Ha véletlenül egy napon megjön a behívóm, nem fogok habozni. Azonnal indulok a frontra. Vagyis Brüsszelbe. Ott van most a harctér. A Donnál a front meggondolta magát, kanyarodott egyet és meg sem állt Brüsszelig. Most ott van. Szereti ott. Meg is szépült egészen, rendbe van téve. Brüsszelben szebb a harctér, mint másfelé. Ott nagy élvezettel lehet küzdeni. A boldog jövőért. És én imádok nagy élvezettel küzdeni. A boldog jövőért.
Amikor az állomás pénztárosnője megkérdi, hová utazom, azt felelem, a frontra lelkem, a frontra megyek. Mégpedig direkt! A jegyre legyen ráírva: Brüsszelesz. És fölhívom a figyelmét, kizárólag olyan vonatot válasszon nekem, amelyről nem kell Kocsárdon átszállni. Ez a Kocsárd valamiért nem tetszik nekem. Nem igazi harcosnak való átszállóhely. Főleg éjjel. Az éjjeli várótermek hangulatát nem tudom elviselni. Ott mindig batyuikra hajtott fővel, egymásnak dőlve alusznak a porszagú, ki tudja, honnan jövő, ki tudja, hová menő, tébláboló emberek. Annyit sem lehet tudni róluk, tulajdonképpen mit akarnak, mi az elképzelésük a világ állapotáról. De még jövőképük sincs. Nem tudom fölfogni, hogy lehet elindulni bárhová is, jövőkép nélkül. Énnekem azt tanították, jövőkép nélkül ki se tegyem a lábam a kapun. De ezeknek a kocsárdi várakozóknak csak ráncos, poros képük van, itt szoktak összegyűlni. Minden ráncos, poros képű ember itt szokott gyülekezni, a kocsárdi állomáson. Ide valamirevaló harcos be se teszi a lábát. Hogy nézne ki egy igazi harcos, batyujára borulva, lehajtott fővel? Vagy valami ismeretlen embernek nekidőlve? Ilyen hozzáállással nem lehet harcolni. A hozzáállást a politikusok különben is már sokszor megüzenték. Nem a szemünkbe mondták, ez igaz, de megüzenték. A jóakaratú harcos pedig gyorsan fölfogja az üzenet fontosságát, nem vacakol, azonnal nekifog és küzd a boldog jövőért.
Szóval, azt már a pénztárnál kikötöm, hogy semmi átszállás, semmi Kocsárd ! Semmi gyűrődés, vagy ilyesmi. És a vonatjegyre is vigyázni fogok. Nehogy véletlenül baja essék. Mert a harctéren azt nekem elszámolják. Minden hadi helyen mindenkor és mindennel pontosan el kellett számolnia egy igazi katonának. Le az utolsó kapcáig. Az utolsó gombig. A trombitát sem illik a hátunk mögé eldugni, mert fénylik és kilátszik. A pontos elszámolás hadi helyeken pont olyan fontos, mint a sorakozó, a jól befűzött bakancs, vagy a kicsi lapát tisztasága.
Bakancs, kicsi lapát! Még ha csak reájuk gondolok, attól is megfájdul a fejem. Már fáj is. Sok fekete és piros felhő az égen. A barométer leesett a sárga földig. A pirulák keresése közben kiesett a kezemből. Idegalapon esett ki, nem szándékosan vertem le. Szándékosan soha, semmi rosszat nem szoktam cselekedni. De sok fekete és piros felhő gyűlt össze az égen. Ilyenkor frontátvonulás van. Mindegy, hogy honnan, s hová vonul át a front. Ha átvonul, hát átvonul. Nincs mit csinálni. Régi öregektől tudom: ahová egyszer beüt a ménkő, az ott is marad! Csak ezt a kocsárdi állomást, ezt szeretném valahogy megúszni.

Forrás: Feriforma

1. Tamás:
   2016. október 10. 09:00

   Feri! A front jelenleg Székelyudvarhelyen van, nekem úgy mondták. Úgyhogy busszal kell utaznpd, nem Kocsárdon sínyelõdnöd, ott ráncos arcúak amúgyis az emberek. Viszont ha buszra szállsz, ne a hátulsó szektorba vegyél jegyet, ugyanis a kanyarok felrázzák a port, mert van azokban a tragacsokban, te tudod…

2. Kenéz Ferenc:
   2016. október 10. 16:37

   Hát ez bizony „Erdélyi Remekírók”- sorozatba való darab.

3. Skandikamera:
   2016. október 11. 21:11

   A kocsárdi állomás úgy él emlékeimben, mint a pokol egyik előszobája. (Azt sem értettem sokáig, hogy miért indul visszafelé a csatlakozó vonat, ha Vásárhelyre utazunk Kolozsvárról…)

   :-)

   Tíz éves lehettem, amikor lekéstük a csatlakozást. Várás közben megéheztünk, beültünk az vasúti étterembe, és paradicsomszószos fasírtot rendeltünk. (Csak az volt.) Megettük. Édesanyámmal elnéztük ahogy a lámpa alatt keringő legyek egyik bátor képviselője a tányér szélére ragadt, kihűlt mártásból lakmározott. Időnk volt bőven, legalább történt valami. Nem sokáig, mert a légy hirtelen feldobta az összes lábát. és kihelhelte a lelkét,

   Akkor ittam először finom Jamaica rumot, egyenesen két pohárral.

4. Elekes Ferenc:
   2016. október 12. 08:55

   Kenéz Ferenc hozzászólásához: Köszönöm, Feri! Tudd meg, A sóvárgás birodalmában semmi nem változott!
   „Elkezdődött az el- és kivándorlás, ürügyként legtöbbször a gyereket vagy valamilyen itthon kezelhetetlen betegséget említve. Az itt maradottak pedig csak nyugtázták: ő is, meg ő is, meg ő is…(Kozma Mária sorai a kötetedről)
   Énnekem például hatvannyolc „itthon kezelhetetlen betegségem van!” És ezekben nincs benne a rákom, az agyvérzésem. Inkább a tyúkszemem van benne! Arra lépnek rá naponta a gőgös önkiválasztottak, a fölényesek, a bebegők és habogók, az önmagukat megváltók, a gyűlölők és megvetők …

5. Kenéz Ferenc:
   2016. október 13. 17:19

   Örülök soraidnak. Még ha sok örömre nem is ad okot. Köszönöm a visszajelzést.