Emigránssorsok (IV) / Fejtő Ferenc: Rehabilitáltak

[…] 1956 nyarán feszülten figyeltem a Magyarországról és Lengyelországból érkező híreket, mert a magyarral párhuzamosan kibontakozott a lengyel ellenzéki mozgalom is. Október elején meghívást kaptam a Magyar PEN Klubtól. Ez azt jelentette, hogy megszűntem persona nton grata lenni, hogy engem is „rehabilitáltak”. Kilencévi távollét után szívesen mentem volna, de az AFP főnöksége úgy döntött, hogy Közép-Európa növekvő destabilizálódása nélkülözhetetlenné teszi párizsi jelenlétemet. Megkezdődött számomra az addiginál is lázasabb munka periódusa. Aztán… az október 23-ikáról 24-ikére virradó éjjel bekövetkezett a nagy robbanás; és jött a folytatása. Nemcsak kommentárokat írtam az AFP részére a Budapestről kapott táviratok és telefonjelentések alapján, hanem megírtam a felkelés krónikáját a Francé Observateur számára, és nagy sebtiben előkészítettem, Jean Duvignaud segítségével, a magyar tragédiáról szóló, La Tragédie hongroise című könyvet a Horay kiadónak. S akkor még nem is beszéltem arról a több tucat cikkről, amit néhány nap alatt írtam különféle francia és nem francia újságoknak, folyóiratoknak. Éppúgy azonosultam a magyar üggyel, mint hét évvel korábban a budapesti kirakatper áldozataival. Az érzés, hogy az igazságot védelmezem, szárnyakat adott. Érvényesült, úgy látszik, a prófétai oldalam.
November 3-án, az AFP-tol hazaérvén, még derűlátó hangulatban tértem nyugovóra. Nem sokkal előbb beszéltem telefonon Rajk Júliával, aki azt mondta: Nagy Imre környezetében egyetlenegy ember sincs, aki komolyan venné a szovjet fenyegetést meg azokat a csapatösszevonásokat, amelyek -némely hírügynökségek szerint – állítólag a magyar főváros bekerítésére irányulnak. Éjfél felé aztán álmomból riasztott fel az AFP éjszakai főszerkesztőjének, Fis-nek a telefonhívása: a szovjet hadsereg számottevő egységei elindultak Budapest felé. Gyorsan felöltöztem, s rohantam a Place de la Bourse-ra dolgozni.
November 4-én, vasárnap délelőtt, előzetes megállapodás értelmében, előadást kellett tartanom a felkelésről az Esprit folyóirat évi kongresszusán, valahol Párizs környékén. Zsúfolásig megtelt teremben beszéltem, mélységesen felindult hallgatóság előtt. Igaz, hogy az a kedvező előítélet, amellyel a folyóirat munkatársai és olvasói a Szovjetunió iránt viseltettek, néhány esztendő során már jócskán megkopott; de azért az Esprit hűséges barátai még mindig nehezen hitték el, hogy a békés, a haladó, az antiimperialista Szovjetunió képes eltaposni egy forradalmi megmozdulást, amely – hogy tovább bonyolódjék a dolog – szocialistának és demokratának mondta magát. Ráadásul a burzsoá sajtó akkora ujjongással üdvözölte a népi gyökerű, szovjetellenes, kommunistaellenes lázadás híreit, hogy megkönnyítette a francia kommunista pártvezetőség dolgát: ez a vezetőség a felkelést olyan ellenforradalomnak ábrázolta, amelyet az imperialisták szítottak, és amelyet azért szerveztek, hogy eltereljék a figyelmet Szuezről, az ottani konfliktus ugyanis már félig-meddig mozgósította a közvélemény haladó részét a francia, a brit és az izraeli imperialista törekvések ellen. […]

(Forrás: Budapesttől Párizsig; in: Az “Állj fel” torony árnyékában. Magyarok francia földön. Egy század tükörcserepei. Új Horizont, 2003)