(Tudósítás 2004. december 5-ről)

1.

A magyar migrációs politika a kommunista rendszer felbomlásakor és az 1990-ben kiteljesedő rendszerváltás elején valóban humánus volt; átengedték az országban rekedt kelet-német turistákat Ausztriába, és beengedték a romániai menekültek tízezreit. Ez utóbbiak – többnyire formális befogadóval – letelepedési engedélyhez, majd, különösebb akadály nélkül, magyar állampolgársághoz jutottak. Később, a kilencvenes évek közepén ismét a ’rend’ felhői gomolyogtak elő: a hivatali packázás, az értelmetlen vizsgáztatás, a primitív lekezelés. Miközben a szép új polgári világ építése zajlott, bizonyos politikai erők ábrándos ’keblemre magyar’ akciókba kezdtek, amelyet a velük hadban állók szemellenzős módon kritizáltak. Az ország vezetői számára, pártszíntől majdnem függetlenül, ha a határon túli magyarokról volt szó, ismét a nemzetstratégia lett a vezérlő csillag. Hogy miért ismét? Kis emlékeztető következik.

A pestbudai kormány 1883 és 1910 között az Osztrák–Magyar Monarchia magyar fennhatóságú területére hívta, csalta a moldvai csángókat; mivel a biztató mosoly oly szélesre sikeredett, mint a kút kávája, rengetegen beleestek. A meglóduló, igazi otthonra vágyó szerencsétleneket Pancsova környékére meg Dél-Erdélybe irányították, oda, ahol még (turul)madár sem járt; ezt a bánásmódot a csángók természetesen meghálálták: sokan, nagyon sokan kivándoroltak Kanadába. Néhány évtized múlva a főméltóságú kormányzó úr környezetében valakinek eszébe jutott, a Romániához csatolt Bukovinában még tengődnek székelyek; mentsük meg nemzettársainkat, döröghette, gondolom én, és az úri gondolatot nagylelkű tett követte: 1940-ben szinte az összes ottani csángót hazahozták. No persze nem Budapestre, nem Pannóniába, még csak nem is Székelyföldre. Hanem hová? Egyik terv szerint – Észak-Erdély Magyarországhoz történő visszacsatolása után – az otthonukból elmenekült románok helyére, az elhagyott falvakba küldték volna őket. Aztán ennél is nagyszerűbb ötletük támadt: Szerbia megtámadása, és az újabb terület megszerzése vagy visszaszerzése után úgy döntöttek, jó lesz, sőt pompás lett nekik Bácska. A tizenháromezer moldvai csángó a korábbi – és későbbi – délszláv államba került, ismét idegenbe; majd a világháború magyar menetrend szerint történő elvesztése után, azaz gyorsan földönfutóvá vált. Szó szerint is futniuk kellett; talpalatnyi helyet keresve szédelegtek az anyaországban. Végül a kelet-baranyai és Tolna megyei falvakba tuszkolták őket; a kitelepített, elűzött svábok házát, birtokát örökölték meg! Mostohagyereknek ugye csak mostohasors való! Újból és újból kihasználták, megalázták, becsapták őket – mindig ez lett a budapesti felsőbb szintű melldöngetés, a nagy ívű nemzetstratégia, a beavatkozás, a tömegmozgatás eredménye. Az ezredforduló környékén aztán egy nap arra ébredt a nemzet, hogy a pesti politikai szekértáborok hangadói komoly és radikális beavatkozással – így vagy úgy – ismét segíteni akarnak a határon túli magyarokon. Tehát ideje félreverni a harangokat.

Szimbolikus státus

Az Országgyűlés 2002. június 19-én fogadta el „A szomszédos országokban élő magyarokról szóló” törvényt, leánynevén a státustörvényt. Ez a jogszabály az erdélyi magyaroknak is státust akart teremteni a magyar jogrendben; bizonyos kedvezményeket óhajtott biztosítani. Az előterjesztők szerint igazi célja a határon túliak asszimilációjának és szülőföldjük elhagyásának megakadályozása volt. A tervezet bírálói ellenkező hatást jósoltak: a tömeges bevándorlást. Jellemző, hogy még abban sem értettek egyet a honatyák, hogy a rendszerváltozás hajnalán ki mondta ki elsőként, kvázi kormányzati álláspontként: a szögesdrót-kerítésen túli magyar is magyar. Volt, aki az érdemet Szűrös Mátyásnak, az MSZMP KB titkárának tulajdonította, aki egyik nyilatkozatában, 1988-ban leszámolt a Kádár-korszak mismásolásával; volt, aki Antall Józsefnek adta a babérkoszorút, mert gyorsan felvállalta, hogy ő nem csak 10 millió, hanem lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke kíván lenni. A Parlamentben a kormányon lévő jobboldaliak a státustörvény szimbolikus jelentőségét hangsúlyozták: nyolcvanéves adósságot kell törleszteni, a Trianon-trauma feloldására kell összpontosítani, a határokon átívelő nemzeti integrációért kell dolgozni; a parlamenti patkó másik oldalán ülőknek bizonyára nehezebb dolguk volt, mert önmagukkal is küszködtek. A vita hevében egyik képviselő kifakadt; arra tett javaslatot, ki tudja, mennyire komolyan, hogy némely magyar állampolgár is kérhetne magyarigazolványt, mert itt sem járna (érdem szerint) mindenkinek. Az országgyűlési purparlé egyvalamire biztosan jó volt, arra, hogy a felszólalok kénytelen-kelletlen ugyanabba a csónakba szálltak, ugyanazt a vizet lapátolták, és ugyanazt sugallták: a határon túli magyarok a magyar nemzet részét képezik. Mindez akkor is valami, ha gyakorlati haszna a kampánynak, az ellenkampánynak és a határozatoknak szinte semmi nem volt. (A 2001 tavaszán lezajlott vitáról Vida Anikó is elemzést készített Nemzetkoncepciók és státustörvények címmel, és azt a Kapu 2004. évi 2-es számában jelentette meg.)

Markó Béla, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke nyilatkozta 2000. július 22-én a Heti Világgazdaságnak: „Egyes magyarországi politikusok megemelték a mércét, fűt-fát ígértek politikai megfontolásokból, és én most nem tudom megmagyarázni az embereknek, hogy a határátlépést vagy a vízumkérdést miért nem tartalmazza az elkészült koncepció.” Nagy Boldizsár nemzetközi jogász az Élet és Irodalomnak 2005. augusztus 12-én adott interjúban mondta: „A szimbolikus kötődést a kulturális-történelmi nemzethez a kedvezménytörvény maradéktalanul kielégíti. Akinek fontos, hogy magáénak tudjon egy koronás címeres, magyar nyelven megfogalmazott, a nevét magyarul tartalmazó – egyébként az anyaországtól származó, kedvezményekre jogosító – dokumentumot, az a magyar igazolvány révén már megkaphatta.” És így folytatta. „Egy papír, egy dokumentum önmagában senkit sem tesz egy nemzet részévé. Ha így volna, az összes erdélyi magyar már régen román volna, és a vajdasági magyarok a szerb és a montenegrói nemzethez tartoznának…”

Halcsont a nemzet torkán

A Magyarok Világszövetségének elnöksége 2003. augusztus 18-án döntött: népszavazást kezdeményez a kettős állampolgárságról; Patrubány Miklós elnök szerint az államnak alanyi jogon kell biztosítania a magyar állampolgárságot a határon túl élő nemzettársaknak. Miután kiderült, hogy a gyűjtőíven szereplő kérdés nem sérti az alkotmány és a népszavazásról szóló törvény rendelkezéseit, az MVSZ nekilátott az aláírások összegyűjtéséhez. A feltett kérdés így hangzott: „Akarja-e, hogy az Országgyűlés törvényt alkosson arról, hogy kedvezményes honosítással – kérelemre – magyar állampolgárságot kapjon a magát magyar nemzetiségűnek valló, nem Magyarországon lakó nem magyar állampolgár?”
Az Országos Választási Iroda elnöke a testület 2004. augusztus 12-ei ülését követően bejelentette, a népszavazás kiírásához szükséges számú 200 ezer aláírás összegyűlt; az Országgyűlés pedig szeptember 13-án egyhangú szavazással ügydöntő népszavazást rendelt el. Október 26-án, miután az Alkotmánybíróság elutasította a szavazást elrendelő országgyűlési határozat ellen benyújtott kifogásokat, szabaddá vált az út. Mádl Ferenc köztársasági elnök december 5-ére tűzte ki a kettős állampolgárságról szóló népszavazást, és mivel korábban ugyancsak december 5-ét jelölte meg az egészségügy privatizációjáról szóló, szintén ügydöntő szavazás időpontjaként, a két kérdésben egyszerre lehetett voksolni.
Szeptember közepén K. Attila – aki 1988-ban hajlékot és baráti segítséget nyújtott, és befogadó nyilatkozatot is adott – vacsorázni hívott a Moszkva térhez közeli Szent Jupát étterembe. Fél éve nem találkoztunk. Az arasznyi pisztrángot fatálcán hozták ki; finom volt, de sok volt, így hosszan küszködtem vele. – Ez a kettős állampolgárságról szóló akármi halcsontként akad meg a nemzet torkán – tűzte villájára a következő falatot a művezetőként dolgozó zugligeti barátom. – Lehet. De kinek? – kérdeztem. – Patrubányéknak, az erdélyieknek, a többi határon kívüli magyarnak, és nekünk, az itt élőknek is. Mert bukás lesz belőle. Én itt születtem, és mint a rossz pénzt, úgy ismerem a szomszédaimat, munkatársaimat, ezért, szerintem, a többség megrémült attól, hogy ha sikeres lesz a dolog, akkor tényleg milliók jönnek át. – De ez baromság. – Lehet. De nem megyek el szavazni, nem szállok be a mókába, mert nem látom a cécó végét – közölte Attila. – Talán én sem megyek – fogalmaztam bizonytalanul. – Na de mit fognak gondolni az odaát élők? Például a marosvásárhelyiek. Te mit gondolnál rólam, ha még otthon élnél, és tudnád, hogy nem megyek szavazni? És hogy ezzel akadályozom, hogy magyar állampolgár legyél? – áll meg kezében a villa. – Nem tudom. – De én igen – bólogatott a barát.

(Folytatjuk)

Fejezet Kibédi Varga Sándor: Az Üveghegyen túl, Erdélyi ki- és bevándorlók az ezredfordulón című dokumentum-regényből. A kötet 2009 decemberében jelent meg a marosvásárhelyi Mentor Kiadó gondozásában

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ