Székely Szabó Zoltán: TUTUKA avagy Az utolsó Szabó (52.)
Ugyancsak ’84-ben veszélyes játékra vállalkoztam: megírtam a két igazgató, az egyik rendező és majd mindenik kollégám paródiáját. Plugor Sándor remek karikatúrákat rittyentett hozzájuk.
A kiváló képzőművész PöSö-nek a nők volt a hobbija, de nem fizetett rájuk, mert a pénzt még jobban szerette. Adódott, hogy piszkos volt a csőre irányunkba, hazafelé bandukolva így nyögött fel a Golgota tájékán:
– Meghívlak benneteket egy sörre.
Edittel, jobb híján, egymásba kapaszkodtunk az ámulattól. Kíváncsian betértünk a kocsmába.
– Kérek három sört.
– Sörünk nincs.
PöSö arcán szivárvány.
– Nincs sörük? Akkor a viszontlátásra!
– Hohó! – vágtam elő a stoptáblát. Jó lesz nekünk a rum is.
PöSö ismét beborult. Aztán jött a számla.
– Összesen 21 lej, kérem.
PöSö kiborult.
– Mondja, mennyibe kerül maguknál a sör?
– Mondtam, uram, hogy nincs sörünk.
– De ha volna, mennyibe kerülne három korsó?
– 18 lejbe.
– Zoli, akkor te fizetsz 3 lejt, mert én sörre hívtalak meg titeket.
Mindenki roppantul élvezte az összes, másról írott paródiámat, a róla szólót szinte senki.
Az önkifigurázásomat csak édesanyám kifogásolta.
– Jó, jó, hogy a többieket kigúnyolod, de magadat miért kacagtatod?
Mit válaszolhattam?
– Mucikám, én másokat kacagtatok, nem magamat.
PöSö Editet is lekarikatúrázta. Erre már a rózsaszirom anya helyett a tüskés anyós szólalt meg:
– Szép éppenséggel nem vagy, de azért ennyire ronda se.
A Sylvester paródiája különösen az elvtársaknak tetszett. Lajos sűrűn lábatlankodott a helyi és a bukaresti nagyságoknál, napvilágos érvekkel bizonyítva, miszerint óriási balfogás ránk nyomorítani egy nagynemzeti társulatot. Leváltása előjátékaként, engem idézve, felkoholták neki a vádat, hogy a színészei alkoholistának tartják.
Sylvester Lajos
Csernátownban látta meg a napvilágot és a szilvapálinkát. De a helység máig sem vette fel az ő nevét. Pedig egy szülött ilyen neves faluja igazán megérdemelné. Mert Sylvestert még a háromszéki Rekordok könyve is jegyzi.
Volt már saját iskolája, rajoni tanfelügyelősége, megyei kultúrbizottsága és többrendbéli napirendipont-mérgezése. Most van saját halászegyesülete, színháza és rengeteg koraősz hajszála.
Megszállott természetbarát: imádja a feneketlen tavakat. Ezekbe hajigálja érveit. Mert a színházához fölöttébb ragaszkodik. Legalábbis nem ő fogja benyújtani a válókeresetet.
Hasznos elszenvedélye: a gyűlésbe járás. Két egyoldalú megbeszélés között sylvesteri műsorokat és más Gyanú-s dolgokat ír. Melyeket aztán saját színészeivel játszat el, saját gyönyörűségére.
Különös ismertetőjegye: feltűnően egyenes testtartása. Kivételt képeznek a hajnali órák. És a hét hét másnapja.
Gondolkodó típus, fejtegetéseivel meghaladja korát. A férfi-nő munkaviszonyt például eredeti módon szeretné demokratizálni: mindenki mindenki…ért.
Művészi ízlése kifogástalan: szereti Chaplint, Fellinit, Bartókot, Picassót, kedvenc írója pedig Sylvester Lajos.
Seprődi Kiss Attila
Ő az egyetlen legény a társulaton. A talpán nem mindig. Meggátolják nemzetközi kapcsolatai: tegező viszonyban van az orosz vodkával, a kubai rummal és a skót whiskyvel. A velük való összejövetelek után egyetlen nyelvet sem beszél. Egyébként többet is: amikor Szebenben vendégrendezett, németül társalgott, románul alkotott és magyar módra osztotta be a napidíját. A világsiker elől angolosan meglépett. A szentgyörgyi színészek ovációval ölelték keblükre. Mert a Tapsi, tapsi, de csak nekem elnevezésű társas hazárdjátékban ő az osztó. Akihez kerül a tökfőszerep, az nyer. (Ha csak Szőcs István meg nem kontrázza.) A többi zöld lesz. Merő kollegialitásból.
Kettős életet él: szemébe hízelegnek, háta mögött szidják. Ha megfordul, a helyzet ugyanaz. De az ő pesszimizmusát ez sem tudja kikezdeni. Olyan időtálló az, mint egy szilveszteri zenés-vidám Hamletiáda.
Különben színészként kezdte pályakocogását. A Csalóka szivárványban Homály volt. Annyira ragaszkodott ehhez a figurához, hogy minden darabba magával cipelte.
Néha még rendezőként is élteti vele a barátságot.
Szabó Zoltán
Gyerekszobája az istállóra nézett. Ő is. Ez az egykori optikai beállítotság ma is tisztán lemérhető rajta. Illemtani teszttel. Tanulmányait vegyes osztályban kezdte, sportosztályban folytatta és osztályon alul fejezte be. Meteoropatikus fickó: csillaga állásából pontosan előrejelzi, kit kell másnap megsértenie.
Egyébként jóérzésű. Amikor autója csomagtartójában kinőtt egy sápadt kukoricaszál, nem volt lelke kidobni. Inkább meginterjúvolta. Humanista álruhában. Székelykedve. Tamáskodva.
Humora is van. Mint egy veretlen kaszának. Amikor besuhintja a poént, a társaság Grönlandon érzi magát. Kivéve azt a kisfiút, aki egyszer így törte meg a hibernáló csendet: „Apuka, ugye, Zoli bácsi falun született?”
Színpadi felszabadultság ellen merevgörcsöt szed. Legendás amuzikalitását botlábúsággal álcázza. Adósságait cikkdíjakból fedezi. És újabb kölcsönökből.
Ez a sorozatom is a Brassói Lapokban volt lapozható. No meg a szilveszteri műsor műsorfüzetében, amely január 30-án jelent meg. Nem azért, mert én állítottam össze, hanem mert fogyaszthatatlanná kellett fogyasztani, nehogy valaki kedvét, netán tiltott gondolatát lelje benne. A csoda az lett volna, ha ilyen csoda történik.
Az viszont megesett, hogy Szidi azzal gázolt bele lisznyói másnaposságomba, ne csodálkozzak, hanem libbenjek be az autójába, be kell engem vinnie másodmagammal átvennem a Házmestersirató főszerepét.
– Menj a csudába! – húztam ki magam, hadd lássa, nem dőlök be a tréfának.
Először és utoljára álltam, ültem, feküdtem neki szöveget magolni. Tizenegy nap múltán Lisznyóból bemenet sültem szembe az újabb fegyelmi sakkhúzással: a király rendező levette a tábláról a futó színészt, engem meg átjátszott egykori parasztnak.
Imádtam a kollektivizáláskor talajt vesztett, alkoholista kispolgárrá nyomorított valamikori nagygazda Polgár szerepét. Alig volt néhány mondatom, de a magam kis játékaival végigélvezkedtem az egész előadást. Még arra is futotta a kedvemből, hogy diszkréten súgjak a főhősnek. Párás lett a múltba révedő szemem, amikor a többiek az előadás záróakkordjaként elénekelték a Kossuth-nótát. A brassói szolgálatos fülek viszont kommunista jövőbe dülledtek, a bőrkabátos elit fickók nem a főszereplőnek súgtak. A szakértelmes kifogás az volt, hogy nyílt színen a magyar himnuszt énekeljük élőben.
El is énekeltük – Magyarországon. ’81 őszén újra átvettük a vezetést Veszprém ellen: 3-2 lett a turnék állása.
A szilveszteri műsorig sűrűn, majd ritkán sirattam a házmestert. Szerencsére a brassói éberek csak decemberben ébredtek rá, hogy irredenták vagyunk, s ha szemét módon is, de meglehetősen későre nyitották fel az illetékes minisztérium szemét. Így aztán január végén örömmel jegyezhettem:
(Napló) Sylvester ügyességének köszönhetően ezidáig nem kellett változtatni.
Ugyanakkor a másik szemem sírt:
(Napló) Most viszont a szilveszteri műsorral gyűlt meg a bajunk. Piszkálódnak, okoskodnak a helyi szervek… A Megfagyva bár, de törve nem c. levelemet ki kell hagynom.
Ez az a firkálmányom, melyet nem közöltek, de a szilveszteri műsorban 37-szer mehetett. Utána mehetett… Mert január 26-án hirtelenjében veszélyes lett. Csak úgy…
Megfagyva bár, de törve nem
Drága Pötyikém,
emlékszel, milyen jókat táncoltunk a tábori bulikon? Most is a fülembe cseng, hogy „ Ülök egy rózsaszínű kádban…” Hogy miért éppen ez az agyoncsépelt sláger cseng a fülembe? Mert én is éppen a kádban ülök, így írom levelem. Igaz, a mi kádunk nem rózsaszínű, sőt már fehér se, a zománca is ragyás, amolyan háromnegyedes bili, a húgom is rég kinőtte. És mégis mindegyre az motoszkál a fejemben, hogy azért mi ketten jól elférnénk benne. Jaj, vigyázz, nehogy a faterodék kezébe kerüljön a levél! Nekem nincs mitől félnem, mert egyedül vagyok a lakásban. A bátyám éjjel-nappal a blokk körül rohangál, hogy meg ne fagyjon. Ő bírja, mert sportsuliba jár. A húgom és az öregek lenn ülnek a kocsiban, napok óta járatják a motort. A baj csak az, hogy fogytán már a benzin, a kútnál pedig csak motorinát kapni. Én is az autóban szorongtam, míg egy öreg néni ki nem rohant az erkélyre, és világgá nem kiáltotta: „Megjött a meleg víz!” Azonnyomban össze is esett szegény, mint az a görög katona, akiről nemrég tanultunk. Mert nálunk sem mindennapi esemény, ha megadják a meleg vizet! A választás rám esett, nekem kellett feljönnöm a kádba. Anyám nem jöhetett, mert a lift nem működik, s az öreglány lába már nem bírja a lépcsőt. A húgom fél egyedül a lakásban, és különben is, kevesebb helyet foglal a kocsiban. A fater azért nem jöhet, mert minden felszerelését levitte magával. Ugyanis hetek óta egy olyan gépezet összeállításán dolgozik, mellyel az időjárást a fűtési program után lehetne igazítani. Eddig a konyhában végezte a kísérleteket, de mióta elfogyott az aragázunk, és a konyhaablak is jégvirágos lett, kénytelen volt lecipekedni a kocsiba. Ha el nem készül a szerkentyű, míg a benzin tart, kénytelenek leszünk mindannyian a bátyám megoldását választani.
De azért kellemes oldala is van a dolognak: nem lehet tanulni. Szereztem is igazolást a hőközpont főnökétől. Csak még nem tudtam odaadni az oszinak, mert kórházban van. Azt beszélik az osztályban, hogy bedilizett, mikor az áramot is elvették. Mert addig a villanykályhája tartotta benne a lelket.
Látod, Pötyikém, milyen igaz, hogy a szerelem csodákat művel! Ha te nem volnál, én is rég letaknyosodtam volna. Csupán a forró hangulatú tábori bulik és lázas öleléseid emléke fűt. Ha sikerül megérnem a tavaszt, egyedül neked köszönhetem.
Ne haragudj, de most be kell fejeznem a levélírást, mert a víz kezd kihűlni, és úgy hallom, a motor is akadozik odalent.
Forró csókjaimat küldöm,
ölel szerető
Pityud
Pusztai Péter rajza