Emigránssorsok (I) / Für Lajos: Hazajöttem

[…] Robogó teherutó ponyvájának résein át láttam meg Párizs kápráztató fényeit: a villogó reklámokat, az autófolyamok reflektorkévéit. 1957-ben egy február végi késő este érkeztünk a Gare de l’Est-re, de nem a főbejáraton, hanem valahol oldalt tereltek ki az állomásról, s nagy biztonsági felügyelettel az ott várakozó katonai kocsikra szálltunk fel. S máris robogtunk, valahova, egy külváros felé. Először jártam nyugaton, s az érkezés estéjén egy résnyi látvány jutott Párizsból, mert egy laktanyába utaztattak, ahol megvacsoráztunk. Életemben akkor ettem először füstölt lazacot. Megvallom, jobban ízlett, mint szülőfalum kedvelt falatja, az egyházasrádóci füstölt sonka. Mint egy kinti magyartól megtudtuk, azért fogadtak bennünket oly elővigyázatosan, mert a francia hivatalosság tartott attól, hogy a baloldaliak, a kommunisták szervezkedhetnek ellenünk. Moszkva-hűségükben nem szerették a szovjet csapatok ellen felkelő magyarokat, aminek korábban már többféle jelét adták.
Másnap már továbbutaztunk. Egy kisebb magyar csoporttal Rochefort-ba vittek, ahol különös műintézményben, egy idegenlégiós kaszárnyában helyeztek el bennünket. Vegyes társaság voltunk, legtöbben fiatalok, munkások, diákok, mások kalandvágyból indultak útnak, idősebbek a rokonaikat keresték. De spicli is feltűnt, szörnyű látvány volt, amikor beigazolódott, s néhányan összeverték. Magyar környezetben s bizonytalanságban éltünk, a csurgói Református Gimnáziumban német, angol és latin nyelvet tanultam, franciául egy mukkot se értettem. Amikor Ausztriában, az eisenstadti lágerben egy váratlan lehetőség adódott, mert Európában már egyedül Franciaország fogadott menekülteket s én Európát nem akartam elhagyni, ezért jelentkeztem. Azzal az örömmel is, hogy a debreceni egyetem történelmi tanszékén, Szabó István tanársegédeként, a francia forradalmat is tanítottam, nagyon jól ismertem az eseményeit. Saint Just-ért lelkesedve, kevésbé Robespierre-ért, reméltem, hogy eljuthatok azokra a helyszínekre, ahol a nagy események lejátszódtak, s Napóleon életének számos emlékét is megismerhetem. A rochefort-i láger parancsnoka egy idegenlégiós ezredes volt, akit családiasán Vak Bottyánnak neveztünk, mert egyik szemét sötét kötés fedte. Mellette, összekötőként, egy kiszolgált durva magyar idegenlégiós uraskodott. A várakozás és a tanácstalanság óráiban, március elején, további sorsomat érintő döntő hír érkezett hazulról: apám kórházba került, megműtötték, rákos, nem sok van neki hátra. A hír nagyon megrendített. Sokat vívódtam: merjek-e hazamenni? Hiszen én ezért menekültem, mert januárban a debreceni forradalomban játszott szerepe miatt egyetemi tanártársamat már letartóztatták, s azt is hallottuk felőle, hogy annyira megkínozták, hogy öngyilkos lett. Minden jel arra mutatott, hogy én következem, így mennem kell, ezt tanácsolta szeretett, kiváló professzorom, Szabó István is. A rochefort-i táborban hírlett egy hazai rendelet, mely szerint, akik március 31-ig beadják hazatérési kérelmüket, amnesztiában részesülnek. Éjszakákon, nappalokon át gyötrődtem: hihetek-e a mentesítő csábításnak? Ha maradok, édesapámat többé nem láthatom. Vas megyei társaimmal is megosztottam vívódásaimat, s ők, látván megrendülésemet, tanácsolták: próbáljak szerencsét. Március vége előtt néhány nappal megírtam hazatérési szándékomat a párizsi magyar követségnek.
Teltek a napok, válasz nem érkezett, s közben kihirdették, hogy lehet jelentkezni bányásznak, aztán a mezőgazdaságba, s megfelelő otthoni iskolai végzettség okmányával, nyelvtanfolyamra is mód nyílik Rennes-ben. Jelentkeztem. Tehát a menni-maradni dilemma tartósodott. Egy napon szóltak, hogy a laktanya kapujában várnak rám. Kimentem, egy fiatalember áll ott. Bemutatkozott, s átadott egy zacskó narancsot, s mondta, hogy hazatérésem dolgában keres, kollégája a városka főterén vár, mennék oda beszélgetni. A narancsot bevittem, majd a portárs felírt, miszerint a 442-es lakó elhagyta a tábort. A főtéren a párizsi magyar konzul, egy vörös képű úr, bizonyos Révész javasolta: menjünk ebédelni La Rochelle-be. Odaautóztunk, de egyre inkább félni kezdtem: elvisznek egy másik városba, bármit csinálhatnak velem. Tudták, hogy kiszolgáltatott helyzetbe csaltak, s egyre durvábban beszéltek. Félreérthetetlen volt számomra: be akarnak építeni. Azt mondták, hogy valami ürüggyel hagyjam el a tábort, utazzak Párizsba, a vasúti jegy árát át is adták. Tudatták: a követségen az lesz a dolgom, hogy a magyar emigrációs újságokat szemlézzem, s ki kell emelni a fontosabb írásokat, amikre „a Magyar Népköztársaságnak szüksége van.” S egy fél év múlva hazakerülhetek. A beszélgetést követően visszavittek Rocherfort-ba. Abban bizonyos voltam, hogy ilyen áron nem óhajtok hazatérni. Egy-két nap múltán értesítettek: néhány társunkkal, lehettünk vagy tizenöten, mehetünk Rennes-be! Egy lágertársam hazakészülődve, a párizsi követségre indult, kezébe adtam a vonatjegy árát tartalmazó borítékot, s rövid levél kíséretében közöltem Révész úrral, hogy ajánlatát nem fogadom el, de hazatérési szándékomat fenntartom.
Április közepén érkeztünk Rennes-be. Csodálatos elhelyezésben volt részünk, mindenki külön szobában lakott, amelyhez fürdőfülke is tartozott. Ellátásunkról nagyvonalúan gondoskodtak, ebédhez negyed liter vörösbort is kaptunk. Voltak, akik nem fogyasztották el, így nekünk, boros fiúknak annál vidámabban teltek a délutánjaink. Némi költőpénzt is kaptunk. Bűbájos francia tanárnő oktatott, engem különösen kedvelt, mert még különórákra is jártam hozzá. De egy újabb fordulat következett életemben, az örök maradás kísérteié szólított meg. Élt a városban egy nyugdíjas tábornok, akinek lánya volt, fia nem, s annyira rokonszenvezett a magyar forradalommal, hogy kérte: egy magyar fiatalembert nevezzenek meg neki, akit örökbe fogadhat. S ki mást ajánlottak volna, mint Für Lajost, a kedves mosolygós ifjút, aki még a történelem kérdéseiről is eszmét cserélhet jövendő apjával. És ott gyötrődtem: ha ezt vállalom, biztos jómódban élek, de én már soha haza nem megyek. Kezdtem jól érezni magam, de apám arca mindig feltűnt pokoli vívódásaimban. Egy hónapig tartott ez a kísértő, marasz-tó érzés, s aztán úgy döntöttem, hogy nem fogadom el az ajánlatot…. Ki tudja: Isten különleges kegyelme mikor, hogyan szól bele életünkbe ? Mikor és miként súg és vezet ? Arra például, hogy ne fogadjam el Révész ajánlatát, de a tábornok élet-fordító lehetősége se gyöngítsen el! Egyre az erősödött bennem, hogy apámat, az egyszerű parasztembert, még egyszer mindenképp látni akarom. Ha ez a sugallat nem munkál bennem, ma egy előkelő francia család tagjaként francia állampolgár vagyok…
Apámtól még elbúcsúzhattam.
Május 9-én értesítettek: menjek Párizsba, a konzulátuson a hazatérési iratokat átvehetem. Három napot várattak. Pénzemből egynapi szerény szállodára futotta. Neve emlékezetes: H tel Trianon, a rue Saint Jacques-on. A másik éjszakán egy sorstársammal híd alatt aludtunk. Nappal jártuk a várost, ücsörögtünk a Concorde téren, gyönyörű órákat töltöttünk a virágzó Luxembourg kertben, ámulva néztük Párizs varázslatait. Harmadnap este aztán felszálltunk az Orientre a Gare de l’Esten. Révész úrral ugyan nem találkoztam Párizsban, de amikor a vonat elhagyta Franciaországot, társaságunkban egy hazatérő hejre-menyecske bevallotta: Révész úr őt bízta meg az én figyelésemmel, azzal, hogy gyanús jel esetén jelentsen…

(Forrás: Franciaországi hónapok; in: Az „Állj fel” torony árnyékában. Magyarok francia földön. Egy század tükörcserepei. Új Horizont, 2003)