Tisz­telt hölgye­im és ura­im, a 70 éves Lőrincz Györgyöt köszöntjük ma, és, gon­do­lom, nem kell őt különöseb­ben be­mu­tat­nom a székely­ud­var­he­lyi közönségnek. Hi­szen is­me­rik, is­mer­he­tik, ha nem másként, úgy mint a város művelődéséért évti­ze­de­ken át oly so­kat tevő közigaz­gatási szak­em­bert, tanácsost és elköte­le­zett művelődéspártoló székely­ud­var­he­lyi polgárt. Támo­gat­ta és szer­vez­te a ren­dezvénye­ket és művelődési eseménye­ket, ide von­zot­ta Erdély és az anya­ország íróit – az Erdély Ma­gyar Iro­dalmáért Alapítvány fennállásának éppen húsz esz­ten­de­je alatt, an­nak alapító elnökeként. Nem akar­ta hagy­ni, hogy a székváros be­lesüllyed­jen a poszt­mo­dern frag­men­ta­riz­mus szürkeségébe, hogy végképp és méltat­la­nul le­ma­rad­jon a székely váro­sok ele­ven ver­senyében. Köszönet érte!

Leg­utóbbi in­terjújában, ame­lyet Zsidó Fe­renc készített vele, a követ­kezőképpen nyi­lat­ko­zott: sze­re­tem a közössége­met, a ki­seb­bet és, a na­gyob­bat is. No de mi­lyen közösséget?! A rend­tartó székely falu egy­ko­ri közösségét, ame­lyet szétver­tek az évszáza­dok, leg­utóbb pe­dig a léte­zett szo­ci­a­liz­mus pöröly­csapásai, ame­lyet kol­lek­ti­vizálásnak, kol­lektívnek, majd pe­dig szo­ci­a­lis­ta mezőgaz­dasági ter­melőszövet­ke­zet­nek hívtak? Az egy­ko­ri székely faluét, amely­nek férfi­a­it-asszo­nya­it elszívták a szo­ci­a­lis­ta ipa­rosításban színt váltó székely kisváro­sok? Ma­napság pe­dig a poszt­mo­dern kor ad-hoc közössége­i­nek a természet­rajzával szem­besül az író és el­kez­di feltárni an­nak az ural­kodó képle­te­it. Kérdései arra vo­nat­koz­nak, hogy fel­lel­hető-e ben­ne va­la­mi­lyen meg­ra­gad­ható rend? Mert Lőrincz György írásai legtöbbjében az erkölcsi rend formáját és buk­tatóit ke­re­si, an­nak a mély belső meggyőződésnek az alapján, hogy va­la­mi­lyen értékrend, legfőképpen morális értékrend nélkül végképp ki leszünk szolgáltat­va a ma­gunk és a mások ra­ga­dozó természetének és a ra­ga­dozás törvénye­i­nek. Leg­utóbbi kis­regényének a főhőse, A köztisz­te­let­nek örvendő férfi, dok­tor Bo­rostyán La­jos – kissé unalmában is –, el­határoz­za, hogy lop­ni fog, igen­is lop­ni, kipróbálván a kor számára is adott próbáját, vállalván a kísértés kihívását. Jól kiszámítot­tan, pro­fi tol­vaj módjára eme­li le az áruház polcáról a kis körömvágót, elcsórja. Lőrincz György pe­dig hi­hető pszi­chológiai rajz­zal – ma­napság ez nem nagy di­vat –, adja vissza a megkísértettség és a ki­vi­te­lezés, a morális di­lem­ma képletét. Bőven és ol­vasmányo­san részle­te­zi. Pe­dig talán nem is len­ne erre már szükség, hi­szen olyan társa­da­lom­ban élünk, amely­ben a lopás a legfőbb iparág, a lopás nem bűn és szégyen, cask a le­bukás az, eset­leg. Leépült a régi világ, tízpa­ran­cso­la­tos morális törvénye­i­vel együtt, az új pe­dig formátlanságával védte­lenné te­szi a mai fi­a­tal ge­nerációkat – vall­ja az író és ez egyik legfőbb üze­ne­te. Nem is válságról beszél, ha­nem álla­potról, il­let­ve a hegy gyomrába be– és on­nan ki nem ve­zető alagútról.
Mi­vel na­gyon régen is­me­rem Lőrincz Györgyöt, köve­tem az írásait, szer­kesztője is vol­tam, nyu­godt lel­ki­is­me­ret­tel mond­ha­tom, hogy az író a kez­de­ti könnye­debb, embléma jel­legű rövid­prózák, tárcák, kar­co­la­tok, majd igénye­sebb el­beszélések és no­vellák szerzője, fo­ko­za­to­san érett a mai íróvá. Létre­hoz­ta a saját írásmódsze­re­it, írói stílusát, a mely­ben a próza­mon­dat némi­leg lassúbb mint a ma­gyar átlag, lépe­getős, meg­fon­tolt. Megőriz­te és használja a székely-ma­gyar közmondások és szólások je­lentés– és hi­vat­kozáskészletéből származó tar­tal­mi több­let­re támasz­kodó utalási le­hetősége­ket. Zsák a foltját – egész el­beszélést tud ez alá is építeni. Eb­ben a lasúdad próza­mon­dat­ban és népének a hi­e­de­lem­világára történő utalása­i­ban fel­sej­lik egy bi­zo­nyos bal­la­dai tömörség, ami azon­ban nem ki­hagyásos, nem megy az ért­hetőség rovására. Ő az ol­vasónak ír, az ő ol­vasóinak, az ő másod­la­gos közösségének, népének, ame­lyet a leg­job­ban is­mer. Jólle­het használ fik­ci­onális ele­me­ket is, írása­i­ban min­dig ki­ta­pint­ható Székely­ud­var­hely és a me­gye tájföld­raj­za, úgy ahogy ab­ban az élet megtörténik. Mert prózai ih­letésének a másik alap­ele­me az élet, az élet sze­re­te­te, ami ak­kor is meg­nyilvánul, ha tud­va tud­juk – meg is rta, hogy mi­lyen pusztító ha­tal­mi téboly és mi­lyen nagyságrendű nyomás, asszi­milációs törekvések gátolták en­nek az élet­nek a továbbélését és ki­bon­ta­kozását.

Ezen a pon­ton immár belépünk a történel­mi távla­tok­ba. Besúgó vol­tam, szívem című regényében a követ­kezőképpen raj­zol­ja meg a pusz­tulás útját: „Székvárt valójában többrétegű csend zárta bu­rok­ba. A fe­olszín mögött, a város bugy­ra­i­ban, a csend mély réte­ge­i­ben fur­csa, ti­tok­za­tos, végvéri han­gu­lat ural­ko­dott, amely­nek üze­ne­te így szólt: »utolsók va­gyunk a hal­doklásban«. A némaság s a már-már megkövült moz­du­lat­lanság el­lenére, talán Szálka dok­tor kivételével, min­den­ki tud­ta, a ha­ta­lom nem mond le, nem mon­dott le asszi­milációs törekvéseiről. Tudták, létük s pil­la­nat­nyi nyu­gal­muk in­goványos ta­laj, futóho­mok, mozgó láp, s a ha­ta­lom csak a meg­fe­lelő pil­la­nat eljöve­telét várja, hogy tit­ko­san lep­le­zett, de soha föl nem adott szándékát cse­lekvésre váltsa. Ma­gyar­ta­lanítson. Tudták, a sokszínűség, ame­lyet a Pro­vin­cia a műltjában, fa­kuló emléke­i­ben, épüle­te­i­ben hord, las­san tel­je­sen el­enyészik. Egy em­beröltő alatt népek tűntek el. Örökre. Egy em­beröltő alatt a zsidók s a szászok úgy tűntek el, mint­ha soha nem is lakták vol­na ezt a földet, s a föld is, ame­lyen éltek, már csak építésze­ti je­gye­i­ben őrzi egy­ko­ri emléke­i­ket.” Könnyű volt, könnyű, eb­ben a pers­pektívában élni és írni? A kérdésben a válasz, és ma­napság egymás után rogy­nak le már a temp­lom­tor­nyok is.

A élet mégis él és élni akar: még ak­kor is, ha ben­ne egy­re inkább fel­buk­kan a fi­lozófia szem­pontjából is egyik leg­ne­he­zeb­ben ke­zel­hető téma, az élet– de főleg világnézeti una­lom. Nagy­betűvel. (Ha már a fi­lozófiát említettük, cask a leg­na­gyob­bak, egy Nietz­sche és egy Ki­er­ke­ga­ard mer­tek en­nek az álla­pot­rajzával fog­lal­koz­ni.) Lőrincz György írói érettségére jel­lemző, hogy meri vállal­ni az eg­zisz­ten­ciális una­lomból származó pszi­chi­kus követ­kezmény leírását, ami nagy kihívás. Erről szól Sóvárgás című no­vellája. Si­ker­el old­ja meg az eg­zisz­ten­ciális di­lemmát, amely önis­me­re­ti: ha az unal­mas, kis­szerű, pro­vin­ciális em­ber nem is­me­ri fel önmagáról, hogy unal­mas, ne ácsingózzon kihívások, ka­lan­dok után, nem neki való – neki csak az una­lom való: Egy ígére­tes sze­rető választása he­lyett si­kerül újra rátalálnia a fe­leségére…Banális? Unal­mas.
Az eg­zisz­ten­ciális kihívások és választások összefüggésében és egyáltalán nem melléke­sen azt is meg kell említenünk, hogy mi­lyen elköte­le­zett szen­vedéllyel ku­tat­ja Lőrincz György az em­bert, az em­be­ri je­lenséget – hi­szen Ca­must is mes­te­rei között tart­ja számon. En­nek a kérdésnek a ki­fejtése azon­ban már nem fér bele La­u­da­tiónk ke­re­te­i­be.
Ma­rad­junk az­zal, hogy itt van Székely­ud­var­hely immár emb­le­ma­ti­kussá vált írója, a maga hu­szon­va­lahány ri­port és prózakötetével. Vegyék őket ismét a kezükbe, ol­vassák újra őket, mert ma­gu­kat találják meg azok­ban.

/El­hang­zott az Erdély Ma­gyar Iro­dalmáért Alapítvány díjátadó ünnepségén, 2016. október 15-én, Székely­ud­var­he­lyen./

Forrás: eirodalom.ro