Akinek ’56 csak szabadulást hozott / III. (olvasónapló)

Börtönélet a népi demokráciában
(Negyedik „levonás”)

A börtönhangulat: tömény várakozás. Arra, hogy teljen az idő. A vacsorára. A lefekvésre. A felkelésre. A napok váltakozására. Hogy egyszer majd eljön a fogvatartottak ideje is. A cellában, esti étkezés után, váratlanul elmosolyodik valaki: „– Mit nevetsz? – kérdi rá Mariclaire, magyarul, furcsa rövid magánhangzóival.
– Semmit, csak mosolygok. Eszembe jutott valami.
– Mi jutott eszedbe, Teréz? – kérdi Krisztina, érdeklődve, gyengéden.
– Semmi… Csak arra gondoltam, hogyan fognak ezek tőlem bocsánatot kérni…
– Ezek? – kiált rá Jolán. – Ezek? Tőled? Nem érjük azt meg… Előbb fogunk meggebedni…
– Nem – rázza fejét Teréz erélyesen – nem, abból nem esznek. Juszt sem gebedek meg. Megérem, hogy könyörögni fognak, hallgassam meg őket. De akkor aztán megnézhetik magukat…” Reménykedve térnek nyugovóra. Ám az éjszakai csönd közepén egy üvöltés hallatszik. Félelmetes. Mindenki megdermed. Valaki közülük való! „Iszonyatos pillanatokig tart, amíg magunkhoz térünk, s meglátjuk Esztert. Száját széttárja, fogsorát az ég felé mereszti, úgy üvölt, torka eltorzult hullaarccal, eszmélet nélkül, észbontóan, velőtrázóan… Hát ez az. Ezért könyörögtek neki szüntelenül, hogy egyék… Hogy erősödjön meg.
– …nem könyörögni kell neki, hanem megverni… Nem most, hanem akkor kellett volna, amikor először üvöltött. Többet nem üvöltene. Igen, hisztériás. A hisztéria betegség… De ő akar is beteg lenni. Azt akarja, hogy sajnálják… Hogy dédelgessék… Én gyűlölöm, ha sajnálnak…” Odakint vihar kóvályog. Nehezen akar kitörni. Mikor elalszanak, kitör. Nyomasztó álmok után reggeli megkönnyebbülés. De a kis közösségre ettől kezdve rátelepszik a félelem.

* „Esténként nem mertünk elaludni. Már nem az ég felé forogtunk, hanem Esztert lestük. Megszerveztük az ügyeletet, kétóránként más marad ébren, s nem ereszti szem elől. Ebből aztán az lett, hogy Krisztina soha nem költötte fel a sorost, ő maradt ébren; ő feküdt a szalmazsákhalmaz szélén, Eszter lábánál. Eszter úgy kezdett ideges lenni, hogy mozgatni kezdte a lábát. Krisztina lefogta a mozgó lábfejet, ebből az öregasszony megtudta, hogy felügyelet alatt van, és nem mert sikítozni. Krisztina arca viszont megnyúlt, szeme karikás lett az állandó virrasztástól. És a feszültség nem engedett.” A helyzetet egy orvos megjelenése igyekszik enyhíteni. Vándor Györgyi jellemzése: ő volt fehérek között az európai. „Ezen az estén nagy orvosságos üveget nyújtott be papa a kisablakon, Eszter minden este bevett belőle egy evőkanállal. Aludt, mint a tej, nem volt többé ideges. De mi is aludtunk, teljes kimerültségben. Nem kellett altató.”

* Egy „hipis” (zárkamotozás) után a felforgatott holmik között feltűnt egy levélboríték: egyikük kapta, otthonról. A börtönlakók rögtön tudták: aki olyan kegyben részesül, hogy levelet kaphat, az a hatalom füle. Most akaratán kívül lelepleződött. Pedig „nem hangoztatta, hogy lelkes híve a rendszernek, nem óvakodott tőle senki. Azt sem értettük, milyen módon adott rólunk jelentéseket; bizonyára ‘kihallgatásokon’… Nem kértünk most rajta számon semmit, csak néztük a levélborítékot, megrendültén, s magunkba mélyedve, szomorúan tértünk nyugovóra.”

* A leleplezés után költözniük kell: az állambiztonságiak által ellenőrzött gyűjtőfogházba. Nagyobb cellát kaptak, az informátort kiemelték közülük, de kaptak két új társnőt. Meg ütött-kopott darócruhákat. „Az ávéhá saját fogházában természetesen nemcsak mi, ‘trockisták’ ültünk, hanem a háborús bűnösöktől kezdve az arisztokráciáig mindenféle ‘osztályidegen’… Nézegettük egymást a darócjelmezben, s nem állhattuk meg nevetés nélkül. De titokban mind azt reméltük, hogy csak a másik groteszk benne, mi azért talán nem vagyunk ennyire nevetségesek…”

* „A Gyűjtőfogház a legnagyobb budapesti temető, a rákoskeresztúri temető tőszomszédságában áll. A munkaidő kezdetétől a befejezésig, reggel nyolctól délután ötig szinte szakadatlanul temettek, szakadatlanul szólt a lélekharang. Azt hiszem, a koporsómban is fel fogok ugrani, ha meghallom.”

* A fogház szomszédságában, a temetőn kívül, egy gombüzem is működött. A kis női csapat hamarosan üzemi bedolgozóvá válik, egymással versengenek, hogy ki közülük az ügyesebb. „A rabok munkája a legolcsóbb munka, kivált az olyanoké, akik évek henyélése után korbács nélkül is dolgoznak, saját magukat hajtják, hogy ne érezzék annyira haszontalannak elfolyó életüket. A hajsza nőttön nőtt, de az üzem termelése, s ennek folytán a mi munkánk is egyenetlen volt. Volt úgy, hogy egy álló napig egyetlen gombot sem varrtunk fel, de ha volt mit, kora hajnaltól késő éjszakáig dolgoztunk, három-négy órát aludtunk, hátunk, szemünk fájt a kimerültségtől. Egyszer hangosan fakadtam sírva.
– Az én apám húsz évvel ezelőtt tüntetni ment a nyolcórás munkaidőért! Ezért tette?!…
– Hallgass! – csitított Jolán. – Nem tudod, mit beszélsz.”

* Egy nap, a kartonra felvarrandó gombokkal együtt, valaki egy Arany János kötetet is beadott. Megindult a felolvasás. Aztán néhány forint értékben honorálták az üzemi munkát. „Kaphattunk, választásunk szerint valamelyes élelmiszert, kockacukrot, cigarettát, szappant, vécépapírt, és – ceruzát. Az egyéb célt szolgáló papírból persze értékes kéziratpapír lett, sőt, cigarettát is sodortunk belőle, meg az elszívott cigaretták maradékaiból, mert azt eldobni olyan bűn, hogy aki azt teszi, megérdemelné, hogy bezárják… Pöfékeltünk, vidáman és méltóságteljesen, mint a keletiek.”

* Szerzőt börtönvétségen csípik: beleskelődik, sétára menve, a szomszéd cellába. Sötétzárkát kap. „Ez a sötétség nem elképzelhető. Nem hasonlít a gyermekkor lámpaoltás utáni, félelmes éjszakáihoz, sem a háborús évek elsötétített utcáihoz. Mert ha ezekre azt mondjuk, sötét, akkor viszonyítjuk valamihez; egy utcai lámpához, a hold fényéhez. Ide azonban nem szűrődött be semmi, és még csak ijesztő sem volt, csak szokatlan. Léptem egyet előre, majd még egyet. Áhá, ez a priccs. Tapogatóztam tovább. Jobbra a priccstől a kübli. Nagyszerű! Kell-e még valami az élethez?… Lefeküdtem. Szerencsére magammal hoztam a pokrócomat, különben nagyon fáztam volna. Pedig március volt. Egy ideig forgolódtam a priccsen, de csakhamar abbahagytam, mert éreztem, hogy nagyon szédülök. Nyugodtan kell feküdnöm a hátamon. Milyen jó így! A szememet sem kell behunynom, úgyis sötét van – és milyen csend! Csend, végre csend… Nem kell tizenegy ember unalomig ismert történeteit végighallgatni, kedvük szerint mozogni, szólni vagy nem szólni. Végre egyedül… Igen ám, de meddig élvezem a csendet? Az őrmester azzal hozott ide, negyvennyolc óra. Mit csinálok holnap estig?… Így indultam el akkor, a sötétség első perceiben az istenhez. Nem a kétségbeesés vezetett el hozzá, hiszen abban már három éve benne voltam; hanem a sötétség, a mélység, a mozdulatlanság. Ott kötöttem vele békét, de profundis clamavi… Mert ha jólesett is a csend és a nyugalom, mégis csak a mélység és a sötétség foglya voltam, ha nem is gondoltam a sírra. Kibékültem vele, ami azt jelentette, hogy feladtam a harcot, vagyis elismertem, jobb nekem, ha ő van.”
Börtönélet a népi demokráciában
(Ötödik „levonás”)

* A magánzárkában nem célravezető a lázadozás. Hiszen épp az a célja: lecsillapítani az ellenállást. Szerző esetében meg is lett a jó magaviselet jutalma: „Az őrmester még a negyvennyolc óra letelte előtt kinyitotta a sötétzárka ajtaját, és – sokkal keményebb hangon, mint amikor lehozott, hiszen most már nem kell attól tartania, hogy kárt teszek magamban – így szólt: – Indulás! A pokrócot is hozza! Vagy talán én vigyem?!”

* „A harmadik évet tapostuk, aztán meg már a negyediket. De lassan a számok is elvesztették realitásukat. Számolni is csak úgy lehet, ha más is számol. Rajtunk kívül pedig ezen a kerek földön senkit nem érdekel, hogy az évek repülnek a fejünk felett, könyörtelenül, ránk sem pillantva.”

* „Alig beszélünk. Régen elmondott mindenki mindent, s amit eddig nem mondtunk el, azt ezután sem fogjuk… Ismerjük már egymás családtagjait is, akár a magunkéit, még a ruhatárát is, s minden epizódot, amely az ő életükben említésre méltó. Mindegyikünk kedvesei annyi példányban léteznek, ahányan itt elképzelhetjük; s ők mind, mind csak árnyak. Annak is, aki mesél róluk, annak is, aki hallgatja… Levegő nem jött be a cellába, csak a gombüzemből az állati csontok bűze. Főttünk, fuldokoltunk, s már gondolataink sem voltak. Gyűlöltük egymást, mert éppen mi voltunk egymás keze ügyében. Parázs veszekedés tört ki egyetlen szóra, amely nem tetszett, egyetlen mozdulatra, amelyet halálosan untunk. Szenvedtem attól, hogy gyűlöltem a társaimat. Imádkoztam ahhoz, akit a sötétzárkában megtaláltam…”

* Mikor már-már teljesen összekuszálódtak a cellán belüli emberi kapcsolatok, ismét összekavarták a társaságot. Megszabadultak a felismert besúgótól. (De vajon ki lesz a következő?) Egy fiatal svájci asszony jött a cellába, aki magyar férjét követte Budapestre. Férje most szintén bezárva. Az asszonyok meg kíváncsian hallgatják a zürichi mindennapokról szóló történeteket… A szerző egyre bonyolultabb álomvilágba temetkezik, nem is egy, hanem két szerelme is váltja egymást képzeletében. Továbbá verseket ír. És imádkozik. Lelkiismereti vizsgálatot tartva gyötrődik gyermekkorán, egész múltján. Verses drámát ír, „Tamino fuvolája” címmel s nagy sikerrel felmondja cellatársainak. „Nemcsak a szerző és a színésztársulat voltam egy személyben, hanem a zenekar és a díszlet is. Az utóbbit elmondtam, aztán elfütyültem meg énekeltem Mozartot, végigolvastam a három felvonást, s csak a legvégén pillantottam fel, hogy belenézzek a közönség arcába. Megdermedtem. Mindaddig azt hittem, a „Tamino fuvolája” kedves, derűs tündérjáték, a játékos, könnyed rímek csak örömet okozhatnak… Végképp megfeledkeztem róla, hogy két börtönbe zárt emberről szól, s a történet végén így búcsúzik egyik a másiktól:

…lidércnyomásos éjszakán
fogódz belém,
az édes álom fonalán
lopódz felém,
s ha már azt hiszed, nincs helyed
sehol a világon,
mindig vár rád, el ne feledd,
a fél szalmazsákon.

Megdicsőült arccal tettem le a papírcsomót. A tíz asszony rám meredt, magukba roskadva, könnyes szemmel, némán.” De még aznap este kikövetelték a második előadást. És aztán minden vasárnap műsorra került a darab.

(Folytatjuk)

Cseke Gábor

Előzmények: I. rész, II. rész

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ