Ugyan­csak ’84-ben ve­szé­lyes já­té­kra vál­lal­koz­tam: meg­ír­tam a két igaz­ga­tó, az egyik  ren­de­ző és majd min­de­nik kol­lé­gám pa­ró­diá­ját. Plu­gor Sán­dor re­mek ka­ri­ka­tú­rá­kat rittyen­tett hoz­zá­juk.

A ki­vá­ló kép­ző­mű­vész Pö­Sö-nek a nők volt a hob­bi­ja, de nem fi­ze­tett rá­juk, mert a pénzt még job­ban sze­ret­te. Adó­dott, hogy pisz­kos volt  a cső­re irá­nyunk­ba, ha­za­fe­lé ban­du­kol­va így nyö­gött fel a Gol­go­ta tá­jé­kán:

– Meg­hív­lak ben­ne­te­ket egy sör­re.

Edit­tel, jobb hí­ján, egy­más­ba ka­pasz­kod­tunk az ámu­­lat­tól. Kí­ván­csi­an be­tér­tünk a kocs­má­ba.

– Ké­rek há­rom sört.

– Sör­ünk nincs.

Pö­Sö ar­cán szi­vár­vány.

– Nincs sör­ük? Ak­kor a vi­szont­lá­tás­ra!

– Ho­hó! – vág­tam elő a stop­tá­blát. Jó lesz ne­künk a rum is.

Pö­Sö is­mét be­bo­rult. Az­tán jött a szám­la.

– Össze­sen 21 lej, ké­rem.

Pö­Sö ki­bo­rult.

– Mond­ja, mennyi­be ke­rül ma­guk­nál a sör?

– Mond­tam, uram, hogy nincs sör­ünk.

– De ha vol­na, mennyi­be ke­rül­ne há­rom kor­só?

– 18 lej­be.

– Zo­li, ak­kor te fi­zetsz 3 lejt, mert én sör­re hív­ta­lak meg ti­te­ket.

Min­den­ki rop­pan­tul élvez­te az összes, más­ról írott pa­ró­diá­mat, a ró­la szó­lót szin­te sen­ki.

Az ön­ki­fi­gu­rá­zá­so­mat csak éde­sa­nyám ki­fo­gá­sol­ta.

– Jó, jó, hogy a töb­bi­e­ket ki­gú­nyo­lod, de ma­ga­dat mi­ért ka­cag­ta­tod?

Mit vá­la­szol­hat­tam?

– Mu­ci­kám, én má­so­kat ka­cag­ta­tok, nem ma­ga­mat.

Pö­Sö Edi­tet is le­ka­ri­ka­tú­ráz­ta. Er­re már a ró­zsa­szi­rom anya he­lyett a tüs­kés anyós szó­lalt meg:

– Szép ép­pen­ség­gel nem vagy, de azért ennyi­re ron­da se.

A Sylves­ter pa­ró­diá­ja kü­lö­nö­sen az elv­tár­sak­nak tet­szett. La­jos sű­rűn lábat­lan­ko­dott a he­lyi és a bu­ka­res­ti nagy­sá­gok­nál, nap­vi­lá­gos ér­vek­kel bi­zo­nyít­va, mi­sze­rint óriá­si bal­fo­gás ránk nyo­mo­rí­ta­ni egy nagy­nem­ze­ti tár­su­la­tot. Le­vál­tá­sa elő­já­té­ka­ként, en­gem idéz­ve, fel­ko­hol­ták ne­ki a vá­dat, hogy a szí­né­szei al­ko­ho­lis­tá­nak tart­ják.

Sylves­ter La­jos

Cser­ná­townban lát­ta meg a nap­vi­lá­got és a szil­va­pá­lin­kát. De a hely­ség má­ig sem vet­te fel az ő ne­vét. Pe­dig egy szü­lött ilyen ne­ves  fa­lu­ja iga­zán meg­ér­de­mel­né. Mert Sylves­tert még a há­rom­szé­ki Re­kor­dok köny­ve is jegy­zi.

Volt már sa­ját is­ko­lá­ja, ra­jo­ni tan­fe­lü­gye­lő­sé­ge, me­gyei kul­túr­bi­zott­sá­ga és több­rend­bé­li na­pi­ren­di­pont-mér­ge­zé­se. Most van sa­ját ha­lá­sze­gye­sü­le­te, szín­há­za és ren­ge­teg ko­ra­ősz haj­szá­la.

Meg­szál­lott ter­mé­szet­ba­rát: imád­ja  a fe­ne­ket­len ta­va­kat. Ezek­be ha­ji­gál­ja ér­ve­it. Mert a szín­há­zá­hoz fö­löt­tébb ra­gasz­ko­dik. Le­ga­láb­bis nem ő fog­ja be­nyúj­ta­ni  a vá­ló­ke­re­se­tet.

Hasz­nos el­szen­ve­délye: a gyű­lés­be já­rás. Két egyol­da­lú meg­be­szé­lés kö­zött sylves­te­ri mű­so­ro­kat és más Gya­nú-s dol­go­kat ír. Me­lye­ket az­tán sa­ját szí­né­sze­i­vel ját­szat el, sa­ját gyö­nyör­űsé­gé­re.

Kü­lö­nös is­mer­te­tő­je­gye: fel­tű­nő­en egye­nes test­tar­tá­sa. Ki­vé­telt ké­pez­nek a haj­na­li órák. És a hét hét más­nap­ja.

Gon­dol­ko­dó tí­pus, fej­te­ge­té­se­i­vel meg­ha­lad­ja ko­rát. A fér­fi-nő mun­ka­vi­szonyt pél­dá­ul ere­de­ti mó­don sze­ret­né de­mo­kra­ti­zál­ni: min­den­ki min­den­ki…ért.

Mű­vé­szi íz­lé­se ki­fo­gás­ta­lan: sze­re­ti Chap­lint, Fel­li­nit, Bar­tó­kot, Pi­cas­sót, ked­venc író­ja pe­dig Sylves­ter La­jos.

Se­prő­di Kiss At­ti­la

Ő az egyet­len le­gény a tár­su­la­ton. A tal­pán nem min­dig. Meg­gá­tol­ják nem­zet­kö­zi kap­cso­la­tai: te­ge­ző vi­szony­ban van az orosz vod­ká­val, a ku­bai rum­mal és a skót whiskyvel. A ve­lük va­ló össze­jö­ve­te­lek után egyet­len nyel­vet sem be­szél. Egyéb­ként töb­bet is: ami­kor Sze­ben­ben ven­dég­ren­de­zett, né­me­tül tár­sal­gott, ro­má­nul alko­tott és ma­gyar mód­ra osz­tot­ta be  a na­pi­dí­ját. A vi­lág­si­ker elől an­go­lo­san meg­lé­pett. A szent­györ­gyi szí­né­szek ová­ció­val ölel­ték ke­blük­re. Mert a Tap­si, tap­si, de csak ne­kem el­ne­ve­zé­sű tár­sas ha­zárd­já­ték­ban ő az osz­tó. Aki­hez ke­rül a tök­fő­sze­rep, az nyer. (Ha csak Szőcs Ist­ván meg nem kon­tráz­za.) A töb­bi zöld lesz. Me­rő kol­le­gia­li­tás­ból.

Ket­tős éle­tet él: sze­mé­be hí­ze­leg­nek, há­ta  mö­gött szid­ják. Ha meg­for­dul, a hely­zet ugya­naz. De az ő pesszi­miz­mu­sát ez sem tud­ja ki­kez­de­ni. Olyan idő­tál­ló az, mint egy szil­vesz­te­ri ze­nés-vi­dám Ham­le­tiá­da.

Kü­lön­ben szí­nész­ként kezdte pá­lya­ko­co­gá­sát. A Csa­ló­ka szi­vár­vány­ban Ho­mály volt. Annyi­ra ra­gasz­ko­dott eh­hez a fi­gu­rá­hoz, hogy min­den da­rab­ba ma­gá­val ci­pel­te.

Né­ha  még ren­de­ző­ként is él­te­ti ve­le a ba­rát­sá­got.

Sza­bó Zol­tán

Gye­rek­szo­bá­ja az is­tál­ló­ra né­zett. Ő is. Ez az egy­ko­ri op­ti­kai be­ál­lí­tot­ság ma is tisz­tán le­mér­he­tő raj­ta. Il­lem­ta­ni teszt­tel. Ta­nul­má­nyait ve­gyes osz­tály­ban kezdte, spor­tosz­tály­ban foly­tat­ta és osz­tá­lyon alul fe­jez­te be. Me­te­or­opa­ti­kus fic­kó: csil­la­ga ál­lá­sá­ból pon­to­san elő­re­jel­zi, kit kell más­nap meg­sér­te­nie.

Egyéb­ként jó­ér­zé­sű. Ami­kor au­tó­ja cso­mag­tar­tó­já­ban ki­nőtt egy sá­padt ku­ko­ri­ca­szál, nem volt lel­ke ki­dob­ni. In­kább meg­in­ter­jú­vol­ta. Hu­ma­nis­ta ál­ru­há­ban. Szé­kely­ked­ve. Ta­más­kod­va.

Hu­mo­ra is van. Mint egy ve­ret­len ka­szá­nak. Ami­kor be­su­hint­ja a po­ént, a tár­sa­ság Grön­lan­don ér­zi ma­gát. Ki­vé­ve azt a kis­fi­út, aki egy­szer így tör­te meg a hi­ber­ná­ló csen­det: „Apu­ka, ugye, Zo­li bá­csi fa­lun szü­le­tett?”

Szín­pa­di fel­sza­ba­dult­ság  el­len me­rev­gör­csöt szed. Le­gen­dás amu­zi­ka­li­tá­sát bot­lá­bú­ság­gal ál­cáz­za. Adós­sá­gait cikk­dí­jak­ból fe­de­zi. És újabb köl­csö­nök­ből.

Ez a sor­oza­tom is a Bras­sói La­pok­ban volt la­poz­ha­tó. No meg a szil­vesz­te­ri mű­sor mű­sor­fü­ze­té­ben, amely ja­nu­ár 30-án je­lent meg. Nem azért, mert én ál­lí­tot­tam össze, ha­nem mert fo­gyaszt­ha­tat­lan­ná kel­lett fo­gyasz­ta­ni, ne­hogy va­la­ki ked­vét, ne­tán til­tott gon­do­la­tát lel­je ben­ne. A cso­da az lett vol­na, ha ilyen cso­da tör­té­nik.

Az vi­szont meg­esett, hogy Szi­di az­zal gá­zolt be­le lisz­nyói más­na­pos­sá­gom­ba, ne cso­dál­koz­zak, ha­nem lib­ben­jek be az au­tó­já­ba, be kell en­gem vin­nie má­sod­ma­gam­mal át­venn­em a Ház­mes­ter­si­ra­tó fő­sze­re­pét.

– Menj a csu­dá­ba! – húz­tam ki ma­gam, hadd lás­sa, nem dő­lök be a tré­fá­nak.

Elő­ször és utol­já­ra áll­tam, ül­tem, fe­küd­tem ne­ki szö­ve­get ma­gol­ni. Ti­ze­negy nap múl­tán Lisz­nyó­ból be­me­net sül­tem szem­be az újabb fe­gyel­mi sakk­hú­zás­sal: a ki­rály ren­de­ző le­vet­te a tá­blá­ról a fu­tó szí­nészt, en­gem meg át­ját­szott egy­ko­ri pa­raszt­nak.

Imád­tam a kol­lek­ti­vi­zá­lás­kor ta­lajt vesz­tett, al­ko­ho­lis­ta kis­pol­gár­rá nyo­mo­rí­tott va­la­mi­ko­ri nagy­gaz­da Pol­gár sze­re­pét. Alig volt né­hány mon­da­tom, de a ma­gam kis já­té­kai­val vég­igél­vez­ked­tem az egész elő­adást. Még ar­ra is fu­tot­ta a ked­vem­ből, hogy disz­kré­ten súg­jak a fő­hős­nek. Pá­rás lett a múlt­ba ré­ve­dő sze­mem, ami­kor a töb­bi­ek az elő­adás zá­ró­ak­kord­ja­ként elé­ne­kel­ték a Kos­suth-nó­tát. A bras­sói szol­gá­la­tos fü­lek vi­szont kom­mu­nis­ta jö­vő­be dül­led­tek, a bőr­ka­bá­tos elit fic­kók nem  a fő­sze­re­plő­nek súg­tak. A sza­kér­tel­mes ki­fo­gás az volt, hogy nyílt szí­nen a ma­gyar him­nuszt éne­kel­jük élő­ben.

El is éne­kel­tük – Ma­gyar­or­szá­gon. ’81 őszén új­ra át­vet­tük  a ve­ze­tést Vesz­prém el­len: 3-2 lett a tur­nék ál­lá­sa.

A szil­vesz­te­ri mű­so­rig sű­rűn, majd rit­kán si­rat­tam a ház­mes­tert. Sze­ren­csé­re a bras­sói ébe­rek csak de­cem­ber­ben éb­red­tek rá, hogy ir­re­den­ták va­gyunk, s ha sze­mét mó­don is, de meg­le­he­tő­sen ké­ső­re nyi­tot­ták fel az il­le­té­kes mi­nisz­té­ri­um sze­mét. Így az­tán ja­nu­ár vé­gén öröm­mel je­gyez­het­tem:

(Nap­ló) Sylves­ter ügyes­sé­gé­nek kö­szön­he­tő­en ezi­dá­ig nem kel­lett vál­toz­tat­ni.

Ugya­nak­kor a má­sik sze­mem sírt:

(Nap­ló) Most vi­szont a szil­vesz­te­ri mű­sor­ral gyűlt meg a ba­junk. Pisz­ká­lód­nak, okos­kod­nak  a he­lyi szer­vek… A Meg­fagy­va bár, de tör­ve nem c. le­ve­le­met ki kell hagy­nom.

Ez az a fir­kál­má­nyom, me­lyet nem kö­zöl­tek, de a szil­vesz­te­ri mű­sor­ban 37-szer me­he­tett. Utá­na me­he­tett… Mert ja­nu­ár 26-án hir­te­len­jé­ben ve­szé­lyes lett. Csak úgy…

Meg­fagy­va bár, de tör­ve nem

Drá­ga Pö­tyi­kém,

em­léksz­el, mi­lyen jó­kat tán­col­tunk a tá­bo­ri bu­li­kon? Most is a fü­lem­be cseng, hogy „ Ülök egy ró­zsa­szí­nű kád­ban…” Hogy mi­ért ép­pen ez az agyon­csé­pelt slág­er cseng a fü­lem­be? Mert én is ép­pen a kád­ban ülök, így írom le­ve­lem. Igaz, a mi ká­dunk nem ró­zsa­szí­nű, sőt már fe­hér se, a zo­mán­ca is ra­gyás, amo­lyan há­rom­ne­gye­des bi­li, a hú­gom is rég ki­nőt­te. És még­is min­degy­re az mo­tosz­kál  a fe­jem­ben, hogy azért mi ket­ten jól el­fér­nénk ben­ne. Jaj, vi­gyázz, ne­hogy a fa­te­ro­dék ke­zé­be ke­rül­jön a le­vél! Ne­kem nincs mi­től fél­nem, mert egye­dül va­gyok a la­kás­ban. A bá­tyám éj­jel-nap­pal a blokk kö­rül ro­han­gál, hogy meg ne  fagy­jon. Ő bír­ja, mert sport­su­li­ba jár. A hú­gom és az öre­gek lenn ül­nek a ko­csi­ban, na­pok óta já­rat­ják a mo­tort. A baj csak az, hogy fogy­tán már a ben­zin, a kút­nál pe­dig csak mo­to­ri­nát kap­ni. Én is az au­tó­ban szo­rong­tam, míg egy öreg né­ni ki nem ro­hant az er­kély­re, és vi­lág­gá nem ki­ál­tot­ta: „Meg­jött a me­leg víz!” Azon­nyom­ban össze is esett sze­gény, mint az a gö­rög ka­to­na, aki­ről nem­rég ta­nul­tunk. Mert ná­lunk sem min­den­na­pi ese­mény, ha meg­ad­ják a me­leg vi­zet! A vá­lasz­tás rám esett, ne­kem kel­lett fel­jön­nöm a kád­ba. Anyám nem jö­he­tett, mert a lift nem mű­kö­dik, s az öreg­lány lába már nem bír­ja a lép­csőt. A hú­gom fél egye­dül a la­kás­ban, és kü­lön­ben is, ke­ve­sebb he­lyet fog­lal a ko­csi­ban. A fa­ter azért nem jö­het, mert min­den fel­sze­re­lé­sét le­vit­te ma­gá­val. Ugya­nis he­tek óta egy olyan gépe­zet össze­ál­lí­tá­sán dol­go­zik, mellyel az idő­já­rást a fű­té­si pro­gram után le­het­ne iga­zí­ta­ni. Ed­dig a kony­há­ban vé­gez­te a kí­sér­le­te­ket, de mió­ta el­fo­gyott az ara­gá­zunk, és a kony­ha­ab­lak is jég­vi­rá­gos lett, kény­te­len volt le­ci­pe­ked­ni  a ko­csi­ba. Ha el nem ké­szül  a szer­ken­tyű, míg a ben­zin tart, kény­te­le­nek le­szünk min­dan­nyi­an a bá­tyám meg­ol­dá­sát vá­lasz­ta­ni.

De azért kel­le­mes ol­da­la is van a do­log­nak: nem le­het ta­nul­ni. Sze­rez­tem is iga­zo­lást a hők­öz­pont fő­nö­ké­től. Csak még nem tud­tam oda­ad­ni az oszi­nak, mert kór­ház­ban van. Azt be­szé­lik az osz­tály­ban, hogy be­di­li­zett, mi­kor az ára­mot is elvet­ték. Mert ad­dig a vil­lany­kály­há­ja tar­tot­ta ben­ne a lel­ket.

Lá­tod, Pö­tyi­kém, mi­lyen igaz, hogy a sze­re­lem cso­dá­kat mű­vel! Ha te nem vol­nál, én is rég le­tak­nyo­sod­tam vol­na. Csu­pán a for­ró han­gu­la­tú tá­bo­ri bu­lik és lá­zas öle­lé­seid em­lé­ke fűt. Ha si­ke­rül meg­ér­nem a ta­vaszt, egye­dül ne­ked kö­szön­he­tem.

Ne ha­ra­gudj, de most be kell fe­jez­nem a le­vé­lí­rást, mert a víz kezd ki­hűl­ni, és úgy hal­lom, a mo­tor is aka­do­zik oda­lent.

For­ró csók­jai­mat kül­döm,

ölel sze­re­tő

Pi­tyud

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ