Keresztes Karolának 75 éve be nem állt a szája.
Állítólag a szülei kezdetben némának hitték, két éves koráig semmi érthetőt nem mondott.
Logopédusok, pszichológusok, fül-orr-gége doktorok kézről kézre adták. Diagnosztizáltak, de hiába.
Végül a gyerekgyógyász kimondta:
– Ennek a királylánynak semmi baja, ki kell várni, amíg megszólal, és annyit fog mondani, hogy megunnak rá válaszolni.
A doktor úrnak igaza lett.
Az oviban rá is ragasztották a Locsi-fecsit. Se a nevétől, se a szájmenésétől nem szabadult meg, sőt két éve, amikor kezdődő Alzheimer kórt állapítottak meg nála, a mondókája mintha erőre kapott volna, ébredéstől elalvásig hangosan gondolkodott.
Fiánál élt, amióta férjét elveszítette. Az unokája, a harminc éves „Karcsika”sokat fuvarozta, anyagbeszerzőként, csak zuhanyozni járt kocsi nélkül.
Amikor ismerősei kérdezték tőle, nem fárasztják-e a nagyi szövegei, ez volt a válasza:
– Már megszoktam, ha tíz percet csendben lenne, kéne hívnom a mentőket.
A nagyi most is a hátsó ülésen ült, hol a lábait nézegette, hol kifelé bámult. A nagy forgalomban lépésben haladtak, s közben Karola egyet mondogatta:
– Karcsikám, ilyen cipőm is van, olyan cípőm is van..
– Igen, nagyi, sok cípőd van, gondolatban számold végig, mennyi.
– Már tudom, kettő.
Karcsi a vezetésre összpontosított. A pszicháterhez mentek a havi ellenőrzésre. Beállt a rendelő parkírozójába, s ment, hogy ajtót nyisson a nagyinak.
– Na, gyere szépen, most ezt a lábad, most a másikat. Hoppá fel. Hoppá, hoppá… De mi ez, nagyi? Az egyik lábadon barna, a másikon fekete cipő van…
Nagyika:
– Hát nem megmondtam? Ilyen is van, olyan is van.
– No jó, de párban szoktunk hordani.
– És azt is mondtam, hogy kettő van.
Az unoka nagyot sóhajtott, s elindultak megnézetni a nagyi állapota jobb avagy bal irányba változott. A választ előre sejtette…