So­ha­sem kényez­tet­te el a székelyt az élet. Ko­moly próbatéte­lek elé állítot­ta már kis­gyer­mek­korától kezd­ve. Gya­kor­ta kín volt számára a mun­ka. Amint erre a szó egyik je­lentése is fi­gyel­mez­tet. Szin­te észrevétlenül, de valóságo­san be­lenőtt a családi mun­ka­meg­osztásba, il­let­ve a társa­da­lom „öntőformáiba” a szülők és nagyszülők mel­lett a gyer­mek.

Felnőtt és gyer­mek a hu­mor és a mókázás vagy az ug­ratás által ve­he­tett elégtételt nyo­masztó eg­zisz­ten­ciális hely­zetén. Így érzékel­tet­te ugyan­is fölényét. Példák so­kaságát találni erre az iro­da­lom­ban is, mond­juk Tamásinál, aki­nek híres gyer­mekhőse, Ábel általában különle­ges észjárásának, találéko­nyságának és talp­ra­esettségének köszönhetően tud­ja kivédeni a külvilág, egy el­lenséges társa­dal­mi rend és ide­gen állam­ha­ta­lom állítot­ta csapdákat.

De bármely szokványos élet­hely­zet­ben is feltört a hu­mor a széke­lyeknél. Jól szemlélte­ti ezt például a vicc­ben sze­replő gyer­mek ese­te, aki frappáns fe­le­le­tet tud adni aggódó nagyapjának. Ket­ten kaszálnak tud­ni­il­lik a ha­va­son, a tel­jesítményükkel vi­szont egyáltalán nincs me­geléged­ve az élete al­konyán járó nagy­apa. Mond­ja is unokájának félna­pi kaszálás után:
– Te fiam, erősen rosszul ha­lad­tunk ez­zel a munkával!
Az unokának azon­nal kéznél a fe­le­let:
– Hát mit akar, nagy­apa, ’iszen gyen­ge legények va­gyunk, maga már öreg és te­he­tet­len, én pe­dig még gyer­mek volnék.
Aztán eljön az este, a nagy­apa oda­te­szi a vi­zet az üstbe, hogy forr­jon, s megkérde­zi unokáját, mennyi pu­lisz­ka­lisz­tet te­gyen belé.
– Hát mennyit! Mint két kaszásnak, nagy­apa! – jön a határo­zott válasz az uno­ka részéről…
A szülő és gyer­mek vi­szonyában, per­sze, na­gyobb volt a szi­gor. A ki­sza­bott fel­ada­to­kat tel­jesíte­nie kel­lett a gyer­mek­nek, különben nem ma­radt el a fenyítés, a büntetés. Ha pe­dig „hely­te­len­ke­dett” a gyer­mek, ugyan­csak kijárt neki a szülői „ada­kozásból”, gyor­san el­csat­tant az atyai po­fon. Nem­igen tért el ilyen te­kin­tet­ben az ott­ho­nitól az is­ko­lai ne­velésben köve­tett irány sem. Mi több, a ne­velés terén végre­haj­tott annyi re­form után, ma is előfor­dul, hogy egy-egy intő, tanári írásos fi­gyel­mez­tetés nyomán „jo­gosítványt” kap a ne­velő a szülőtől, saját kezű aláírásával hi­te­lesítvén állásfog­lalását az adott ügy­ben, hogy aszon­gya: ha nem jól vi­sel­ke­dik a fiam, üsse csak po­fon a tanár úr!

Össze­cseng ez a szülői álláspont egy nem is olyan régen, a szo­ci­a­liz­mus építése (!?) idején so­kat idézett szov­jet pe­dagógus nézetével, akit kiváló művelődéstörténészünk, Benkő Samu idéz egy, a verés és ve­re­kedés kultúrtörténetét átte­kintő ta­nulmányában, mi­sze­rint „ahol büntet­ni kell, a pe­dagógus­nak sem áll jogában nem büntet­ni.”

Érde­mes len­ne mérleg­re ten­ni, hogy az ef­faj­ta, valóságos élet­hely­ze­tek­ben érvényesített ne­velői eljárások szülnek-e több és na­gyobb arányú erősza­kot, vagy a szenzációhajhász média által tálal­tak, il­let­ve egyes számítógépes „játékok”? Az talán nem kétséges, mindkét irány­nak sok van a rovásán…

Forrás: Székely Hirmondó / eirodalom.ro

1. Pusztai Péter:
   2016. október 19. 09:09

   Ay Ön vázlata teljesen megeggyezik érzelmeimmel. Szárazajtán születtem. Pusztai Péter

2. borcsa jános:
   2016. október 22. 09:28

   Köszönöm szépen!