Victor fényképet csinál egy ezüst szappantartónak mondható fotógéppel. Az egész banda levonult a strandra, ott lődörögtünk a homokon, tettük magunk hogy labdázunk, fürdünk, a háttérben persze ott volt nagy csendesen a tenger. Egyszóval ma minden olyan tökéletes és unalmas, olyan tökéletesen unalmas, hogy ez már a nagybetűs giccs.
Gyertek, álljatok képbe – mondja ebben a percben Victor, és mindenki odaáll, hátunk mögött, a vízen egy jacht vagy mi a fene vesztegel már egy hete, esténként küldözgetem a társaságot, menjetek fel, mondjátok meg a másodtisztnek vagy ha józan, a kormányosnak, hogy az én vendégeim vagytok. Igyatok valamit jachtom mahagóni meg arany bárjában, tévézzetek, ha arra járok, ott leszek, ha nem, hát nem, attól még nem dől össze a világ. Victor elrendezi a képet, körülbelül úgy, mint kilencven évvel ezelőtt a haditudósító fényképész. Az első, fekvő sorban a szenegáli lövészek láthatók, a második sor a térdelő gyalogosoké, a harmadik sor pedig, amelyiknek állnia kellene, nem is áll, hanem elrepül, ebben a pillanatban egy becsapódó gránát szele éppen csak meghordozza és aztán leejti. Punktum.
Ha úgy vesszük, ez a világ legrafináltabb képe. Mert amikor Victor azt mondta, álljunk képbe és mindenki odaállt, én is, de úgy, hogy egy homoki bokor teljesen és tökéletesen eltakart. És akkor most mindenki mondja azt, hogy csíííz! Megszólal a cserje, mégpedig emberhangon, és azt mondja, hogy csíííz! Gyönyörűek vagytok, ezt megint Victor mondja, én pedig tudom, hogy pont úgy ott vagyok a képen, a délelőttben, a strandon, mint mindenki és mégis láthatatlanul. Az érzés pedig, ami ezzel jár, megnyugtat és vidámmá tesz. Így lesz mindig a lomha óriásbékának látszó köveken, ahol az idő változása legfönnebb arra jó, hogy olykor kiürüljön, olykor újból megteljen a part.
Ebbe a strand közepén hirtelen szárba szökkenő kozmogóniába szokás belehalni az Északi-sarkon s a sarkkörön innen, a tundrán, az Egyenlítő két oldalán nagy műgonddal elhelyezett sivatagok akármelyikében, az esőerdőkben a latin-amerikai szubkontinensen, továbbá a Kossuth utcában egy Udvarhely nevű kisvárosban, a város fölött, ami még nem az ég, csak a Szejke. S ahol mi minden történt eddig is a végtelenített aszfaltúton, történni fog ezután is.
————————————————-
És milyen a behavazott strand, ki tudja? Senki. Amelyik pillanatban lehull a hó, megszűnik létezni. Nincs, kizárult ebből a világból, mint mi sose volt. Pedig a bűnjel megvan: a fürdőkabin, amelynek nem is egy, hanem három oldalán legalább harminc lyuk éktelenkedik. Kész csoda, hogy negyedik lapját, az ajtót nem furkálták össze. Eddig még soha nem kukkolt két kamasz egyszerre, akkor meg minek harminc? És miért hogy első dolga a sunyi csendben érkezőnek, hogy bicskáját elővegye (honnan, a fürdőgatya korcából), és lyukat vágjon a deszkába? Csupa olyan kérdés, ami válaszra vár. Idő pedig van bőven, mindenre volt, van, lesz. Vagy azt hisszük legalábbis.
Nem rajongok a kukkolókért, azt viszont el kell ismernem, nem ellenszenves nekem a nézés szabadsága. Ami ugyan nem a látás szabadsága, mert ugyanazt látod, akár harmincan néznétek is, mint a többi: a habokból éppen itt, a fürdőkabinban felbukkanó Vénuszt, akit születése pillanatától kezdve halhatatlan életének minden percében férfiszemek perzselnek azontúl. S aki épp most húzza át fején meggyszín pólóját, a pólón jól olvasható a gyári védjegy: Made in China.

Petike azt játssza, hogy vadkacsa. Dehogy játssza! Petike most vadkacsa. Ezzel a metaforával az azonosságig toltuk a gyerek átváltozását, nem maradtunk a hasonlatnál, ami annál többet megőrzött volna korábbi identitásából. Petike vadkacsa, hápog. Neki nem nagy kunszt vadkacsának lenni. Az egyik ember boldog volt, csak elmúlt, a másik boldog mert elmúlt, ő egyfolytában boldog. Egy vadkacsát nem az tesz vadkacsává, hogy boldog vagy sem, hanem hogy hápog. S a következő hajnalon elrepül! Még ezt se muszáj úgy érteni, ahogy mondom. Anyja, aki belefáradt abba, hogy vadkacsát szült, akit aztán nemsokára Péternek kereszteltek, elsétált vele a nádas legszélére, itt a te helyed, most beengedlek, hát nem emlékszel, amikor pöttyös tojás voltál egy fészekben s ragyogó tollú gácsérok verekedtek fölötted? A nádas, ez az eleven zöld fal megrezzent, résnyire nyílt egy pillanatra.
Petike belépett, kis idő múlva vadkacsa szállt el az asszony feje felett.
A történet irreális térbe helyezésével még nem szűnik meg magának a történetnek a valószínűsége. Valószínűtlen továbbra is az, ami körülveszi.
————————————————————–

A Strand utca huszonháromban Szabóék rendszerint kiadnak egy szobát, úgy mondják, kovártélyba. Tegnapelőtt jelentkezett egy lány. Nem iszik, nem cigarettázik, nem drogozik, nem jár éjfél után haza, utóbbinak viszont semmi jelentősége, amelyik pillanatban a szoba különbejáratú. Hű, a büdös kurva, mit meg nem enged magának! Ezt Szabó néni mondja. Hát nem kiírta az ablakba már másnap, hogy Eladó lány, és Érdeklődni itt, helyben, kaputól a második ajtó. Ki képes meggyőzni a házinénit arról, hogy ez a lány ha eladó, akkor tán nem úgy, mint a fűrészporos kályha, cirkula, hálószobabútor, tavalyi bor vagy idei méz, még működő Singer varrógép, csupa ilyesmi, amit tényleg, az ablakba bélyegszéllel, újabban szkoccsal kiragasztott cédulákon szokás hirdetni. Ez a lány (és itt megöblösödik a nép ügyvédjének amúgy is boroshordó kongású hangja), ez a nyílt és őszinte lány nyílt és őszinte népünk szokásaihoz ragaszkodik, igaz, kissé rendhagyó módon közli, hogy eladósorba cseperedett. Nem lepődnék meg – s itt hangja mennydörgéssé erősödik – ha e szende teremtés orcája pirulásával bevallja, hogy legutóbb is az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár második kötetét olvasgatta (rendszerint a teljes sorozatot, már ami megvan neki e teljesből), ott pedig egy 1582-es évszámú feljegyzésből kiderül, eladó lány után érdeklődtek Kolozsváron a Szappan utcai Sütő házban Szénégető Mihálynál és feleségénél.És ennek pontosan négyszázhuszonhét éve! Úgyhogy tessék csak békén hagyni a szépséget, aki nem a köz szemérmét piszkálja egy szalmaszállal. Ha Hollandiában írja ki az ablakába vagy Hamburgban, az más. Ez itt nálunk a tiszta forrás bájos locsogása.
Mi marhaságot összehordott még a nép fogadatlan ügyvédje a nép leányának védelmében, én azt most nem tudom. Azt viszont látom, hogy az üzlet beindult és ötödik sebességben jár, ha nem is reggeltől napestig, de legalább estétől reggelig.
—————————————————————

Kátya, Kátya! – kiáltanék fel, miközben futva megindulnék felé. Csak hát nem vagyok orosz. S ha van, aki felé futva megindulok, ő nem az.