kadar_1

◄ Előző

Következő ►

Kép 1 / 4

A művész agyagozó műhelyében és néhány munkája (sorozat)

Kádár Dombi Pétert sorsa a Sóvidék nagy fazekasfalujába, Korondra vezérelte. A falu csak úgy ontotta a népi tehetségeket, ezek azonban névtelenül szálltak sírba, hiszen egész életüket a létfenntartás gondja kötötte le, tudatában sem voltak annak, hogy amit művelnek, az művészet. Csak a múlt század közepe táján kezdett kiemelkedni egy-egy tehetséges korongozó, mint idős Páll Lajos, aki aztán egyfajta stílust is teremtett, karcsú bokályai, tányérjai messze földön ismertté tették nevét. Szobrászkodó korondi azonban alig akadt a 20. században. Egy tanítóember foglalatoskodása hozta „divatba” az agyagformálásnak ezt a fajtáját: Benczédi Sándor (1912-1998) budapesti képzőművészeti tanulmányok után alkotott ezen a tájon, nevét mindenekelőtt groteszk kisszobrai tették ismertté Erdélyben. Kolozsváron teljesítette ki életművét, de mindig szívesen járt „haza” a Sóvidékre. Ha Zsögödi Nagy Imre a legnagyobb székely tájképfestõ, Tompa László a legszékelyebb költő, Tamási Áron a legnagyobb székely író, akkor Benczédi Sándor a legmókásabb székely szobrász, hiszen elég rápillantani egy-egy munkájára, a népi figurák, a Táncoló pár, a Részeg, a Vadász, az Anyós, a Csavargó, a Nagyothalló és egyéb hasonló címû kisplasztikái azonnal mosolyt, gyakran harsány kacagást váltanak ki a szemlélőben. Az ábrázolt embertípusokat, örök gyarlóságaikat, örömeiket, kínlódásaikat gyermekkora tájain, Tarcsafalván, Keresztúr környékén, majd aztán a korondi hegyben figyelhette meg; „panoptikuma” lenyűgöző.

Benczédi Sándor hatására többen is szobrászkodtak/szobrászkodnak Korondon, de képzett szobrászművészként eddig csak Józsa Judit szerzett hírnevet magának, kiállításai Ópusztaszertől Budapestig osztatlan sikert arattak. Ő azonban egy másik pászmán halad, rege- és mesevilágunk, történelmünk jeleseit, elsősorban nagy nőalakjait, illetve gyermekkori élményvilágának csodás mesefiguráit mintázza meg kisszobraiban.

A sajátos székely humort, a nyomorúságában is nevetni tudó székely embert tudomásom szerint ketten művelik a Maros és a Küküllők térségében, egy székelyvéckei fiatalember, aki véletlenül kezdte gyúrni az agyagot, és mikor rádöbbent, hogy egyik falustársának hatalmas füle és “tudós” feje sikeredett belőle, tudatosan kezdett mintázni, azóta számos népművészeti vásáron és kiállításon szerepelt zsánerfiguráival. A neve Fekete Pál, és azóta felvitte az Isten a dolgát: ma ő Széklelyvécke polgármestere.
Kádár Dombi Péter tanárként dolgozott Korondon, de kellett egyfajta távlat hozzá, hogy őt is „megfertőzze” a szobrászkodás; miután lakhelyet változtatott, a Nagy-Küküllő menti kisváros, Székelykeresztúr világa ihlette munkára. Benczédi Sándor ironikusan szemléli alakjait, gyakran harsány nevetésre ingerlõn mutatja fel a nehezen leplezhető fonákságot, az irigységet, a gőgöt, a dölyföt, a kivagyiságot. Kádár Dombi Péter humora szelídebb, mondhatni: megbocsájtó. Mintha ezt mondaná: tudjuk, hogy ilyen a világ és hogy mi magunk is ilyenek meg amolyanok vagyunk benne -, de hogyan is tehetnénk mást, ha egyszer ilyennek teremtett bennünket az Isten…

Ez a szemlélet sajátos lelki alkatából fakad. Habitusa fölöttébb rokonszenves. És ha figuráira is át tudja ruházni ezt a csöndes rezignációt – márpedig miért ne tudná, sikerei azt bizonyítják, hogy igencsak értik és kedvelik művészetét -, akkor máris megnyerte magának a közönséget.

Bölöni Domokos