Tegnap estétől nincs már éltető gépre kapcsolva Andrzej Wajda, a nagyszerű lengyel filmrendező; a tüdőelégtelenség magával vitte. Élete 90 esztendejében, úgy tűnik, mindent megvalósitott, ami művészetét világszínvonalra emelte. Filmjei súlyos tanúi nem csak a kornak, hanem az emberi létezésnek s e létezés belső titkainak.
Ha azt mondjuk, Hamu és gyémánt, akkor a távoli tökéletességet érintjük meg, s ebben a felejthetetlen főszereplő, Zbigniew Cybulski is segítségünkre van. Ha csak ez maradt volna utána, akkor is némán állnánk műve előtt. De Wajda nyughatatlan természet volt: egyként izgatták a mai témák és az irodalmi feldolgozások is.
Kedvelte népének irodalmát, színpadi művészetét, történelmét – mindenben bő ihletforrást talált. Akárcsak a legjobb minőségű világirodalomban (pl. Dosztojevszkij, Márai).
Komoly politikai-művészi fegyverténye a múlt század hetvenes éveiből való Ember-trilógia (Márványember, Vasember, A remény embere), s bár a lengyelországi szükségállapot bevezetésével távozni kényszeról hazájától, munkássága szinte töretlen.
Katyn cimű felkavaró, dokumentumokra épülő munkája nem csak történelmi igazságtétel, hanem művészi tabló a háború perfiditásáról.
A lengyel filmintézet a rendező Powidoki (Emlékképek) című utolsó alkotását nevezte idén Oscar-díjra a legjobb idegen nyelvű filmek kategóriájában.
Dijakban nem szenvedett hiányt – munkájával szerezte meg azokat. Filmes iskolát teremtett hazájában – aztán kiderült, hogy ez az iskola világszinten is elsőrangú. A filmesek közül elsőként kapott Életmű Oscart (2000-ben). Sokat idézett művészi hitvallása: „A Jóisten két szemet adott a rendezőnek – egyet, hogy a kamerába nézzen, és egy másikat, hogy mindarra riasszon, ami körülöttünk zajlik.” Remélni lehet – lesz folytatója. (CsG)