürkészte. Aztán pipára gyújtott, és csak annyit jegyzett meg, hogy hát akkor bizony nagyon kell igyekezni…
Ugyanis június végén vannak az érettségi vizsgák.
A fiú olyan iramban kezdett el tanulni, amit csak az egyre mélyülő szerelem és egy igazán eleven elme tett elviselhetővé.
Szoyka Jolánékhoz gyakran ment látogatóba, és amikor letette a lány elé az érettségi bizonyítványát és az értesítőt arról, hogy a jogi tanulmányait megkezdheti szeptemberben és két év alatt el is végezheti, a lány elismerően nézett rá. Igy hatottak rá a szellem teljesítményei, és homályosan érezte, hogy ehhez most részben neki is köze van, bár még egyetlen szó sem esett köztük a szerelemről.
– Nagyon elszánt – mosolygott a még mindig túl sápadt fiúra.
– Megvan rá az okom – mondta az, és várakozón fürkészte a lányt. Joli nem is okozott csalódást:
– El árulja, mi az?
– Hát maga – vágta rá, és hirtelen erős szívdobogása lett.
Joli hallgatott, bár sejtette, hogy Józsi valami ilyesmit fog mondani. Lázasan járt az agya, mit feleljen erre a talányos válaszra, amiben benne volt ugyan az összes délutáni látogatás ki nem mondott üzenete, de azért… .
– Ezt meg hogy érti? – kérdezett rá nyíltan.
Albert József nem volt a szavak embere, de tudta, hogy ez az egyetlen esélye, hogy Joli ne szálljon fel szeptemberben a Párizsba tartó vonatra.
– Ahogy mondtam. Mindent magáért csinálok. Magáért tanulok, magáért kelek fel reggel az ágyból és fekszem le este, magáért beszélek és hallgatok.
„ Főleg hallgat” – gondolta fanyarul Joli.
– Magáért élek, mert egyébként nem lenne nagy kedvem hozzá – folytatta a fiú. – Maga nélkül az egésznek nincs semmi értelme. Kérem, ne menjen el Franciaországba…
Szoyka Jolán tudatában volt annak, mekkora erő kellett ahhoz, hogy e fiúnak az egyébként legtöbbször tárgyszerű, okos szavai ilyen intimitásig melegedjenek. Hízelgett neki, hogy ő tudta ezt az erőt felszabadítani, és tetszett is a kicsit keleties, csöppet sem sváb arc. Amit Józsi kért, igazából nem lepte meg, legfeljebb azon lepődött meg, hogy mennyire nem. Újabban, ha Párizsra gondolt, már nem érezte azt a lelkesedést, mint régen. Valahányszor anyja valami praktikus intézni való okán szóba hozta, majdhogynem ingerült lett, és igyekezett másra terelni a szót. Pedig már minden: szállás, vonatjegy, program el volt intézve.
Ez után a csendben elhadart vallomás után már tudta, miért vesztette el az élénk érdeklődését Franciaország iránt. De azért még megkérdezte:
– Mégis, mit mondjak az édesanyámnak, miért nem megyek most egyszerre ki Párizsba?
– Mert menyasszony – vágta rá gyorsan Albert József, finom félmosollyal.
Ez a merész és burkolt leánykérés levette a lábáról Szoyka Jolánt. Nem látta még igazán bátornak sosem a fiút, és ettől most olyan vonzóan férfiasnak tűnt, hogy teljesen elgyengült tőle.
– Maga most megkérte a kezemet? – kérdezte némileg magához térve.
– Igen – mosolygott a fiú továbbra is, mert elég éles eszű volt ahhoz, hogy tudja, mit jelent a lány eleddig sosem tapasztalt, kedves zavara. – És ha igent mond, akkor szerintem térjünk át a tegeződésre – tette még hozzá józanul.
A lány lassan visszanyerte az egyensúlyát, és a játékos kedvét.
– Hát jó – dőlt hátra a széken. – Nem bánom, tegeződjünk… Persze….- állt fel a székről – azért édesanyámat is megkérdezem, nem bánja-e.
Brock Anna pedig nem bánta.
Joli arcából, amely rá nem jellemző módon már korábban is megfeszült, ha a párizsi útjáról beszélt vele, már régen kitalálta azt, amit a lánya csak most tudott magában összerakni. Emellett tetszett neki a fiú elszántsága, amivel küzdött Joliért. Rögtön tisztázta is vele, hogy csak a jogi diploma megszerzése után veheti felségül.
Szoyka Jolán és Albert József két évig jártak jegyben. A fiú negyedévenként elsajátította egy teljes év anyagát – színjelessel, és első útja a vizsgák után rögtön a bajai házba vezetett, ahol letette a bizonyítványát az asztalra. Joli büszkén mutatta édesanyjának, és miközben megebédeltek, Józsi elmesélte, milyen vizsgakérdéseket kapott. Utána – ha jó idő volt – a kerti padon kávéztak.
Albert József ekkor már nem gyújtott rá: leszokott róla.

(Folytatjuk)

(Részlet egy készülő családregényből)