Kérdezz-felelek Demény Péterrel egy újabb könyve megjelenésének ürügyén

1. 2016 nyarának elején jelent meg új könyved (Portrévázlatok a magyar irodalomból), amely a mind jobban szaporodó Facebook-on fogant irodalom egyik terméke. Mikor nekikezdtél, sejtetted, hogy könyv lesz belőle?
Nem sejtettem, csak írtam és írtam és írtam, és magam is meglepődtem, hogy hány írót ismerek elég jól. Ugyanakkor rossz volt rájönnöm, hogy hányat nem (Déry, Sarkadi, Tersánszky, Sánta Ferenc…) Aztán meglettem, és megkerestem a Tiszatáj kiadót.

2. Melyek a kedvenc, leginkább szívedhez nőtt íróportréid? Osszál meg velünk néhányat…
Nehéz választanom, de az egyik kedvencem az Adyé (gondolom, az okok nyilvánvalóak…:), és a Wass Alberté, mert ott mindent elmondok, amit gondolok erről az íróról, akit megfosztottak az íróságától.

Ady Endre

Érmindszenten született, és később hepehupás vén Szilágynak nevezte a tájegységet, hogy az utódoknak ne legyen gondja a jelzőkkel, és Beke György is megírhassa könyvét. Ivott, mert bosszantotta a táblabírák okossága, mert nézte imádott anyját, ahogy elsorvad egy dúvad mellett, és még bele is nyugszik a sorsába. Hát ő minden volt, csak belenyugvó nem, egy pillanat alatt szakított a petőfiskedők és aranykodók tempóival és jól nevelt szerelmével, soha nem nézett félre, hanem éppen ODA, sebzett és szenvedte a sebeket, megírta a magyar irodalom legnagyobb szakító versét és a leggyönyörűbb isteneseket (sok leg van, nyugalom), és álmában sem gondolta volna, hogy halála után egy püspök védi meg – igaz, hamar visszatérhetett volna ótestamentomi szidalmaihoz. Kereste és bántotta Istent, mint minden kétségek között vívódó ember, élvezte és gyalázta az életet, mint mindenki, aki szeret élni, és nem érti, hogy is érhet véget.

Wass Albert

Ha kell egy író, akit a rajongói tönkretettek: íme. Farkasverem címmel írt egy jó regényt, amire Baumgarten-díjat is kapott, a Kard és kasza sem érdektelen, A funtineli boszorkányok sem, és bizonyára akad más is, ami érdekes, hiszen életműve terjedelmileg hatalmas. Mindez azonban szinte nem számít: a kritikátlan, mitizáló, valósággal őrjöngő tombolás olvashatatlanná tette azok számára is, akik azt hiszik, hogy olvassák. Mintha ő lenne a magyar Nap, csak hódolat illeti meg, nem bírálat, mondatait úgy idézik, hogy Müller Péter is belesáppad, és bár helytelenül írtam a szót, nincs elég p a sápadásához. Nem lehet róla árnyaltan beszélni, nem lehet róla gondolkodva beszélni, nem lehet róla humorral beszélni – nem lehet róla beszélni. Rég nem író már.

3. Mi hasznát látod az ilyen és ehhez hasonló portrévázlatoknak? Miért vázlat és miért nem mindjárt portré?

Az a hasznuk, hogy gyorsan olvashatók, mégis sokfelé küldenek. Az Ady-portréban benne van Beke György és Makkai Sándor, a Schöpflinben Ady, és így tovább. Azért vázlatok, mert egy „igazi” portrénak mégiscsak alaposabbnak kell lennie.

4. Mi a véleményed az ún. „sietős műfajokról”, amiket Te is szivesen művelsz, Nem szoktatja sietésre a szerzőt is, ha eleve időhiányos (vagy olvasásra türelmetlen) olvasótábort céloz meg?

De igen, sietésre szoktatja. Én úgy fogom fel, mint világunk változását. Mindig akadtak, akik hamarabb ráhangolódtak valamire, mint mások. Nos, én a gyorsak közé tartozom. Szeretem a Facebookot, használom, folyton sorozatokat írok belé, és nem tartom ördögtől valónak, sőt, nem titkolt pedagógiai célokat tűzök ki magam elé. Nem várok a holnapi tűzökre.

5. Ha minden irót elkapna a Facebookos inditás forgószele, vajon ez nem éleszti majd újra az irodalmi / olvasói tevékenység hagyományos menetét?

Nem tudom, nem vagyok jós. De azt látom, hogy a Facebookon van egy közönségem, hogy mindig meglep valami (a diákjaim közül jónéhányan látogatják az oldalamat, nem szólva az alig-ismerőseimről), hogy ízlés is lájkol, nemcsak mechanikus egerek. Nekem ennyi elég.

6. Facebookon terjedő, nálunk is bemutatott Operameséidből szándékszol-e újabb könyvet késziteni?

Jó lenne, igen. De hát annyi könyvem jelenik meg, hogy alig tudom követni magam. Majd lesz valahogy.

Aki idáig „átrágta” magát ezen az interjún, az bónuszként még olvashat néhány íróportrét, Demény Péter tollából.

Csokonai Vitéz Mihály

Egyik darabjában, a Culturában fedeztem fel, hogy Hamlet is lehetnék, Desdemona, vadakat terelő juhász, aztán sírtam a kedvreményeklillákkal, majd nevettem Szisz Lilla Vitézre emlékezik című versén, melyből kiderül a köztudott, hogy ti. a múzsa nem feltétlenül érti a költőt, Léda szerintem igen, Fanni Radnótit igen, aztán az is mennyire magyar és költő, hogy megázik egy temetésen, ahol A lélek halhatatlanságát olvassa fel (bizony…), és hogy soha nincs elég pénze, és hogy Petőfi, aki soha nem volt iszákos, és Ady, aki mindig iszákos volt, egyként emlegetik ezt a nagyszerű jelenséget, de most olvasom, hogy Bréma szenátusa megszavazta, hogy Grass NE kapja meg a város díját, nem kell tehát sikoltozni, nemzetes uraimék minden helyen és minden időben felvigyáznak, milyen békaegérharc is ez, kedves Csokonai Vitéz Mihály, a Szerelemdalt a csikóbőrös kulacshoz is a suliban énekeltem, először bátortalanul, másodszor dülöngélve, a Szegény Zsuzsi a táborozáskor pedig olyan Burns-ösen könnyes, nagyon tudott ez a fiatalember, aki Ady szerint szomorún halt meg.

Berzsenyi Dániel

Ha Pesten járt, mindenkit összevert, mert nem bírta azt, amit vidéki vérmedveségével arroganciának érzett, holott valószínűleg tényleg az volt. A kor mértéke szerint nem volt művelt, csiszolt még kevésbé, ezt azzal pótolta, hogy megírta a legcsodálatosabb magyar ódákat, melyekhez foghatókat azóta is kevesen. Úgy fájt neki a magyarság, hogy nem is tudta volna szeretetteljesebben szidni, ezért hivatkoznak rá folyton a legnagyobb magyarok, akik ékesen bizonyítják, hogy mit sem értenek a költészetéből. Szerelmes úgy volt, mint sértett, „Lollim barna szemöldöke” beragyogja a magyar szerelmi költészetet, és ha bár sejtené a sok szemforgató, aki szalvétával szeretkezik, mikre utal ez a niklai jeti, bizonyára örökre kivetnék őt a szívükből. Berzsenyi nem lepődne meg ezen, hiszen őt Kölcsey is, mint mindenki, aki jót akar, és rosszul süti el. Nagy költők találkozásai ritkán vidámak.

Petőfi Sándor

Kirántotta a kardját, és elvette Szendrey Júliát, majd hősi halált halt, s ezzel a 21. századi magyar olvasók egy részével is elhitette, hogy erkölcs és esztétika összefügg, ezért aztán fentnevezett olvasók nem tudnak mit kezdeni Villonnal, aki útonálló volt, és megsértődnek, ha Balassiról kiderül, hogy nem volt templomajtó, viszont évszázadokon keresztül fel tudják tenni azt a kérdést, „miért nem írsz úgy, mint Petőfi”. Harcedzettebb hermeneutikusok rajta élezik elméjüket, emlékszem a klasszikus indításra: „a szubjektum ül a dombon, és szertenéz”. Egy másik szubjektum csillagot választ magának, egy harmadik pedig mintagyümölcs a fán. Szóval Petőfi igazán nagy, ha nem mindjárt a legnagyobb, mert akad, aki nem bír kiszakadni a rúdugrás hangulatából, miközben párás szemmel emlegeti az irodalmat.

Arany János

Rengeteg szót tudott, és folyton használta őket, ezzel azt a látszatot keltette, hogy a szavakat elég használni, helyi értéküket tudni nem muszáj, és a magyar nyelv lényege, hogy sok szava van. Innen az előítélet, hogy minden szó arany, bárki mondja, aki magyar, és fennszóval hirdeti, hogy a nyelv meszes gödör, nem mozdul, csak fortyog, de azt is szépen teszi. Aranytól örököltük még a balladákat, melyekben Ágnes asszony lepedője véres, és folyton nem kellene őt elhagyja az Irgalom nagy atyja, ezzel szemben szétkapdossa, Edvárd király pedig léptet, ez azonban hiába, mert továbbra is hallja. Kund Abigél a fejéhez kap, Szűcs György viszont a fejére. Égi Mása is az Arany leánya, meg is kapja mindenki, aki verset merészel ez ötágú honban. Az Őszikékben Szilágyi Domokos finom megfigyelése szerint Radnótit előlegezi, de hát ez keveseket érdekel, sokkal többeket az, hogy Petőfi barátja volt, és az izgágával szemben a szelídet képviselte, hiszen nyilvánvaló, hogy a barátság anód és katód között szövődik mindenkor.

Jókai Mór

Berend Iván, a kiváló bányamérnök, remek vívó, jóképű férfi, nagylelkű ember, megbízható barát és nemes lélek… – minden Jókai-regényt el lehetne mesélni ezzel a kezdőmondattal, kicserélve a nevet persze, és az új név mellé más neveket illesztve. Ebből aztán olyan verhetetlen párosok alakulnak ki, mint a Tímár Mihály-Noémi vagy a Baradlay Ödön-Aranka kettős. Ezzel szemben Krisztyán Tódornak a ty betűje is aljas, gonosz és latinovits, így nem remélhető, hogy megboldogtalanodjon, Jókai ibolyaszemei ugyanis (copyright by Ady Endre) csak azért veszik észre a gonoszt, hogy lecsaphassanak rá, és temérdek dunatévés kaland után jobb létre (zajló Dunába vagy apácazárdába) küldhessék. Az író egyébként, mily különös, nem azt a lányt vette el, akibe Petőfi volt szerelmes, mérhetetlen haragot zúdítva ezáltal önnön nyakába, joggal: aki nem fogad szót Petőfinek, vegye el Laborfalvi Rózát! Jókainak számtalan párja volt aztán, Nagy Bellától Dávid Gyuláig és Mikszáth Kálmántól Szilasi Lászlóig.

Kazinczy Ferenc

Kazinczyt belevetik a Kufsteinba, ám ő tudja jól, hogy nem léphetsz kétszer ugyanabba a börtönbe, ezért aztán már bent kezdi megteremteni az új magyar nyelvet, mely törekvését kiszabadulván folytatá, míg Németh László szavával a magyar irodalom mobiltelefonközpontja nem leve, s az ő esetében olcsó húsnak nem híg a leve. Call centerhez méltó módon tiszta szívéből gyűlöli Batsányit, Csokonait, Berzsenyit, Kölcseyt, Vörösmartyt és más ilyen senkiket, mintegy megelőlegezve a későbbi tapasztalatot, hogy nagy szerkesztők nagy diktátorok is egyben. A gözpöfögészeti mellfrekvenc és a nyaktekerészeti tovalöködönc iskolás korunk zamatjai olyan sorok mellett, mint hogy „az ember végül homokos”. Felesége Török Sophie, otthona Magyar Széphalom.

Kérdezett és összeállította: CsG

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ