„A naplószerűség adott, a rendszeres, dátumokhoz kötött, rövid napi feljegyzések úgy csinálnak mintha. Aztán néha átbillenek az írások szépirodalomba, önálló szöveggé növik ki magukat, majd vissza a mindennap realitásához, az unalomhoz. Általában nem gondoljuk a betegségről – főleg, ha halálos is lehet –, hogy unalmas. Drámainak, feszültségtelinek, rendkívülinek hisszük, aztán megszokjuk ezt is. A szűkülő mozgástér, a végeláthatatlan kezelések és a környezet kiszámítható reakciói megfosztanak a tragikum átélhetőségétől, s marad a napi rutinná alakuló együttélés a kórral. Ezért van, hogy a Hasnyálmirigynapló esterházysan szellemes, játékos és elgondolkodtató szöveg, mégis felvállaltan és reflektáltan untató. „Hogy az egymásra torlódó unalomdarabok valami mást adnak ki? Valami végzetest? A föltartóztathatatlan véget, amely ezekből a kicsi, jelentéktelen részekből állna össze, vérvétel, kisebb fájások, béllassító, kórházszag, várakozások, ingerültség, feszültség, fáradtság, kedvetlenség, harsányság, véna?” (litera.hu)

A feljegyzések zöme abból áll, hogy az író mit evett, mennyit aludt, milyen tüneteket tapasztalt, hánykor ment be a kórházba az elmúlt egy évben; ezek teszik ki a napi monotóniát. Közben az idő meg is áll, de fel is gyorsul; valódi történések nélkül szaladnak el az órák és napok, tartalmatlanok, üresek és lassúak lesznek. „Az egyes pillanatok elveszítették mélységüket – nem értéktelenek lettek, de laposak , és jelentősen üresebbek. És tovább: Ha kiderül, hogy gyógyíthatatlan beteg vagy, akkor az idő valami nagyon is zavarossá válik, talán érdektelen, banális dologgá.” Az időszivárgás és az unalom oka a testbe való bezártság, a rákkal való összezártság, a végesség tudat realizálódásával (és annak felfoghatatlanságával) párosítva.”
Fájdalmassággal vegyes évődéssel búcsúzott a nagy író. Fájdalomról esik a legkevesebb szó a műben. A mű alaphangja játékos, mintha nem is a szenvedéssel súlyosbított halállal nézett volna szembe az író. A szöveg nem is lineáris, csak a narráció az, a könyvet bárhol felüthetjük, méltóságteljesség és játékosság sugárzik belőle .Még a seggbekúrás sem hiányzik a szövegekből, mely nehezen válik, csak a narráció miatt egységes szöveggé. Mintha valami fásult unalom és álmosság hatotta volna át az alkotót a szövegek megalkotása alatt.
„Április végén enyhe fájdalom jelentkezett, emlékezetem szerint a jobb borda alatt. Vagy a baloldali? Nem törődtem vele. Hasnyálmirigyrákot állapítottak meg, májátéttel. De már az őszön is belenyilallt egyszer. Akkor kezdtem figyelni a fájásokat, és jegyzetelgetni kezdtem. Még a hasnyálmirigy szót is leírtam, igaz többé-kevésbé véletlenül, azaz ártatlanul.”
Bár sok kezelést (kemoterápia, sugárkezelés) leír az író, az elviselhetetlen szenvedés hiányzik a fragmentumokból.
Nos, tudomásul kell venni, hogy a maga írói módszere szerint búcsúzott az élettől és az olvasóktól e nagy író.

Magvető Kiadó

,,Rák, ez a jó kezdőszó” – vezeti be az olvasót Esterházy Péter naplója első lapján új életébe. Majd a mondat teremtette csöndben beszélni kezd: ismerjük és nem ismerjük ezt a hangot, mely hol távolról szól, hol közelről, játszik, fürkész, olvas, imádkozik, és néha szinte énekel annak a másiknak, aki ott benn fészkel. Aztán meg-megsötétedik, és kedvetlenül elhallgat. Napokra. Mit lehet tenni, ha a test, amely addig mindenestül a munkát szolgálta, egyszerre az írás ellen fordul? Hogyan rögzíti napjait az író, akinek minden műve valóság és költészet szétszálazhatatlanságára épül? Mi történik az ,,ontológiai derűvel”, amikor a halálos betegség mindennapi gyakorlattá válik? Megírható-e szerelemként a hasnyálmirigyrák? Nem egyszerű történet.”

Szerkesztette: Kerekes Tamás