Vadász Levente vénülő fejjel levelezte le az egyetemet.
Nem tette hiába: pályája innentől felfelé ívelt. Vállalkozó lett: volt vér a rucájában, s benne is.
Kockáztatott és nyert.
Vállalkozása laikus gondolkodásának és a kockázat vállalásának köszönhetően, milliókat, az új pénznemben milliárdokat hozott a konyhára. Egyik napról a másikra annyi barátja lett, hogy még a csűrbe is tehette volna őket, a szecskáló gép mellé. (Hadd szecskálják egymást, ha arra szottyan kedvük.) Mindene megvolt, mi szem-szájnak-hájnak ingere. Eljött a várva várt pillanata is, annyi mindent bevásárolt a telefon szolgáltatótól, nyugtákkal dícsérve a napot, a mindennapi adás-vétel egyvelegét, hogy díjazták.
A díj, a digi „Oscar” egy olyan mobilkártya volt, hogy bárkit hívhatott, belföldön, külföldön, ingyenesen, végtelen percidőt beszélhetett. Ez a „végtelen” tulajdonképpen 6000 perc volt, amit bárhogy is számolt, napi 200 percet jelentet. Nem semmi! Tekerte is, a barátok csak rácsengettek, ő azonnal, automatikusan, apailag visszahívta őket. Ez volt az ő világa, erről álmodott.
De minden csoda három lapig tart. Mindhárom lapja madárijesztő kalapja volt. Semmitől sem védte meg… Az első lap a gazdasági válság. Cége bebukott. A második lapja, hogy a cég előtti munkahelyén, nem ismerte meg senki, még jó, hogy nem rúgták sejtbe. De minden sejtje érezte, hogy ott nincs mit keresnie. A harmadik lapja, az új fajta élete alapja: két infarktus után nyugdíjazták. Kiszúrták a szemét pár lejjel. Akkor már minden és mindenki „szemét” volt. A kocsmába nem fogadták be, mert egyeseknek túl öreg volt, másoknak túl fiatal, egyeseknek nagyon okos, másoknak inkább okoskodó. Leszedte otthon a könyvespolcról azokat a könyveket amiket nem olvasott el. Átszervezte a könyvtárát. Az „olvasott” és a „nem olvasott” részek szinte egyformák voltak. A másodikból volt több. Volt amit olvasni. Olvasás közben várta a megszokott hívásokat, de mióta a kedvezmény megszűnt, a cégével együtt, nem igen hívta senki, rokonait és a két igaz barátját leszámítva.
, Kedvenc költője, Szőcs Kálmán jutott eszébe „A fehér telefonnál, hogy ha csendes / Nem némább a hóhullás sem.” Bár fekete volt a telefonja és kinn épp vénasszonyok nyara tombolt, de ez az érzés ugrott be. Ám ekkor megszólalt a telefonja, a vonal másik végén egy kedves női hang bájosan csevegően közölte vele, hogy nem fizette ki a telefonszámláját, így senkit nem tud hívni, ám őt bárki hívhatja még egy hónapig, avagy amíg kifizeti a számlát.
Fehér telefont nem akart venni, a hóhullást sem várta, megkereste a Szőcs Kálmán Csendes kiáltvány című kötetét és csöndben olvasni kezdte…