15 fénykép emlékezete / I.

A rendkívüli események tövében szinte természetes, hogy rendkívüli teljesítmények nyílnak. A magyarországi 1956, s különösen annak budapesti forgataga, minden bizonnyal ilyen események lehettek, megtermékenyítve egész nemzedékek fantáziáját, tettvágyát.
A forradalmi történések lüktető napjaiban teljesen természetes volt, hogy lelkes kamaszok maguk is fegyvert ragadtak és beálltak nemzetőröknek Budapest barikádjain. Hozzájuk képest a tizenéves, általános iskolába járó Haris László tette, aki 1956. november 2-án szülői engedéllyel és nagybátyja személyes felügyeletével bejárhatta – fotózó bátyjától kölcsönvett fényképezőgéppel – a forradalom rádióadásokból megismert helyszíneit, első olvasatra banálisnak és ártalmatlannak tűnhet.
Mint később kiderült, nem volt az. Mert Haris László a séta alatt önfeledten fotózott – mindent, amit látott. És büszkén ment haza a zsákmányával – a gépben található filmmel.
Két nap múlva bekövetkezett a szovjet invázió. A forradalom elbukott. A kamaszfiú a kényszerűen megnyúlt iskolai szünet alatt előhívta a képeit és kópiákat, nagyításokat készített róla, majd 1957 elején, mikor újrakezdték a tanítást, osztálytársainak bőven juttatott belőlük. Valamivel később, látva az 56 utáni retorziókat, megijedt: ha megtalálják nála a felvételeket, komoly baja történhet, s elégette a filmeket és a kópiákat. Ezek után úgy tűnt, hogy 1956 képi emléke már csak a szívében él tovább.

*

A kamaszfiú időközben fölnőtt, szakmát tanult, szép sikereket ért el a fotóművészet . és általában a művészetek – terén. Az odáig vezető útját így foglalja össze 73 év fontosabb állomásai című, rendelkezésünkre bocsátott, 2016 szeptemberében kelt életrajzi visszaemlékezésében:

„1957-ben már Vörösmarty-s diákként belépek egy illegális cserkész csapatba. Együtt járjuk a természetet, nyaranként táborozunk azóta is. Az együtt töltött túrák, lelkigyakorlatok, a hatvan éves barátság rengeteg közös élménye ma is a legfontosabb számomra.
1968 nyarán diploma a Budapesti Műszaki Egyetemen. Ha valaki utána számol az éveknek, hamar rájön, hogy valami hiányzik. Hát igen, másodéves egyetemistaként rájöttem, hogy a fényképezés, a film és általában a művészetek jobban érdekelnek, mint a műszaki tudományok. Ekkor érnek Magyarországra a francia és a lengyel új hullám filmjei. Harmincszor nézem meg Wajda Hamu és gyémántját, minden időmet kitöltik Truffaut, Godard, Kawalerowicz, Munk, Wajda és Polanski filmjei, jönnek a japánok, a Homok asszonya, a Vihar kapujában s mindenek fölött Fellini. Az Egyetemi Színpadon Perneczky tart hihetetlenül izgalmas előadásokat a modern képzőművészetről, nem csoda, hogy háttérbe szorul a perdület vektor nyomatéka és abba hagyom az egyetemet. Két év múlva szüleim és nálam okosabb barátaim tanácsára (lásd: cserkész csapat) mégis folytatom és be is fejezem az egyetemet; gépészmérnök vagyok.
1968 szeptember. Házasság Ildikóval. Nagy örömünkre öt gyermekünk születik, akiktől – egyelőre – kilenc unokánk van.
1969 Szürenon kiállítás Budapesten. Művészi pályám igazi kezdete. Az akkor szerveződő Új Magyar Avantgarde művészeiben találom meg a leginkább inspiráló, ihlető legfontosabb társakat. Néhány név a teljesség lehetetlen igénye nélkül: Csáji Attila, Csutoros Sándor, Molnár V. József, Haraszty István, Pauer Gyula, Hencze Tamás, Lantos Ferenc, Karátson Gábor, Papp Oszkár, Türk Péter, Prutkay Péter. A Szürenon után több, mint 10 évig csak képzőművészeti kiállításokon szerepelek fotóimmal.

1970-73 Balatonboglári Kápolna Tárlatok. A Galántai György által bérelt kápolnában szabad kezdeményezésként megvalósuló tárlatok, rendezvények, koncertek, színi előadások hamar kivívták a Központ rosszallását. A ránk küldött rengeteg manipuláló, fenyegető, aggódó és ígérgető, közben folyamatosan jelentő ügynökök hálózata még ma is felderítetlen. Személyük nem is lényeges, mert a lényeg az, hogy a Pártközpont négy évi manipulációja sem tudta a boglári Kápolna Tárlatokat olyan irányba terelni, ami a hivatalos kultúrpolitika számára elfogadható lett volna. Ekkor jött az Übü királyi fordulat: egy osztag állig felfegyverkezett katona megtámadta a Kápolnát, ahol épp színi előadás folyt. Mindenkit kizavartak, majd befalazták (!) a kulccsal egyébként biztonságosan zárható kápolnát.
1973-1980 A szűkülő kiállítási lehetőségek miatt konceptuális művek, performanszok korszaka egyedül és közösen Csutoros Sándorral, Molnár V. Józseffel, Szemadám Györggyel.
1980-1990 Boldog, nyugalmas tíz év a Pannónia Filmstúdióban. Már kizárólag a fotográfiával foglalkozom, megismerkedek az animációs filmkészítés technikájával, sok kitűnő művész baráttal, Orosz Istvánnal, Reisenbüchler Sándorral, Horváth Máriával, Jankovics Marcellal, Dargay Attilával, Szoboszlay Péterrel, Vajda Bélával, másokkal. Orosz Istvánnal közösen rendezett animációs rövidfilmünk az Apokrif.
1990-ben rendszerváltás a Pannoniában is: egyszerre kapom meg tíz éves munkahelyi hűség jutalmamat és felmondásomat. Azóta vagyok „szabadúszó” művész és kényszervállalkozó.
1989-ben alapító tagként bekapcsolódok a Nemzetközi Kepes Társaság munkájába. Ez a magyar Kepes György nevét viselő nemzetközi társaság művészekből és tudósokból áll. Célja a Kepes-i gondolat korszerű tovább éltetése, a művészet és tudomány határterületeinek művelése, az új tudományos eredmények hasznosítása a művészetekben.
1996 óta napjainkig újra fényképezek absztrakt fotókat festmények apró részleteiről. Az 1973 előtti munkák folytatása ez. A világ fölfelé és lefelé tartó végtelenségének megnyilvánulásai ezek a szokatlanul nagy méretű – több méteres – fotográfiák.
2007-ben meghívnak rendes tagnak a Magyar Művészeti Akadémiára. A Makovecz Imre által alapított Akadémia meghívása nagy megtiszteltetés, a Kecske utcai megbeszélések, rendezvények, előadások pedig meghatározó, fontos kulturális események számomra.
2008-tól munkáim jelentős része a digitális fényképezés speciális lehetőségeivel foglalkozik, több idősíkot rögzítő panoráma képeket készítek. Az új képek nagy része Erdélyben készült, ezek összetartozásunk, sorsunk azonosságának jelképei.
2011. november 5-én a Művészeti Akadémia köztestület lett. Az Akadémia Felügyelő Testületének megválasztott, majd 2014-ben újraválasztott tagjaként energiáim nagy részét leköti a munka és az aggodalommal terhes remény, hogy az Akadémia méltóvá tud-e válni megfogalmazott céljaihoz. Az eredményről majd utódainkat kell megkérdezni 50-60 év múlva. „

A fentebb leírtak sorában, azokhoz mérten csupán egy apró mozzanatnak tűnik az alábbi közjáték:
2005-ben a neves Kolta fotógalériában Haris László tárlatot rendez. A nyilvános megnyitó beszélgetésen szóba kerül az 1956-os fotós kaland, meg sajnálatos sorsuk is – hogy akkor készült fotói elvesztek a közönség számára. A fotóművész elmeséli, hogy az ezredfordulón, hála rendetlenségének, előkerült ugyan néhány nagyítása, de a nagy többség megsemmisült.
Az érdeklődő közönség soraiban jelen van egykori gimnáziumi osztálytársa, jó barátja, Varga László, aki pár hétre rá bevallotta: nála megtalálható 15 nagyított kép az „56-os sorozatból.
„Ő 1959-ben eljött hozzám – emlékezett vissza a művész egy 2012-es interjúban –, és nagyítottam számára egy sorozatot, amit megőrzött, s mikor angol barátai Budapestre jöttek, megmutatta nekik ezeket a fotókat.”
Az így csodával határos módon visszanyert, cakkosan körbevágott 6×9 cm-es fényképeket Haris László számítógép segítségével kijavította, és felnagyította. Elkészültük körülményeiről, az 1956. november 2-án tett fotós sétáján általa látottakról-tapasztaltakról részletesen beszámolt abban a nagyszabású interjúban, amit Szakolczay Lajos készített vele és Jövőkép – gyerekszemmel címmel tett közzé a Magyar Napló című folyóirat 2006/10. számában.

(Folytatjuk)

Összeállította: Cseke Gábor

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ