Panni nem tudott sokkal többet a szerelemről, mint az öccse, aki gyakran ébredt nedves nadrággal reggelente.
A fiúk, akik nagylelkűen még a zsebpénzükből is áldoztak, hogy közelebb férkőzzenek a lányhoz, nem nagyon érdekelték. Gyerekként egyetlen férfi volt az életében, akinek tetszeni akart – az apja –, és ez sem akkor, sem később nem bizonyult könnyű feladatnak.
Panni Albert József nagyapám gyengéje volt – észszerűségre épülő életéből sarjadt sudár, gyönyörűséges virágszál, akire féltéssel nézett és vigyázott. Az egyre gyakrabban felbukkanó udvarlókat rendszerint már első alkalommal elijesztette mogorva viselkedésével, ellenséges pillantásaival. Ha ez mégsem sikerült, Panninál biztosan célt ért. Elég volt csendesen megjegyezni, hogy nem kellene annyit beszélnie a fiúnak a családjáról, vagy éppen ellenkezőleg, talán arról is illett volna beszélnie. Ha ez nem jutott a bősz atya eszébe, akkor a sapkáját tartotta nevetségesnek, satnyának a vizitbe hozott virágot, nevetségesnek a feleségének adott kézcsókot, ostobának a válaszait, értelmetlen erőlködésnek a vidámságát… Külön elbírálásban részesült még a jelölt felekezeti hovatartozása, mert Albert József bigott katolicizmusát a szibériai fogság apokaliptikus jelenetei sem ingatták meg. Minden egyéb kifogás ürügy volt csak, amit lehetett volna kezelni, ha Panni igazán szerelmes, nem katolikusnak lenni azonban jóvátehetetlen ősbűnnek számított az apa szemében, és a sors természetesen gondoskodott arról, hogy Panni nagy szerelme, Ernő történetesen reformátusként nőjön fel, és kapjon légszomjat, amikor először meglátta a lányt.
Ez 1946-ban történt,amikor Panni akkor 18 éves volt, és látszottak a bombázások nyomai a csurgói utcákon. A régi életformát majd drasztikus erővel elsöprő politikai változások szele egyelőre nem érte el ezeket az utcákat, de Albert József több évtized alatt visszaszerzett biztonságérzete már odavolt, és ha lehet, még erősebben kapaszkodott a vallásba. A háborút viszonylag jól megúszták egy-két óvóhelyen töltött órával. A légiriadók alatt a korosodó férfi visszafojtott lélegzettel ült, leküzdhetetlen félelemmel szorította Joli alig remegő kezét, és megértette, hogy Szibéria örökre elgyávította, mert neki a mindig a hátországban élők képzelőerejét messze meghaladó emlékei voltak az emberi aljasságról…
A légiriadó után hosszan olvasott fel a Bibliából a nappaliban. A fia végtelenül unta, Joli pedig gyorsan talált valami intéznivalót, ami miatt fel kellett állnia, egyedül Panni hallgatta komolyan, csendben s azt gondolta, hogy öccse és anyja nem elég lojálisak az apjával.
Amikor Ernő meglátta őt az utcán, és közös barátjuk később bemutatta neki, anélkül elegyedett vele beszélgetésbe majd számára is váratlanul rátörő szerelembe, hogy a hithez való viszonyát tisztázta volna. Apja azonban nem mulasztotta el, hogy így tegyen, döbbenten fedezvén fel, hogy Panni szerelmes. Nem hozakodott elő a szokásos kifogásokkal – a kivirult arcú lány talán meg sem hallotta volna, vagy ha igen, elengedte volna a füle mellett.
Ernő fogorvosnak készült, és erre Albert József magában azt dünnyögte: „Mondjuk…” Jobb lett volna persze, ha jogot tanul, de hát így is doktor lesz, és fogorvosra is örökké szükség lesz, akárcsak jogászra. A fiú apja is az volt, szinte egész Csurgó hozzá járt a fájós fogaival, Albert József is.
Kezelés előtt vagy után váltottak olykor egy-két privát szót a gyerekekről, szó volt hát Ernőkéről is, bár természetesen azt nem kalkulálta be, hogy ez a kisgyerek egyszer csak felnő, és megdobogtatja az ő Pannikája szívét.
Nem talált a fiún szinte semmi kifogásolnivalót, azon az egyen kívül, hogy más templomban dicséri vasárnaponként az urat. Ezt viszont muszáj volt rögtön szóvá tennie a lányának, aki apjától eltérően nem tartotta lényegesnek, mennyire van kicicomázva vagy éppen lecsupaszítva az a hűvös, rejtélyes illatú és levegőjű szakrális épület. Nem volt hitetlen, de hite nem kötődött külsőségekhez. Annyit tudott, hogy apjának ez mennyire számít…
Amikor Ernő, aki az utolsó évét végezte az egyetemen, és a diploma megszerzése után feleségül akarta venni Pannit, hivatalosan is megkérte a lány kezét, Albert József azt az egy feltételt szabta, hogy jövendő veje a katolikus egyház szertartásának keretében esküdjön örök hűséget, és ebben a hitben neveljék fel unokáit. Panni szerelmese ezt kerek perec megtagadta.
– Hát nem szeretsz? – kérdezte megrendülve, mert hát nő volt. A csurgói parkban ültek, és Ernő a kavicsokat rugdosta a pad előtt.
– Mi köze egyiknek a másikhoz? – kérdezte kedvetlenül, mert hát ő meg férfi volt.
– Akkor meg? – szólalt meg Panni egy kis szünet után. – Nem mindegy?
– Az nem mindegy, hogy ennyire beleszóljanak az életembe.
– Ennyi áldozatot szerintem meghozhatnál értem – jegyezte meg a lány csüggedten.
– És ha én mondanám ugyanezt? Te is megtehetnéd, hogy mellém álljál…
Panni nyelte a csalódás könnyeit. Egyébként Ernőnek nem volt ez olyan fontos, mint ahogy mutatta. Egyszerűen bosszantotta az, hogy Albert József azt hiszi, joga van bármilyen feltételt is szabnia.
Pannit nagyon szerette, tudta, hogy a lány is ugyanúgy érez iránta, és biztos volt benne, hogy meg fogja őt érteni. Hogy nem ezt tette, az most belehajszolta őt a hitéhez ragaszkodó férfiú anakronisztikus szerepébe. Túl fiatalok voltak ahhoz, hogy felismerjék, hogy egy jelentéktelen presztizsügyben épp most véreztetik el a szerelmüket. Sajnos, kicsúsztak a dolgok a kezükből.
Panni kiszáradt torokkal mondta:
– Nem hiszem, hogy ilyen választás elé kellene állítanod azt, akit szeretsz. Én sosem kérném, hogy köztem és az apád között válassz.
– Épp az imént tetted – vágta rá Ernő. Vadul vert a szíve, és érezte, hogy jóvátehetetlenül el fognak mindent rontan i- a semmiért. És ezt a semmit mégsem tudta megállítani.
– Akkor nem is tartalak fel – állt fel Panni, és Ernő görcsbe rándult gyomorral nézte azt a sápadt, drága arcát. Még mindig lett volna egy-két perc, utána szaladni és helyrehozni a dolgokat.
Későbbi, sok nőkapcsolatot hozó életében – divatos sztárfogorvos lett Pesten – úgy gondolta, abban a néhány percben szúrta el az életét.
Panni is ekként vélekedett a saját életéről, de nem magát, hanem apját és Ernőt okolta érte. Miközben továbbra is szerette mindkettőjüket.
Apja érezte, hogy Panni valahogy megváltozott az irányában, de tehetetlen volt. Joli anyai szíve a női empátia finomabb műszerével kiolvasta Panni rezdüléseinek valódi jelentését, és ő is megharagudott egy kicsit makacs, bigott férjére – így aztán nem voltak ezek könnyű idők a férfinak.
Amúgy sem jártak könnyű idők akkoriban. Ami eladdig biztos háttere volt a családnak, Albert József bírói státusza, előkelőnek számító társadalmi pozíciója, az lassan odalett és egyre gyakrabban kapcsolódtak hozzá olyan ijesztően furcsa kifejezések, mint osztályidegen, kollaboráns. Már sokan nem köszöntek Albert Józsefnek az utcán, esténként azon gondolkodott lefekvéskor, hogy ügyvédnek kellett volna mennie, mert bíróként óhatatlanul sok ellenséget szerzett egyébként jogilag kifogásolhatatlan ítéleteivel. Firtatni kezdték a vallási meggyőződését is, túl nagynak találták a házát, még úgy is, ha nagybeteg, lebénult anyósa lakott velük. Próbált ő minél észrevétlenebb maradni – a munkahelyi értekezleteken hallgatott, úgy szavazott, ahogy a többség, s nem elegyedett beszélgetésbe fiatal, szerinte túl rámenős jogászkollegáival – az egy Jamrich Zoltánt kivéve.
A pártosság lázában égő új világ emiatt aztán közömbösen félretolta, és hagyott neki egy kis időt, mielőtt végleg leszámolt volna vele, mert előbb azokkal tette ezt, akik úgy nyitották ki a szájukat, hogy abban nem volt köszönet.
Mellőzött állapotában Albert Józsefnek jólesett Jamrich ügyész úr kedves érdeklődése, akit hangosan persze elvtársnak szólított. A fiatal, tehetséges jogász jó családból származott, apja szintén ügyész volt, fia pedig elég ügyes volt ahhoz, hogy intelligenciája ne tűnjön veszélyesnek az új rendszer számára. Sajnálta a nyugdíj felé közeledő, nagy szaktekintélynek számító, kirekesztett bírót, és el-elkísérte munka után az otthonáig. Egy idő után Albert József beinvitálta, bemutatta neki a családját, és attól kezdve Jamrich Zoltán igyekezett minél gyakrabban módot találni arra, hogy munka után idős, depresszióba süllyedt kollégájához csatlakozzon. Hamar kiderült, hogy Zoltán egyébként folyékony, kellemes társalgási képességét azon nyomban elveszti, ha Panni megjelenik, az arca sötétpirosra gyúl, és nagyon idétlennek érzi magát emiatt.
Panni nem találta ugyan idétlennek, de különösebben hízelgőnek sem. Az Ernő-szerelem ejtette seb behegedt, de tovább sajgott. Addigra már titkárnőként dolgozott egy irodán, anyja nagy bánatára, aki szerette volna, ha a lány egyetemre megy. Panninak esze is lett volna hozzá, de mindegy volt számára, mit csinál és az irodai munka kevesebb erőfeszítésbe került. Az Ernővel való szakítás után úgy tűnt, menekült a dolgoktól, amik túl sok befektetéssel jártak. A hivatalból hazaérve levetette magát egy ágyra, és klasszikus angol regényeket olvasott. Anyja kötelességének érezte, hogy felrázza, beszélgessen vele; Panni ilyenkor megadóan letette a könyvet.
Készségesen válaszolt mindenre, de nem jutott eszébe semmi, amiről beszélgethettek volna. Az a Panni, aki esténként felhúzott lábakkal az iskoláról meg a fiúkról mesélt anyjának, Szoyka Jolánnak régebben, elveszett. Jolán homályosan érezte, hogy ezért ő is felelős.
Panni úgy határozott, hogy a továbbiakban felesleges érzelmi bonyodalmak nélkül és kényelmesen fog élni, és amikor észrevette, hogy Jamrich Zoltán szerelmes belé, azt gondolta, vele mindkettő sikerülni fog. Okos, komoly, finom modorú férfi volt, szeretett – bár kissé óvatoskodóbban a kelleténél – ironizálni. Láthatóan nem volt sok tapasztalata nőügyekben , függetlenül attól, hogy jó partinak számított. Gyakran megbotlott a székekben, viszont olvasta Az üvöltő szeleket, ez Panni egyik kedvenc könyve volt, bár azt gondolta, hogy egy olyan férfi, mint Jamrich Zoltán, nem sokat érthet a történet komoran áradó szenvedélyéből.
Amikor aztán Zoltán ügyetlenül, a szavakat keresgélve megkérte a kezét, rögtön igent mondott. Azt hitte, a szülei rendkívül meg lesznek elégedve, és nem értette, mért olyan nyomasztó a csend a nappaliban, miután kikísérte a férfit. Apja a szemüvegét törölgette, és nem beszélgetett a feleségével, pedig egy ilyen nagy esemény után szinte felfoghatatlannak tűnt.
Józsi, a Panni öccse Pesten volt Nusikánál, anyja húgánál, vagy ahogy ők nevezték, Annus néninél. Panni megkérdezte az anyját, segítsen-e valamit elpakolni a konyhában. Már régen nem volt sem szakácsnőjük, sem más cselédjük – öccse nagy megkönnyebbülésére, aki a maga plebejus természetével ezt mindig is szégyellte. Panni nem szégyellte annak idején, de azt sem bánta, hogy most nincsen, mint ahogy nem nagyon bánt semmit sem. Az viszont zavarta, hogy a szülei mintha nem örülnének kellőképpen Jamrich Zoltánnak adott igennek, akit pedig apja is, anyja is őszintén kedvelt.
Anyja, aki az asztalon lévő csészéket rakta egy tálcára, azt válaszolta, hogy ha van kedve, segíthetne mosogatni, és kiment a konyhába a tálcával.
Mielőtt Panni követte volna, még megállt apja széke mögött, és fölé hajolt, mert apja közben kinyitott egy könyvet.
– Mit olvasol? – kérdezte.
– Valami útikönyv – sóhajtott a férfi, szinte szomorúan. A földrajz mindig nagy szenvedélye volt.
– Értem – mondta Panni tanácstalanul. Aztán rá egyáltalán nem jellemző érdeklődéssel egy képre mutatott:
– Nézd, milyen fura sapkában vannak.
– Igen – tette le apja a könyvet maga mellé, de mielőtt bármit mondhatott volna, Panni felegyenesedett, gyorsan megszorította a vállát, és anyja után sietett. Anyjával viszont nem tudta kikerülni a beszélgetést a lánykérésről. Egy ideig csendesen dolgoztak egymás mellett, anyja mosogatott, ő törölgetett, de aztán Szoyka Jolán megkérdezte:
– Úgy érzed, jól döntöttél, drágám?
– Ezt meg mért kérdezed? – játszotta Panni az értetlent. – Azt hittem, kedvelitek.
– Nem az a kérdés, mit érzünk mi iránta, hanem az, hogy TE kedveled-e.
– Szerinted egyébként igent mondtam volna? – kérdezett vissza Panni feszengve. Nagyon szeretett volna már a szobájában olvasni.
Anyja tekintetét Panni nem tudta félreérteni, hiába kerülte a bonyodalmakat. Ez az aggódó, kicsit megrendült tekintet azt mondta: igen kislányom, szerintem te igent mondtál úgy, hogy valójában
nem kedveled ehhez eléggé ezt a jóravaló fiatalembert, aki valóban jobbra való, minthogy egy „jobb híján” kompromisszum legyen . És te is jobbra való vagy, még ha ezt most nem is látod be..
A hirtelen beállt csöndben a lány szeme rebbent egyet, és Szoyka Jolán utoljára még vethetett egy pillantást az ő igazi Pannijára, aki hitetlenül rázta a fejét, talpig bánatban.
– Képzeld, Zoltán azt ajánlotta, hogy hagyjam ott a hivatalt, és végezzem el a magyar szakot. Persze levelezőn. Szerinted?
Anyja tudta, hogy a perc, amiben még bármilyen hatása lehetett lánya életére, elmúlt, hát igyekezett lelkesedni. A hír némileg meg is nyugtatta. Aggasztóan tétlen és érdektelen lányát talán kimozdítja ebből az állapotból a rendszeres tanulás. Azt is sejtette, hogy alóluk hamarosan valamilyen formában kicsúszik majd a talaj, és már nem segíthetik lányukat. Jamrich Zoltán előtt pedig fényes karrier állt…
Amikor Panni végre magára csukhatta a szobája ajtaját, és elővette olvasmányát, Szoyka Jolán a konyhaasztalnál teát ivott, és azon tűnődött, vajon a lánya tudja-e már, amit ő két napja hallott az egyik barátnőjétől, vagyis hogy Ernő Pesten feleségül vett egy orvosnőt.
Tudta.

(Folytatjuk)

(Részlet egy készülő családregényből)