(A Teremtés hét napja egy őszi este pillarésnyi szemszögéből)

Nem tudhatjuk, mert még alaktalan, testetlen gyerekek voltunk valahol a csillagközi vagy csillag fölötti téridő játszóterein, vagy valahol másutt, ahová a több ezer éves képzelet fénysebességnél gyorsabb szárnyai sem röpíthetnek el, valahol nagyon messze, és nagyon közel…

Azt mondja itt, előbb volt a víz és a naptalan árnyék, az első reggel és az első este és a második reggel és a második este és a harmadik reggel és a harmadik este, mind felkelés és lefekvés nélkül, mind hajnal nélkül, mind csók, szerelem, születés és halál nélkül…

De volt föld és volt ég, és volt mag a földben, volt naptalan világosság és holdtalan éj. Azután lett a Nap és ember közötti idő és az álla​​tok a szárazföldi és vízi játszótereken… És megszületett a halál és meghalt az élet, én meghalt a csók, és meghalt a szerelem még mielőtt megszülettek volna, árnyékuk látszik csak az átaludt hajnalok halvány függönyén, mintha nem is mi csókolnánk, mintha nem is mi ölelnénk, csak nagyon szeretnénk olyanok lenni, amilyenek csak hunyt pilláink sugárzó árnyékában lehetünk…

A Nap eltűnőben, a hajnalok függönye szakad, mint füst a szélben, semmivé foszlik, az esték eltakarják a csillagokat, pusztulóban az állat és ember, szürkül a hunyt szemhéjak alatti színes árnyékvilág, vigasznak marad a Nap teremtése előtti árnyék, az a megmagyarázhatatlan fény, ami, mint az akkori fűveket, megtart a föld alatt is, és föltámaszt üdvözölni az életet, mint a hajnal szirmait kinyitó rózsa a világ legmagányosabb ablakában…

Kint este van. Behúzódik az ősz a szobámba. Érzem a hátamon erős, elmúlásszagú leheletét. Romos, megmentett és ezerszer újra használt poros betűk törmelékén át olvasom a világ legrégibb történetét, betű és szelleme elválik egymástól, mintha ez volna az első reggelem ebben az árnyékvilágban…

Hihető-e? Lényeges-e, hogy higgyem? Pofon vág a vasöklű valóság, ez az ezerszer bezúzott és újra felhasznált célokból összerakott tákolmány, ami oly hihetetlenül gyenge és törékeny, hogy holnapom sem támaszkodhatna rá, összedőlene… És oly iszonyatos, hogy rémálmok denevérbarlangjává vált,
fejjel lefelé megfeszítve lóg benne szinte minden, ami emberi… Erősnek látszik, valóságosabbnak, mint a császárok széke.. Nem lehet az, hiszen egyetlen pofonjába is bele kellett volna halnom…
Mégis fáj…
Mibe kapaszkodjak? Az árnyéknak vélt valóságba vagy a valóságnak vélt árnyékba?

Csak a teremtő szóba kapaszkodhatok. A szóba, amit nem kell összetörni, bezúzni, csak ki kell mondani lélekből, mintha Isten lelke volna, mert hiszen minden, ami szép és igaz és romolhatatlan a csillagközi vagy csillagfeletti téridő csillaghomokos játszóterein edződött, Isten óvodáiban tanult képzelet szavára lett, a képzeletében, aki volt, még mielőtt e testben lejött a földre, meghalni, hinni mindhalálig és föltámadni mindörökre, új testben, új ruhában, mint halott szó a metaforában…

1. Albert-Lőrincz Márton:
   2016. október 14. 07:28

   Kaján vigyorral próbál kiengesztelődni a játszótér valamelyike, amiben épp benne vagy te, és benne vagyok én is, és ő is, mert nem érti önmagát, a vektorokat csak érzékeli,
   de úgy tesz, mintha értené, hogy lélek van benne, hisz él,annyi lélek, amennyi belakható.

   Kérdéseket fogalmazunk meg, egyeseket leírunk másoknak, vagy csak azért, hogy kiengesztelődjünk a csillagokkal terhes téridőben bolyongó szavaink között.