Emigránssorsok (II) / Ferdinandy György: A strasbourgi ivóban

[…] Délután még benéztem a Victoire-ba, az öregdiákok törzshelyére, ahová mindennap beültek az egyetem körül bóklászó magyarok. Ez a vén épület gyakran eszembe jut ma is. A céljaimból az idők folyamán sok mindent elértem, de soha, sehol a világon nem lett azóta se törzshelyem.
A Victoire mélyen a rakpart szintje alatt működött, lépcsők vezettek le az utcáról az ivóba. Két teremből állt, az alsóházban, a pult előtt öreg elzásziak olvasták az újságokat. Innen két lépcső vitt fel a diákok közé. A pincérek nem lépték át ezt a határt, a felsőházban csak az fogyasztott, aki felhozta magának a poharat. A terem egész hosszában piszkos, sárga tükör fedte a falat, erre tűzdelték a postát, mert sok vén csöves a szó szoros értelmében itt lakott.
Most is ültek már egy sarokasztalnál magyarok.
– Láttad? – kérdezték, és elém tolták az újságokat. Kétszer is végigbetűztem a címeket, mire megértettem, hogy Nagy Imrét kivégezték, és az ő nekrológját olvasom.
Másokat hogyan érintett ez a hír, nem tudom. De én, amint múlt az idő, egyre inkább bíztam benne, hogy a megtorlás idejének előbb-utóbb végeszakad.
A fiúk rám néztek, azután hallgattak tovább. Ott ültek mind: Solo, a kopasz bokszoló, a bikanyakú Anton, aki a ferencvárosi vágóhídon dolgozott. Katonatársam, a Kötéltáncos, most a város balettkarában statisztált.
Vegyes társaság: nem értettünk egyet semmiben. Volt közöttünk, aki a felkelőket hibáztatta a bukásért, és nem az orosz páncélosokat. Most azonban mind rádöbbentünk, hogy nincs többé hazatérés. Hogy ez az üldögélés itt a Victoire diákasztalánál sors, és nem átmeneti kaland.
– Jössz? – kérdeztem Babot, a katonatársamat, ez pedig felkapaszkodott mögém az ülésre, szótlanul, komoran.
A Prisunic-ben elővettem a listát, amit Clo a reggelinél összeállított. Rizs volt rajta, emlékszem, makaróni, Lesieur olaj, és ecet, literes üvegben, ilyesmit a mi szatócsunk csak kétdecis fiolákban árusított. Paradicsommártást vettem még, sót, cukrot, uborkát – jó okom van rá, hogy ne felejtsem el ezt a bevásárlásomat.
Felerősítettem a csomagtartóra az árut. A látóhatár beborult, villámok cikáztak az égen. Beültünk egy füstös ivóba, valahol Koenigshoffenben, a párizsi úton. Fehérbort ittunk, sóssüteménnyel, azokban az időkben minden asztalon állt egy favilla, amire a pincérek felslihtolták a friss sósperecet.
– Mihez kezdünk? – kérdezte Babó.
– Mi elmegyünk – feleltem.
– Miért?
– Clo miatt. Az igazgatónő lánya! Ujjal mutogatnának rá az emberek.
– Se tanulni, se hazamenni! – bólintott Babó.
– Melós leszek – vontam meg a vállam. „Mint a régiek.”
A háborús menekültek, hadifoglyok, akiket úgy lenéztünk, mert még ma, tíz év után sem találták meg a helyüket.
Folyt rólunk a verejték. Ittunk, elszántan, mereven. Kint kitört a vihar, néztük a dübörögve ömlő sötétzöld víztömeget.
Azután, amilyen gyorsan jött, elvonult a zivatar. Szédelegve mentünk ki a fényre. „Na, szevasz!” – mondta katonatársam, és továbbállt, kötéltáncoshoz illő óvatos léptekkel, de nyílegyenesen.
Éppen csak kikanyarodtam az út közepére, amikor megcsúsztam a síkos villamossíneken. Nagyot estem. Csak arra emlékszem, hogy amikor kitoltam a járdára a Vespát, valaki segített. Az üvegek összetörtek, kifolyt a macskakövekre az olaj és az ecet. A paradicsommártás, akár a vér, vörösre színezte az ingemet.
Ahogy tudtam, összeszedegettem a bevásárlás maradványait. Lemostam az arcom, azután, kijózanodva, útnak indultam megint. Eleinte még reszketett a térdem, de mire letértem a négyes műútról, már teljesen kitisztult a fejem. Nagyszerű érzés volt, hasítani az illatos, friss levegőt. Úgy éreztem, hogy összedőlhet körülöttem a világ, én – felülmaradok.
Aznap az erdészlakban is történt valami szokatlan. Cila, a macska elveszett. Őt sirattam meg, miközben Clo kimosta a bokámon a sebet. Cilát, a macskát, Nagy Imre és az eltiport forradalom helyett. […]

(Forrás: Francia vőlegény; in: Az “Állj fel” torony árnyékában. Magyarok francia földön. Egy század tükörcserepei. Új Horizont, 2003))