A sebesült Roland utolsó erejével a kürtjébe fúj, aztán meghal. Ő Nagy Károly hispániai hadjáratának hőse, s e középkori melodráma hibátlan felmondását ötössel honorálta a történelemtanár. A mórok úgy hulltak kardjától, mint a legyek a fagyban. Oroszlánszívű Richárd oly jó erőben volt, hogy egyetlen csapással derékig hasította ellenfelét. Rőtszakállú Frigyesről, a rőt szakállt leszámítva most hirtelen semmi más nem jut eszembe. Nem tudom, nem is érdekel, miért épp ők ugrottak be miközben az Alhambrához igyekszünk, amely az útikönyvek szerint Dél-Spanyolország, illetve az arab építészet gyöngye. A New York-i ikertornyok felrobbantása is az arabok műve, s a kör még távolról sincs bezárva. Egyelőre engedjük el magunk ebben az európaiak által is nagyra tartott, a Koránból vett idézetekkel és Allah meg az ő prófétája, Mohamed dicséretével telezsúfolt remekmű ódon falai között. Granadától északkeletre vagyunk, az idő ragyogó, a messzi hegyekből lehozott források vizét isszuk tenyérből a sietősen berágott reggeli szendvicsre. A vörös erődöt (egykori erősségek addig már elromosodott falain) a 13. század első harmadában kezdték el építeni, 1408-ig tartottak a munkálatok. Nekifoghattak volna jóval hamarabb is, az észak-afrikai mórok a 8. században már Granada urai voltak, így viszont nem egészen száz évig élvezhették csak az Alhambrát, mert aztán jött a reconquista, a spanyol katolikus királyok hétszáz év után visszafoglalták a déli részeket az araboktól, és így 1492 után az udvar innen irányította az országokat, amelyek a mai országrész-megnevezésben ma is visszaköszönnek. A spanyolok nem romboltak, ellenkezőleg, jobban vigyáztak az arab feliratokra, mint később, az európai vallásháborúk során a reformátusok, a kálvinisták a katolikusok misedíszleteire. Igaz, hogy V. Károly német-római császár (akinek birodalmában soha nem bukott láthatár mögé a nap) lebontatott egy épületet, helyébe reneszánsz palotát építtetett. Akármennyire szép is a palota, ez volt a legelső kakukktojás az addig teljesen eredeti mór fészekben, és egyben jel, hogy ez azért mégiscsak Európa, noha a szoros túloldalán élesen kirajzolódnak Marokkó hegyei. Itt olyasmi ment végbe, mint Jeruzsálemben, csak nem annyira konfliktuózusan. Ott Salamon templomának romjaira építették az aranymecsetet, amiből mindmáig tartó ellentét született. Károly reneszánsz palotája miatt nincs harag, az is igaz, a lebontott épületnek messze nem lehetett akkora súlya-jelentősége, mint a zsidóknak a templom. Domborművei a spanyol csaták, a győzelmek lenyomata, s e valóban szép reneszánsz műalkotások alatt szabályos közökben karikákat látni, mindegyik oroszlánfejes. Ez volt az akkori parkírozó, mondja az idegenvezető, amikor egyetlen lóerő volt a lehető legnagyobb és egyben legkisebb hengerűrtartalom, egyszóval nem volt más, mint a ló. Útikönyv szerzője szerint „az Alhambra nem egyházi, hanem profán épület (illetve épületegyüttes, hadd pontosítsak), és ez az életforma sehol Európa más részében ebben a korban nem létezett. Az európai uralkodók kastélyai ehhez képest rideg börtönök, zord várak voltak. Alhambrában a lépték emberi, a víz, a növényzet a lakás szerves tartozéka, a fedett tér egybefolyik a patiók narancs- és mirtuszillatú terével, a helyiségek közepén levő kis csorgókutak vize, a padozatből alig kiemelkedő vízsugár keskeny padlócsatornába vezetve csörgedez a patio közepén álló kút medencéjébe. Az Alhambrában az építészeti díszítésé a főszerep, a Generalifében ezt a parkművészet veszi át.” Van időnk elég, meglátjuk, mi is ez a Generalife.

2001. szeptember 11.

Úgy mondják, akkor megváltozott a világ. Tejes mélységében és magasságában, a lehető legteljesebben. Érzékeltük s azóta is, hogyne, még ha a borzalmas terrorakció, az ikertornyok lerobbantása a világ másik végén történt is. S mert világvégi történet, ezért az apokalipszis maga. Kora délután érkeztem haza, Klári a tévé előtt álldogált, gyere gyorsan, mert valami hihetetlen dolog történt Amerikában, még nem tudom, mi, ebben a percben kapcsoltam be a tévét. Csak annyit lehetett látni, hogy vastag füsttel körülvéve ég egy hatalmas toronyépület, s a következő percben az ikertorony is villant egyet, repülőgép csapódott derékvonal tájt az épületnek, kigyulladt az is. Kik követték el, miért, semmit sem lehetett tudni, csak napokkal később állt össze a kép s lett egyértelmű: iszlám terroristák robbantottak, de nem piti csencselők vagy tevehajcsárok, hanem a Nyugat nagyvárosaiban nevelkedett, ott élő, magas képzettségű fiatalok. Elsőre fel se fogtuk, hogy ilyesmi is lehet: a műveltnek mondott (és ahhoz képest valóban művelt) világ nem ismeretlen nekik, sőt, beleszülettek, ezért aztán a lehető legtermészetesebb számukra ez a civilizáció. Akkor meg hogyan léphették meg mégis ezt az életükbe és még legalább háromezer ember életébe kerülő lépést? Azóta sok mindenre választ közvetített az élet, az iszlám szélsőségesek keresztényeket ölnek Afrikában, robbantanak a nyugati világ nagyvárosaiban, vonatokat röpítenek a levegőbe, metró ellen indítanak harcigáz-támadást, arra számítva, hogy így sokszorozódik az áldozatok száma, lemészárolják egy francia szatirikus magazin munkatársait, s időközben megalakult az Al-Quaidánál is hatalmasabb terrorszervezet, amely radikális iszlám államot, kalifátust hozna létre már ma, ha lehetne. Ebbe a terrorszervezetbe özönlenek a francia, német, angol világba beleszületett s e világban felnőtt második nemzedék fiataljai. Apu és anyu menekültként érkezett az országba, amely befogadta és megélhetést biztosított nekik, a családnak, a fiúk meg lányok most ezt az országot, általánosabban pedig a nyugati világot akarják felrobbantani és kivégezni. A megelőzéssel egy időben megkezdődött az oknyomozás is nyugati részről, de míg az elméleti felismerések megfogalmazódnak, városrészek borulnak lángba, civilek pusztulnak el az öngyilkos robbantásos vagy géppisztolyos merényletekben, a legvadabb valóság bizonyságaként. Ez az igazság, és véletlen vagy sem, mi pont az Igazság-kapun léptünk be az egykori granadai emírek citadellájába, ahol szokásosan Allah és Mohamed dicsőségét hirdetik a feliratok, s e kapun túl ott áll Szűz Mária szobra, úgyhogy megint a kérdés: csak a vallás, vagy pedig az egész ideológia frontvonalán látni a szembenállást?

Az Alhambrától is keletebbre

Igen, ez a Generalife, amit már említettem. Amolyan Windsora, nyári palotája volt a granadai legfőbb hatalmasságoknak és családjuknak. A 14. század elején épült, többre tartom építője nevét leírni, mint azt, hogy ki uralkodása alatt. Az építőmestert Yannat-al-Arifnak hívták, és túlzás nélkül mondom, a Paradicsom földi mását építette fel. Egészen biztos, hogy olyan komoly tereprendezési ismeretekkel rendelkezett, amit majd csak jó háromszáz év múlva a barokk XIV. Lajos, a francia Napkirály udvarában az igazán tehetséges kertművészek. A víz, a növényzet és a madárvilág organikus ötvözete ez a buja, mindamellett megnyugtató kert, amely csupa fix és eleven mértan. Tökéletes geometriai alakzatokba rendezték a cserjéket és fákat. Az az érzésem, hogy itt nem megáll (mint az egykori budapesti slágerben) az idő, itt nincs idő. S még mielőtt elfogadtatnám magammal e módfelett szép és lehetetlen tételt, beszól az idegenvezető: a Medence-udvarban mindezt már átélhettük. Mintha gondolataimban olvasott volna, az örökre kikapcsolt idő érzetét a víz örök-egyforma, nem erősödő és nem gyengülő surrogása adta. Most viszont – mondja szinte derűsen – a rémségek kicsiny kertjébe megyünk.

Oriana Fallaci: Harag és büszkeség

Akkor már New Yorkban élt, és tíz éve hallgatott. A médiasztár, aki ott volt Vietnamban, tudósított, és megsebesült a mexikói zavargásokban, és aki korábban sokat volt a Közel- és Közép Keleten, abban az örökösen forrongó és forró világban. E hallgatást a szeptember 11-i terrortámadás tépte szét, a Corriere della Serában két tele oldalon érvelt amellett, hogy „az iszlám gyűlöl bennünket”, Harag és büszkeség című könyvében, amely egyetlen óriási nyílt levél a világhoz, Európához, lényegében ugyanazt mondja: hogy az iszlám és a nyugati világ közti ellentét, sőt, összeférhetetlenség a mai idők egyik nagy problémája, s hogy most egy fordított keresztes háború tombol, a dzsihád, amelynek világméretű realitására Európa süket öngyilkossága a válasz. Az iszlám összeférhetetlen a demokráciával, „ez az ellenség megvet és gyűlöl bennünket”, mondja, és ezért a terroristák célja a Nyugat kultúrájának elpusztítása. 2005 nyarán, amikor vitacikkét közölte a Corriere, azt is tudni lehetett, bíróság elé citálják a szerzőt, ott kell megvédenie nézeteit. Például hogy a terrortámadás esélye valószínű Európában, még Olaszországban is, ahol esetleg Michelangelo Dávidját, az Uffizi-könyvtárt vagy a pisai ferde tornyot próbálják megsemmisíteni. Vagy hogy hülyeség azt hinni, hogy a muzulmánokat integrálni lehet a nyugati társadalmakba. Annyira igaza volt Fallacinak, hogy manapság védekeznie sem kellene, akkori jóslatai ma immár tények. És máris a borzalmak kertjében vagyunk.

A Szultán Feleségének Udvara

Történt pedig, hogy az emír – neve szerint Boabdil – őrülten szerelmes volt feleségébe. Egyikbe a nem is tudom, hányból. Ám az Első Ágyas huncut volt, fiatal szeretőt tartott, itt e helyen találkoztak. Az emír meghívta az ifjút családostul, lehettek huszonöten, harmincan is. Jól megetette-megitatta őket feleségének udvarában, ami csupa lomb és szépség, és akkor kardélre hányatta a teljes rokonságot, a csábítót pedig felhúzatta az ághegyre, a kertet határoló fal mellett álló, máig már elszáradt fára. Ez a történet nem sajátosan arab borzalom, a középkori Európában is voltak hasonló, dús lakomákhoz kapcsolt tömeggyilkosságok. A dzsihád, az viszont merőben arab szabadalom s az egész világot fenyegeti.