– Akkoriban szép időket éltünk – mesélte Tatuka. De egy napon a Piros Pipacsot bezárták. Mivelhogy Szekeres elvtárs megrészegedett, folyton azt gajdolta, Piros pipacs az ágy alatt, ebből, ha gyorsan egymás után mondod, másvalami jön ki, és Szekeres elvtárs szándékosan ezt a másfajta szöveget gajdolta a Piros Pipacsban, és amikor meglátta, hogy Vojnicu elvtárs is ott iszik két berakott hajú elvtársnő társaságában, hát egészen nekividámodott, és már úgy gajdolta a nótát, hogy Két piros pipacs az ágy alatt, a többit tiltja a kommunista erkölcsöm kimondani, tény az, hogy Szekeres elvtárs ki sem józanodhatott rendesen, reggel arra ébredt, hogy viszi a kocsi Mucsaretyegőre, ahol már úgy mutatják be, mint a Vörös Október Kollektív Gazdaság új elnökét.

Ekkora bánattól Szekeres elvtársnak természetesen újra be kellett rúgnia, hogy haláláig ki se is józanodjék soha. A Vörös Október Kollektív Gazdaság nagyszerű eredményeket ért el, az urasági istállókat lebontották, és két kilométerrel arrább újakat építettek belőlük, az osztályharc úgy fokozódott, hogy megelőzte a békeharcot, a szocialista munkaversenyben mindig az élen jártak, és nem volt olyan hónap, hogy az Új Kalász című újság ne közölt volna képes riportot vagy a brigádzászló átadásáról az új győztesnek, vagy a hős fejőnök vetélkedőjének helyi szakaszáról, vagy arról a nagyszerű kutatómunkáról, aminek eredményeképpen Szekeres elvtárs és munkatársai elérték, hogy függőleges disznótököt termesszenek, így az egy négyzetméterre jutó disznótöktermelés hatszorosára növekedett, nem beszélve a tökmagról, melynek nevét éppen akkor változtatta a XL. Kongresszus agrárcukorkára.

Mucsaretyegőt Szekeres elvtárs varázsolta éltelepüléssé. Mégpedig az új lakásépítési program keretében, amely Lenin elvtársnak azon a vezérelvén alapult, hogy mindenkitől tehetsége szerint, és mindenkinek munkája szerint. Ha majd elérünk a kommunizmusba, ott mindenkinek szükséglete szerint. A kommunizmust a mucsaretyegői emberek, de még Szekeres elvtárs is úgy képzelte el, hogy megyünk, megyünk brigádnótával a rossz mezei úton, egyszer csak kaviccsal feltöltött, hengerelt útra jutunk, amilyenről mindig is csak álmodoztunk, és a hengerelt út végén hirtelen lesz egy nagy tábla, amelyikre rá van írva nagy piros betűkkel: Kommunizmus. Aztán ahogy haladunk befelé, a szájunkat nem tudjuk becsukni a csodálkozástól: mert már nem is hengerelt úton járunk, hanem betonúton, ahol pedig egy másik táblán ez áll: Kommunizmus Központ, ott már aszfalt van körös-körül, a központnak is a központjában pedig rózsaszín és fehér márvány, és a központ központjának a központjában ott ül az íróasztala előtt Lenin elvtárs, fogadja az embereket, akik büszkén, hálásan a szemébe néznek, és kezet ráznak Lenin elvtárssal, és csodálják őt, amiért egyből kitalálta, hogy kinek mi a szükséglete, és mindenki a szükségletével megrakottan térhet haza. De addig is, elvtársak, míg itt lesz már a Kánaááá…, izé, a kommunizmus, fel kell húznunk egy vagy két házat, hangsúlyozta Szekeres elvtárs, aki naponta teremtett a földhöz két kulákot a községi kantinban, és a Piros Pipacsról többé szót sem rebegett az ajka, fel kell építeni egy-két házat, hogy lefényképezhessék az Új Kalász című lap fotósai.

Nahát ha ház, akkor kommunista kaláka. Rekordidő alatt emeltek otthont az élenjáró traktorista és családja feje fölé, írta az újság. Szekeres elvtársék igen eredeti módon jártak el: odaállították Szávuj Marcit a feleségével és a négy gyermekével, és az ácsok mértéket vettek, milyen magas legyen a ház, és ott kellett maradniuk, amíg a falat felrakják, büszkén feszítettek, a nép a csodájukra járt, hoztak kenyeret és szalonnát és tejet, túrót és pálinkát, ilyen jó dolgom az anyám hasában sem volt, nevetett Szávuj Marci, de lesz majd, elvtárs, kiáltotta neki Szekeres elvtárs, mikor megérkeznek az új KD-35-ös traktorok, ugyanis az volt a helyzet, hogy Szávuj Marcit csak kinevezték traktoristának, de még traktor nem volt, és a traktoriskola is csak azután indult, de a káderképzésben is az élen jártak Mucsaretyegőn, így hát ott üldögélt a család, és köröttük nőtt a fal, és már húzták is a tetőt, az ácsot Hegedűs Gyulának hívták, tulajdonképpen alkalmi favágó volt az istenadta, de promoválták, ezért aztán mikor kitűzte a mezei virág bokrétát a tetőre, őt fényképezték le az Új Kalász fotóriporterei, és úgy is jelent meg a lapban: Épül a szocializmus Mucsaretyegőn. Hegedűs elvtárs bokrétát tesz az új házra.

Volt egy kis probléma Szávuj Marciékkal, ők ugyanis bent rekedtek az új házban. Az új háznak ugyanis nem volt ajtaja. Ezt valahogy elfelejtették a hős építők. És ablakot is csak egyet csináltak, azt is olyan magasra, hogy végül a Szávuj család létrával szabadult ki vadonatúj otthonából.

A második házat már az előző tapasztalatok gyümölcsöző felhasználásával építették fel, lakója a disznópásztor, Bakk Pali bá lett, ő direkt azt kérte, hogy neki ne csináljanak ajtót, hanem csak egy olyan grádicsot, mint a tyúkoknak, azon egész jól bemászik és kimászik, mert a nagy kan mindenhová követi és szekszuálisan zaklatja, hát szabadulni kíván tőle. Ennek a háznak a tetejére Hegedűs elvtárs mellé odarendelte Szekeres elvtárs a helyi cigánybandát is, amely viszont a Dumnyézó névre hallgató muzsikásból állt. Hegedűs mestert egy kis baleset érte, a derék ács, aki azonban csak favágó volt, annyira felöntött a garatra, hogy a virágcsokorral együtt lezuhant a tetőről. Részeg ember szerencséje: friss földhányásra esett, ami a pinceásás után maradt ott, kutyabaja nem lett. A csokrot madzagra kötve húzta fel Dumnyézó, odarakta, ahová kell, a kupáscserepek közé, és elkezdett cincogni ócska, kiszuperált hegedűjén. Az Internácionálét húzta, hogy tudniillik ez a harc lesz a végső, és az Új Kalász fotósai lekapták Dumnyézót, amint az Internácionálét játssza a háztetőn, az újságban másnap már ott volt a fotográfia. Az aláírás egy kicsit másképp sikeredett. A főszerkesztő elvtársnak aggályai támadtak a tekintetben, hogy helyes-é politikailag, ha valakit csak egyszerűen Dumnyézónak hívnak. Becsületes ateista kommunista még ragadványnevében sem nem lehet maga az Úristen. A rendes nevét viszont nem tudta senki, még ő maga sem. A főszerkesztő utasította a korrektort meg a tiszta fejet, adjanak normális nevet annak a zenésznek. Azok véresre vakarták a fejöket, végül odaíratták a kép alá: Hegedűs elvtárs az újabb háztetőn…

Ebből nem lehet baj, gondolták, hiszen egyszer már megjelent egy kép hasonló (jóváhagyott!) aláírással. Nem is lett. A képet a készítője, aki tagja volt a Szocialista Fotósok a Munka Hőseit Megörökítő Körének, kinagyította, és több más alkotásával egyetemben elvitte a tartományi bíráló bizottsághoz, amely éppen kiállítást készített elő a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulójára, melyet pontosan a napján, november hetedikén tartottak. A képet bezsűrizték, és nagy sikert aratott a vernisszázson. Amikor a szovjet delegáció is megtekintette a kiállítást, Veresovoj elvtársnak megakadt a szeme Hegedűs elvtárson, aki valójában Dumnyézó volt.

A képet természetesen azonnal odaajándékozták. És ezzel elkezdődött hihetetlen karrierje…

Mert az osztályellenségnek is aludnia kell.

Így aztán a mucsaretyegői cigánymuzsikus portréja megjelent Moszkvában, méghozzá a szocialista országok legújabb vívmányait bemutató nemzetközi kiállításon. Hegedűs elvtárs nagy sikert aratott. A Pravda azt írta, hogy ő egy kész remekmű.

Dumnyézónak persze fogalma sem volt róla, hogy ő Hegedűs elvtárs képében, aki nem is ács, hanem csak favágó, felkerült a Szovjet Szocialista Országok Szövetsége fővárosába mutatványnak, sőt remekműnek. Dumnyézó ugyanis akkor már halott volt, sárgafövenynek való agyagot ásott a Lyukaknál, és ráomlott a hegy, mire rátaláltak, már nem volt benne élet.

– Szekeres elvtárs, mint mondottam – fejezte be a mesét Tatuka, és magára húzta a takarót –, sosem józanodott ki többé; amikor fegyelmileg lecserélték az elnökségről, a disznópásztor házában húzta meg magát. Egy éjszaka a kocsmából hazavánszorgóban már nem tudott végigkúszni a tyúklétrán, úgyhogy elkapta a nagy kan, és úgy megerőszkolta szegényt, hogy reggelre szintén kimúlt. De a fotográfia diadalútja folytatódott. Egy bizonyos Csá Gáll nevű festőművésznek annyira megtetszett a kép Hegedűs elvtárssal a háztetőn, hogy megfestette, és Párizsban kiállította, és világhírű lett. Ha elgondolom, hogy mindez Mucsaretyegőről indult, barátaim, elfog a vágy, hogy ismét fiatal legyek, dalolva az élen haladjak a brigáddal, nagyokat kurjantva fejtsem a barnaszenet a Zsil völgyében, csak fejtsem, csak fejtsem, csak fejt…

Az ápoló eloltotta a villanyt. A kórterem mély álomba merült.

​Forrás: Hargita Népe, 2002

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ