A beszélő papagáj

Topcsekkel volt dolgom. Szép, magas, fekete ember Topcsek, orra hegyes és hosszú, képe beesett, füle nagy és eláll, vékony két lábszára rettentő hosszú, most, ahogy mindent elmondtam róla, most látom, hogy nem is olyan szép ez a Topcsek. De a felesége határozottan szép asszony, illetve csinos, már olyan izé… hogy is mondjam, kedves. Középtermetűnél valamivel alacsonyabb, lilásvörös hajjal, divatos kövérséggel, mármint az ötven év előtti divat szerint, de legföljebb nyolcvanöt-kilencven kilóig terjedően.

Topcseket a kávéházban kerestem, de nem találtam, ezen a délelőttön nélküle szól fel a ház- és telekügynökök kórusa az égre, jajgatván, hogy Uram, csak egy mákszemnyi üzletet! Bejártam az ügynökök karát, megtudtam, hogy Topcsek az Aradi utca 107. számú ház – sajnos nem eladó! – negyedik emeletének ötödik számú lakásában lakik. Kigyalogoltam oda, föl a negyedik emeletre – szóval így kerültem abba a szerencsés helyzetbe, hogy kedves neje őnagyságát a föntebb elszórt néhány igénytelen jelzővel leírhassam. Persze nem azért, azaz nejének leírásáért kerestem föl Topcseket, hanem mert hallottam, hogy ő tud egy házat. Természetesen olyant, amelyik eladó. Én meg tudtam egy vevőt, mert ismertem egy olyan embert, aki szeretett volna egy házat venni. Mindenesetre meg kellett keresnem Topcseket.

– Kit tetszik keresni? – kérdezte gyanakvó fürkészéssel egy kövérkés hölgy, azaz Topcsekné, miután ötszöri csöngetésemre megnyílt a negyedik emelet öt.

Ahogy házvételről kezdtem beszélni, rögtön kedves lett hozzám, beinvitált a lakásba, várjak egy kicsit. Topcsek nincs itthon, de mindjárt jön. Feltétlenül jön, jönnie kell. Leültetett az ebédlőben – nevezzük két szobája közül az egyiket így –, s éppen szembe kerültem a papagájjal. Igen, gyermekük nem volt, ahelyett tartottak egy papagájt, nem ugyan bölcsőben, de egy méhkas alakú óriási drótkalitkában. Rózsaszínűbe játszó fehér tollazatú volt a papagáj, egy miniatűr rudacskán állt egy lábon, s minden bizonnyal a brazíliai őserdőkre gondolt.

– Szép állat! – jelentettem ki ötperces szünet után, mialatt Topcsek persze nem jött.

– Állat? Hogy mondhat ilyet? – vetette rám szemét az asszony sértődve.

Kérdező csodálkozással néztem rá.

– Mondja, hogy madár. Madár ez, kérem. Egy kedves, aranyos madár. Okosabb ez kérem, mint sok ember.

Nagy vicc, okosabbnak lenni Topcseknél – gondoltam, de nem mondtam ki, mert mégiscsak a férje, s ha rosszat mondok a férjéről, még azt hiszi, hogy udvarolni akarok neki, holott ízlésem csupán nyolcvannégy kilóig terjed, és akkor is legalább középtermetűben.

– Beszélni is tud ez, kérem – csevegett tovább.

No, erre hirtelen felálltam, dühömben. Mert a beszélő papagáj az az én gyenge oldalam. Sokat hallottam már beszélő papagájról, de egyhez sem volt még szerencsém. Meg voltam róla győződve, hogy a beszélő papagáj ostoba hazugság, olyan valami, mint az élettartamot bemondó kakukk, a halált jósló kuvik, a bosszúálló hiéna, a négyzetgyököt vonó ló vagy a hűtlen kígyó, már amennyiben kígyóról és nem nőről van szó. Én még nem hallottam beszélő papagájt, tehát joggal marcangolhatott már évek óta az a kérdés, ugyan micsoda alapon állítják az emberek egy papagájról, hogy beszélni tud, hiszen ha szigorúan mérem, hát némely képviselő sem tud beszélni. És mit tud beszélni? Azt mondja talán a „Hogy van?” kérdésemre, hogy: „Köszönöm, jól”?

Ismerem már az ilyen csalásokat. Mindig az a vége, hogy: most éppen nem akar beszélni. Pont úgy van, mint a ligeti mutatványosnál: itt láthatók a sziámi ikrek, az egyik éppen elment sétálni.

De már kezdődött is a produkció, a kövérkés asszony odalépett a kalitkához, s buzdítóan mosolygott a papagájra.

A papagáj nézett rá vissza, ő nem mosolygott, sem buzdítóan, sem lemondóan, de egyszer csak valami éktelen gurgulyázó rikoltásban tört ki:

Kroá, kroá, kroá, kroá.

Az asszony felkacagott.

– Hallja?

– Igen, hallom.

– Nem érti?

Csodálkozva meredtem rá.

– Azt kérdezte: Ki ez az ember?

– Úgy? Azt kérdezte? Igazán nem értettem. Kár.

Az asszony újra buzdítóan mosolygott a papagájra. És beszélt hozzá:

– Hogy vagy, kis aranyom? Miért haragszol? A bácsi nem bánt.

Az állat… pardon madár, újra rikoltott.

– Kroá, kroá, kroá, kroá.

– Hallja? – kacagott az asszony. – Azt mondja: Gazember, gazember! De ne haragudjon, ez nem önnek szól, ezt Topcseknek szokta mondani.

– Úgy? Azt mondta? Érdekes, hogy én nem értem a szavait. Talán rossz a fülem.

– Azért nem érti, mert még nem szokta meg. Csak figyeljen. Persze hogy szegényke nem tudja olyan szépen mondani, mint egy pap vagy egy színész a Nemzetiben. De azért jól érthető.

A papagáj megint rikoltott:

– Kroá, kroá, kroá, kroá.

Az asszony most rettentően elkezdett nevetni, annyira, hogy már őt is alig értettem meg, szerinte különben most ezt mondja a papagáj: az ördög vigyen el benneteket.

Kezdtem félni. A papagáj rémes rikácsolásában – mert hangja aztán volt! – meg az asszony érthetetlen, de megingathatatlan meggyőződésében, mely szerint egyszer ezt, másszor azt mondta a „beszélő papagáj”, volt valami ijesztő. Fölálltam, meghajtottam magam:

– Megyek. Nincs időm tovább várni.

Az asszony kacagva marasztalt. De én már indultam is kifelé. Elkísért az előszobaajtóig. Amikor a lábam kitettem a gangra, hirtelen ellenállhatatlan ingerem támadt: mereven az asszony szemébe néztem, és dühösen elrikkantottam magam:

– Kroá, kroá, kroá, kroá.

Az asszony mosolygó arca rémültre változott, s hirtelen becsapta előttem az ajtót. Már meg is bántam, amit tettem. Mi lesz, ha elmondja az esetet Topcseknek?

El is mondta. Topcsek fölháborodva vont kérdőre másnap a kávéházban. Én azonban ártatlan képet vágtam, s mosolygó csodálkozással kérdeztem:

– Hogyan? Hát őnagysága nem értette meg, amit mondtam? Ejnye, hát legyen szíves és magyarázza meg neki az esetet. Hiszen én azt mondtam, hogy: Kezét csókolom, üdvözlöm Topcseket!

1930

Szerkeszti: Bölöni Domokos

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ