Gyermekkorunk nyarai nem arról szóltak, hogy kínoztuk a macskát, vagy levágtuk a kutyakölyök farkát, akadt kívánatosabb tennivaló bőven. Páran voltunk csak ilyen jámborlelkűek, akiknek legnagyobb csínytevésük a szarkatojás-lopás volt, de az akácost megmászni néhány tojásért, hacsak nem volt üres a fészek, nem mindig volt fájdalommentes.
Ellenállhatatlanul csábítottak a szomszédos kertekben vérszínűre érett cseresznyék, de nem voltunk válogatósak, megtette bármi, ami készleten volt: ánizs, ribizli vagy a mifelénk ritkaságnak számító zöldborsó. Csibészi képzelőerőnk nem hagyta, hogy a kert magassága korlátozza a bejutást a kiszemelt csemegékhez.
– Használd a kutya likát! – biztattuk egymást, miközben sorra bújtunk be a kert alatti hézagon, ahol a kóborló kutyák is átjártak koslatni, vagy élelem után kutatni.
Mi ugyan éretlenek voltunk a koslatáshoz, de az élelmet, azt felkutattuk, olyannyira, hogy a gazda megfogadhatott volna idegenvezetőnek a saját kertjébe. Mi tagadás, nem voltak kedvesek, repült a földrög, cipő, ami csak a kezükbe akadt, na meg a cifrábbnál cifrább szitkok.
– Azt nem ti kapáltátok, éhenkórászok, hogy a körmötök maradna ott! Megmérgezlek, ha még egyszer ide mertek jönni.
Menekültünk, vissza a kutyák átjáróján, de mivel sürgős volt, meg-megesett, hogy a kerítés alján ottmaradt egy-egy rongy- vagy bőrdarab a hátunkról… Dehogynem mentünk vissza, tudtuk, nem mérgezik le a kertet, mert akkor ők sem ehetnék meg a sok finomságot.
Tisztában voltunk az idő és a hely ajándékaival, tudtuk, minek van szezonja, és azt is, hol és hányadik szomszéd földjén találjuk meg. Így történt, hogy töklámpás készítésére szottyant kedvünk, és a kínálkozó lehetőséggel élve, elmentünk terepezni. A közelben volt egy jódarab pityókaföld, a sorok között pedig kihívóan, kerekdedre fejlődve tökök terpeszkedtek. A bőség zavarában válogatni kezdtük, hogy lámpásnak melyik a legtökéletesebb formailag, mígnem az összes tököt leszakítottuk a száráról. Ki-ki maga a saját művészi szakértelmével választotta ki, melyikből szeretné megfaragni remekművét, a többit egy rakásba hordtuk a föld végére, egy borozdába, majd a patak mellett, jókora nagy keserűlapukat szedtünk letakarni. Előkészítettük estére, hisz a sok tököt fényes nappal mégsem vihettük ki a házak közé észrevétlenül. Hazamentünk magunkkal cipelve a kiválasztott példányokat, és azok faricskálásával töltöttük el a délutánt. Sötétedés után szekerkókba rakva hazahordtuk a hátsó udvarba, felét hozzánk, a másik felét a tőszomszédban lakó pajtásunknak.

Paszjár Marianna fotója

– Játsszunk háborúsdit! – jött az ötlet, s már csatasorba is álltunk egymással szembe, középen a telekválasztó kerttel. Ahogy a filmekből láttuk, úgy támadtuk egymást, bombaként repültek a tökök oda és vissza a kert fölött. Szétvágtuk, amelyeket nem bírtuk át, s úgy repítettük, szotyogtak belőlük a magok, azok voltak a gránátok. Rengeteg tök volt, késő éjjelig folyt a csata.
Apám korán reggel kelt, hátrament tehenet fejni még a csordába csapás előtt. Épp hátul volt a szomszéd is, aki a kutyának vitt enni. Szótlanul álltak egymás mellett, középen a telekválasztó kerttel, és értetlenkedve néztek hol a földre, hol az égre. Aligha hitték azt, hogy az égből hullt alá az a sok szétroncsolódott tök, amelyek a két udvaron szanaszét hevertek, mint hullák a harcmezőn.
Könyörtelen riadót kaptunk. Az álmosságtól imbolyogva és sajgó izmokkal álltunk hadbíróság elé.

Forrás: Hirmondó