A napokban levelet kaptunk Szente B. Levente székelykeresztúri barátunktól. Elmondta, hogy az elmúlt hetekben távol volt otthonától, külföldön tartózkodott, de most végre hazatért és nem jött üres kézzel. Saját versei mellett írásokat hozott haza néhai legjobb barátja hagyatékából, aki tragikus körülmények között, ígéretes írói pályája kezdetén hunyt el 1994-ben. Levente számos versét, prózai írását írta be számítógépbe (amelyeket az elhunyt testvére bizott rá nemrégiben) s juttatta el hozzánk, azzal a szándékkal, hogy ekként is emléket állítsunk neki, ami elegendő talán egy megérdemelt „feltámadáshoz”.
„…Legjobb, vagyis nagyon jó barátom volt, és sokszor gondoltam arra, hogy valami módon emléket állítsak neki, pár sor erejéig emlékezzünk meg Róla, ezt mégsem tettem meg eddig. Igaz, pár versemben igen! De kevés az! Kevés annyi! Kevesek maradtunk, akik tudnak még róla!
Ezúttal szeretnék nagy tisztelettel, saját írásaival emléket állítani, emlékezni rá!”
A kegyelet és az őszinte ragaszkodás e megnyilvánulása minket is cselekvésre késztet. E sorok irója ugyanis szintén ismerte személyesen az ugyancsak székelykeresztúri fiatalembert, s az alábbi emlékezéssel igyekszik elindítani közös vállalkozásunkat – visszaadni az irodalomnak és az olvasóknak mindazt, amit az élet tekervényes ridegsége nem engedett érdemben kifejlődni, valóságos értékké válni. (cségé)

Cseke Gábor: Szávuly Attila regényes halála

1993 augusztusában a Romániai Magyar Szó hétvégi melléklete, a Szabad szombat ELŐSZOBA címmel irodalmi pályázatot hirdetett fiataloknak, akik kötetben addig még nem jelentkeztek. Több mint másfél száz résztvevő küldött be pályamunkát, ebből 48-at találtunk érdemesnek arra, hogy a verseny végére elképzelt pályázati antológiába legalább egy – verses vagy prózai, esetleg mindkettő – írásukkal bekerüljenek. A zsűri elnöke Farkas Árpád Sepsiszentgyörgyön élő költő, a Háromszék c. napilap akkori főszerkesztője volt. A díjazottakat, beleértve azokat is, akik csupán a zsűri dicséretét érdemelték ki, másfél napig vendégül láttuk az árkosi alkotóházban, s az egykori kastély tanácstermében, pompás stílbútorok között, igazi előkelő környezetben vitatkozhattunk az alkotás értelméről, az alkotó léthelyzetéről, a munka és kitartás meghatározó szerepéről az irodalomban.
Az egyik leghevesebb vitázó a halk szavú, olykor dünnyögőnek ható Szávuly Attila volt, aki Székelykeresztúron élt, s kéziratain neve előtt még használt egy nevet: Levinschi. Nem faggattuk az eredetéről, ő se magyarázott nekünk, elfogadtunk mindenkit olyannak, ahogyan láttatni akarja magát.
Attila sejtelmes, modern prózájával tűnt fel, s az árkosi tanácskozáson már azt is sikerült pontosítani, hogy két novelláját válogattuk a kötetbe: a Téli varázs és a Völgy, örvénnyel címűeket.
Az 1965-ben született fiatalember úgy jellemezte társadalmi helyzetét, hogy – munkanélküli. A megszokott helyzet: érettségi után ide-oda hányódott az életben, igazából nem talált elképzeléseihez illő munkahelyet.
Az árkosi találkozás és táborozás után Attila kikerült a látókörömből.

Az előtérben L. Szávuly Attila az Előszoba pályázat árkosi kerekasztalánál * Fotó Székely Sándor (RMSZ)

1994 őszén egy délelőtt váratlanul beállított a szerkesztőségbe, egy nagy paksamétával a hóna alatt, amiben egyszerű kartonlapokra festett képei és kéziratai voltak. Azt mondta, érzelmi életének érdekei úgy diktálják, hogy azonnal Bukarestbe költözzön, itt él ugyanis a menyasszonya; emiatt aztán kész akármilyen munkát elvállalni, csak éppen a mindennapira kikerüljön a rávaló. Mondtam, hagyja itt a csomagját, este felé keressen fel újra, addigra szabadulok a szerkesztőségi aprómunkától, kiadósan elbeszélgethetünk s talán sikerül addig kitalálni valamit, ami legalább az első időkben megfelelne a számára.
Szokásomhoz híven, nem ámítottam: kilátásba helyeztem, hogy amíg beleszokik a szerkesztőség életébe, a mindenes szerepkörét kell, hogy elvállalja, méghozzá zokszó nélkül, s hogy meggyőző legyek, nem alja munkát osztanék ki rá, néhány, addig általam kényszerűségből végzett rutinfeladatot osztottam ki rá (fénymásolás, kézirat-előkészítés a hírrovatokhoz stb.) gondolván, hogy a mindennapi együttlét, a lapcsinálásba való fokozatos beavatása hamarosan használható inassá teheti e sovány, meglehetősen elhanyagolt külsejű, értelmes legényt.
Az alkonnyal aztán megérkezett ő is. Ajka szélén kis, kétkedő mosoly bujkált, ami nem tűnt el onnan akkor sem, amikor lelkesen kiteregette előttem festményeit, majd kicsomagolta kéziratait. A különös, látomásos képek rögtön megragadtak. Még helyben fénymásolatot készítettünk róluk, közlésüket tervezgettem. A kéziratokra némi időt kértem, hogy beléjük nézhessek. Megegyeztünk, hogy másnap reggel korán bejön, velem együtt végigcsinálja mindazt, amit feladatkörének szántam, délután pedig már saját uraként végzi el ugyanazokat a műveleteket.
Reggel pontosan érkezett, igyekezett ellesni minden mozdulatot, fortélyt, s ha el-elvétett valamit, volt rá idő kijavítani. Léthatóan bántotta, hogy elsőre nem sikerült tökéletesnek bemutatkoznia, de vigasztaltam: délután már jóval könnyebb lesz az élete. Úgy is lett, s estefelé úgy váltunk el: másnap reggeltől már rajta áll és bukik a feladat sikere.
Reggel hiába vártam.
Nem először volt dolgom szerkesztőségi inasokkal, legtöbbjükkel kapcsolatban az volt a legnagyobb gond, hogy képtelenek voltak pontos időre bejárni, netán korán fölkelni, életüket huzamosan egy szabályos programhoz igazítani. Ezért nem lepődtem meg az elmaradásán, csak bántott, hogy nem tudok rajta segíteni; mint általában az olyan emberen, aki mélyen maga alatt van, de meg se kísérli, hogy önmagán segítsen. Napokon át furdalt a kíváncsiság, mivel riaszthattam el a szerkesztőség tájékáról; vagy ő is csak ugyanolyan széplélek, ahogyan a „vérbeli” művészek szeretik láttatni magukat?
Nem kellett sokat várnom: harmadnap az egyik román napilapban, a színes hírek között felfedeztem az alábbit:
„A fürdőben felakasztva találták L. Sz. A. fiatalembert az egyik bukaresti diákotthonban. Az ott lakók elmondása szerint szerelmi csalódás lehet a háttérben: pár napja, az éjszaka folyamán hálójából, ahol menyasszonyával lakott, a zuhanyozóba ment, és onnan nem tért vissza. Ott bukkantak rá az egyik zuhanyozóra akasztva. Lám, hová vezet a vak szerelem…”
Sajnos, a hírt csak hozzávetőlegesen idézhetem, mert az illető újságpéldánynak azóta nyoma veszett.
Nem telt bele pár hét, s Székelykeresztúrról megérkezett a család beszámolója, a gyászjelentővel együtt. A levelet az anya írta, keserűen mesélve el, hogy Attilát a szerelem térítette el életcéljától. Halála előtt pár nappal telefonon jelentkezett Bukarestből, s elújságolta, hogy álláshoz jutott a Magyar Szónál, nagyon tetszik neki a munka, reméli, hogy megragad nálunk…
Aztán egy napra rá a rendőrségről telefonáltak a családnak, hogy fiuk meghalt, utazzanak fel érte…
Attila utolsó napjait, végzetes távozását befolyásoló utolsó élményeit tehát a közvetlen közelemben, mondhatni a szemem előtt szenvedte át. Csakhogy én, amikor a végjáték javában zajlott, tulajdonképpen vak és süket voltam, az élet problémáira minden esetben azzal válaszoltam, hogy még jobban belevetettem magam a munkába, ami annyiszor megmentett már a feloldhatatlan, önpusztító konfliktusoktól. Azt gondoltam, hogy erre mindenki képes.
Azon a reggelen tehát, amikor hiába vártam rá, Szávuly Attila már nem élt. Maradtak utána a megkeseredett szülők, itt-ott elhagyott kéziratok – egy korán elpusztult tehetség elvetélt életművének maradék darabjai.

Forrás: fejezet a Bálvány-torzók kora című készülő munkából

A továbbiakban először Levinschi Szávuly Attila kiadatlan verseiből adunk közre egy kisebb gyűjteményt.

1. Robert Szavuly:
   2021. február 11. 18:27

   Tiaztelt Szerkeszto

   Memreg talaltam ra erre a cikkre es nagyon meglepett. Szeretnek tobb informaciot kapni ha lehetseges Szavuly Attilarol ha lehetseges, mert bar evek ota kulfoldon elek es sajnos keves informaciom van nehai unokatestveremrol.

   Elore is koszonom
   Tisztelettel
   Szavuly Robert