Ezen a héten mind hazai, mind magyarországi és európai, sőt globális tekintetben is számos érdekes és tanulságos eseménnyel búcsúzott tőlünk szeptember. Én közülük, keddre virradólag, az amerikai elnökválasztások első nagy televíziós vitáját követtem nyomon a jól ismert amerikai, műholdas hírtévén, nem csupán a tartalom, hanem a médiaközvetítés szempontjából, annál is inkább, mivel mifelénk, anyanyelvünkön, a politikusok közötti közvetlen, a nagyközönség által látható-halható vita feledőben és kihalóban van. Még az olyan, úgymond az egész nemzetet érintő kérdések tekintetében is, mint a vasárnapi menekültes-bevándorlós-kvótás-migránsos népszavazás, hiszen a vezető tisztségviselők mindegyre csak külön-külön nyilatkoznak, a rendelkezésükre és a befolyásuk alatt álló hírcsatornákon, újságokban, világhálós honlapokon, rádiókban, tévékben elbeszélnek egymás mellett, alatt és fölött, csakhogy ne kelljen a nagy nyilvánosság előtt érveket és elveket ütköztetniük egymással, hiszen egyedül, kockázat- és ellenvetés mentesen, az egyetlen igazság hangoztatásával, nem rá-, hanem újságírói alákérdezésekkel bárhol, bármit, bármiféle következmények nélkül el lehet mondani.
Az Egyesült Államokban ez viszont nincsen így, és aki végignézte a Hillary Clinton és Ronald Trump közötti tévé-vitát, a demokrata és republikánus elnökjelölt közötti szópárbajt, az rájöhetett, hogy Amerikát miért hívják a demokrácia szülőhazájának és miért annyira fontos, hogy működjön a társadalmi nyilvánosság, meg hogy független és tárgyilagos maradjon a média, ennek keretében pedig a televízió, amelynek nem az a szerepe, hogy propagandagépezet módjára a fejekbe sulykolja az éppen uralkodó kormányzati álláspontokat, hanem többek között az, hogy közvetítsen olykor akár egymással mereven szembenálló gondolatokat, nézeteket is, majd ismeretükben a nézők, ha úgy tetszik, az állampolgárok vagy az emberek, amint manapság mifelénk mondani szokás, önmaguk tudják kialakítani saját álláspontjukat.
Roppant tanulságos volt megfigyelni, hogy az élő adásban közvetítő televízió a vitát megelőző, majd bezáró képsorokban, interjúkban, kommentárokban, a vita alatti, arcbeszédet is követő közelképekben, a szavak nélküli, úgynevezett metakommunikációban miként törekedett a tárgyilagosságra, a kiegyensúlyozottságra, a pártatlanságra és viszonyult ugyanezen elvekhez a moderátor, akinek úgy sikerült az előre megszabott témakörök keretében tartani a beszélgetést, hogy sem a vitapartnerek, sem a nézők számára nem maradt unalmas egyetlen pillanatra sem.
Az élő közvetítés már hajnali háromkor, egy órával a vita nyitánya előtt megkezdődött, amikor az egyik neves amerikai egyetem fő előadótermének széksorai még szinte üresen tátongtak, és érdemes volt figyelemmel követni, hogy mihelyst a demokraták és republikánusok helyszíni hallgatósága megérkezett, az amerikai “keep smiling”, azaz a mosolygós magatartás szellemében, az akkor készített gyors interjúkban, egy pillanatra sem lehetett felfedezni az elfogultság vagy ne adj Isten, a gyűlölködés, acsarkodás jeleit a politikai ellenfelekkel szemben – annál inkább a meggyőződését: ahhoz, hogy vitázni lehessen, az eszmecserét elfogadó, azt művelő és kedvelő egyenrangú felekre van szükség.
Az amerikai elnökválasztás hagyományosan hosszúra nyúló, az egész országot érintő sokfordulós menete, a rengeteg nyilvános vita, a megőrzött, de logikus érvekkel újraértelmezhető alkotmányos előírások történelmileg is azt igazolják, hogy azok a társadalmak fejlődőképesek, ahol a választott tisztségek időben behatároltak, ahol vezetőktől függetlenül, őket és egymást is ellenőrizve működnek az állami intézmények, ahol mindig egészséges marad a jogállamnak ez a nélkülözhetetlen védő-óvó szerkezete, és ahol a média soha nem a hatalmat szolgálja, hanem a társadalom nevében, saját módszereivel és függetlenségével éppenséggel azt ellenőrzi. Az elkövetkező hetekben lesznek még amerikai elnökjelölt-viták. Érdemes végignézni és elgondolkodni rajtuk.

Forrás: Bukaresti rádió magyar adása, 2016. szeptember 30.