Az ötvenhatos forradalom története BBC-s változatban (részletek)

…A BBC Világszolgálat Közép-európai Szolgálatát 1956-ban Gregory Macdonald vezette. Amikor 1979-ben interjú készült vele, a nyugalmazott BBC-munkatárs így emlékezett a nevezetes napokra:

Húsz esztendőn át tartó főosztályvezetői munkásságom legnagyobb eseménye a magyar felkelés volt. Nem sokkal a kitörése előtt, éppen a zavargások idején jártam Lengyelországban, tehát tapasztalhattam, hogy a világnak azon a részén valami robbanni készül. Ezért nem lepett meg teljesen a magyar forradalom híre. A BBC külföldi adásainak központjából, a Bush House-ból mintha nézőtérről figyeltük volna a történelem színpadán lezajló eseményeket, így a cselekmény bennünket is involvált, különösen mivel a magyar osztály tagjai tudták, kik a szereplők.
A Magyar Rádió adását állandóan hallgattuk. Helyettesem, Tarján György, és a magyar osztályt vezető Rentoul Feri felfigyeltek rá, ha a szokott bemondó helyett más beszélt, vagy ha valakinek éppenséggel elfulladt a hangja. Izgalmas élmény volt ez, napról napra figyelhettük a rendkívüli események kifejlését.
Segíteni akartuk a magyarokat. Nem azzal, hogy hergeltük volna őket az oroszok ellen. Nagy Imréről a kommunistaellenesség légkörében egy ideig az volt a vélemény, hogy épp olyan, mint a többi, de egy ponton azután kiviláglott, hogy az ország érdekében cselekszik. Megítélésünk helytállónak bizonyult.
Azután talán november 4-e lehetett, amikor a reggeli értekezleten ott ültem a többi főosztályvezetővel meg a hírosztályosokkal, és egyszer csak a titkárnő behozott egy üzenetet. Budapestről érkezett kérelem volt ez, arra vonatkozott, hogy olvassunk be az adásban egy rövid szöveget. Számomra igen megható volt, hogy a magyar érdekek szószólójának tekintenek bennünket. Pályafutásom nagy élménye volt, hogy lám, egyek vagyunk a magyarsággal.

Robbanás / Október 23.

1956 emlékét a Kádár-rendszerben mindvégig következetesen ébren tartó néhai Krassó György, aki akkoriban alkalmi munkás volt, 1986-ban … elmondta személyes történetét a BBC-nek.

Mi a Szent István körúton csatlakoztunk a felvonuláshoz, és valahol beálltunk, ahol nagy táblákkal valamilyen főiskola hallgatói vonultak, bár bele voltak mindenféle más emberek keveredve. Na most én az elején még azt hittem, hogy előkészített jelszavak vannak, de aztán kiderült, hogy ezek a jelszavak folyton változtak, és hogy tényleg az emberek maguk találták ki vagy valahogy elterjedtek a tömegben. És az alatt a körülbelül egy óra, háromnegyed óra alatt, amíg a Bem-szoborhoz értünk, az alatt is változtak a jelszavak. Milyen jelszavak voltak? Hát ez is eléggé közismert, főképpen Nagy Imre visszatérését követelő jelszavak, »Nagy Imrét a kormányba!«, akkor ez rendszeresen ismétlődött. »Ne csináljunk mindent késve, Nagy Imrét a vezetésbe!« »Gerő Ernő mondjon le!« Voltak lengyelek melletti jelszavak is, hiszen az egész tüntetés félig Lengyelország melletti tüntetés volt. »Magyar-lengyel barátság.” Ez volt az a fő jelszó, ami a lengyelekre utalt. Másra, például olyanra is emlékszem, hogy »Bem apó és Dózsa népe, együtt megyünk kéz a kézbe«. De az világos volt, hogy itt egy kérdés van, a magyar függetlenség és magyar szabadság kérdése. Ez abban nyilvánult meg, hogy a legfőbb jelszó, ami folyton ismétlődött, a »Függetlenség, szabadság« volt. Akkor is állandóan és a későbbi szakaszban is. Ezt a függetlenséget hangsúlyozta az a jelszó is, hogy »Minden ország katonája, menjen saját hazájába«. További ilyen jelszó volt, hogy »Magyar urán, magyar kincs, másnak ehhez köze nincs«.

Hogy mi történt a konfliktus kirobbanása előtt a rádióban, azt a Magyar Rádió egyik Londonba menekült zenei szerkesztője mondta el, aki tagja volt a rádió ideiglenes forradalmi munkástanácsának...

Október 23-án délelőtt 12 órakor mintegy nyolcvanan tartottunk röpgyűlést az udvaron. A nyolcszáz dolgozó közül körülbelül nyolcvanan. Akkor délelőtt nem lehetett benn több mint három-négyszáz ember. Tóth György, a Rádió Újság munkatársa az ifjúság követeléseiről beszélt, és hívta a rádió dolgozóit, hogy minél többen menjenek el délután a Petőfi-szoborhoz tüntetni. Nem mindenki akart csatlakozni, hiszen a rádió dolgozóinak a nyolcvan százaléka párttag volt, a legkevesebben a zenei osztályon, a legtöbben az agit-prop. és a külügyi osztályon.
A másik röpgyűlés két óra körül zajlott le. Ezen már jóval többen vettek részt, ez viharosabb hangulatú volt, tiltakozást fogalmazott meg Piros László belügyminiszter gyülekezési tilalmat elrendelő utasítása ellen. Tiltakozásunkat be akartuk olvasni, de a rádió vezetői ezt nem engedélyezték. A rádiónak volt külön állandó ávós őrsége, szerintem mintegy negyven ember, és ezt aznap délután három és öt között megkétszerezték.
… Négy óra körül én többedmagammal, Tóth Gyurival és rádiós fiatalokkal elmentem a Petőfi-szoborhoz, a tüntetésre. Előtte volt a harmadik röpgyűlés. Itt már speciális rádiós témákról is szó esett. Tóth György felolvasta a rádió dolgozóinak kívánságát, hogy a zavaró adókat… szüntessék meg, és az összeget fordítsák a rádiózás fejlesztésére. Tudomásom szerint Diósdon legalább nyolc zavaró adó működött. A másik kívánság az volt, hogy a rádió ne tartozzék továbbra is a Minisztertanács ellenőrzése alá. Irányítsa a rádiót az elnök. Fél ötkor elhagytam a rádiót rádiózenekari tagokkal, akik félbeszakították a próbát, hogy részt vehessenek a tüntetésen.
Legközelebb a rádióba már csak október 25-én, csütörtökön jutottam be, a rádiócsata után. Akkor a rádió már a fölkelők kezén volt. Magyar katonák tisztogatták az épületet, halottakat vittek ki, csak a büfében hat halott volt. Felkelők is, de nagyobbrészt ávósok. A folyosókon vér, töltények, a szobák szétlőve… A rádió akkor már a Parlamentből működött.

Két fiatal grafikusművész részt vett a rádió épületénél folyó harcokban…

Október 23-án négy, fél öt felé, amikor kijöttünk a műteremből, siető embereket láttunk a [Bródy] Sándor utca irányába szaladni, egyik szaladt, a másik sietett, és föltűnt nekünk az, hogy az autóbuszok és a villamosok nem jártak, egymás hegyén-hátán, az utca közepén összevissza szaladgáló emberek kerülgették a buszokat. Nem tudtuk elképzelni, hogy mi történhetett, szerencsétlenség? Abszolút nem tudtunk semmit. S abba az irányba mentünk. Minél közelebb, annál több ember volt. Végül beértünk a Sándor utcába, és óriási tömeget láttunk. Hallottuk, hogy ütemesen kérték a rádió erkélyén kint lévő emberektől, akikről később megtudtuk, az ifjúsági bizottság tagjai voltak, hogy olvassák be a 14 pontot.
Akkor a rádió igazgatónője végre kijött az erkélyre és azt mondta, ezt a kívánságot nem tudja teljesíteni. Erre még nagyobb lett a felzúdulás, és tovább is kitartottunk az álláspontunk mellett, majd az ottani fiatalok, a forradalmi bizottság tagjai megnyugtató választ adtak, hogy mindent el fognak követni annak érdekében, hogy ez megtörténjen. További tárgyalásokba kezdtek, de mi nem tágítottunk, és állandóan mindig több és több ember gyülekezett ezen a részen.
A tömeg egyre izgatottabb lett. Énekeltük a magyar Himnuszt, a Szózatot. Az ávósok beavatkozására hosszas tüntetés után került sor, amikor az ifjúság követelte a 14 pont felolvasását a rádióban… Úgy hat-hét óra lehetett, amikor az első rendőrségi gépkocsi megjelent. Látta, hogy itt nem forradalmi harcról van szó, hanem az ifjúság békés tüntetéséről és a szabadságuk kivívásáról, így elment a gépkocsi. Rá 15-20 percre megjelent egy honvédségi gépkocsi, amely ugyanilyen módon elhagyta a Sándor utcát. Úgy fél nyolc előtt jelent meg az ÁVO gépkocsija is, de két-három percnyi tartózkodás után az is elment…
Az ifjúság az ott tüntető munkásokkal egyetemben a 14 pont mellett persze azt is követelte, hogy az egész világ hallja a felhívásukat, tehát kérték, hogy a rádió sugározza azt. A Sándor utcai központban a Gerő-beszédre készültek, ami nyolc órakor le is zajlott. Nyolc óra előtt néhány perccel megjelent egy úgynevezett ÁVO-készültség, ami több kocsioszlopból állt, és az ávósok lehettek olyan 150-200-an. Természetesen még a tömeghez sem tudtak hozzáférkőzni, mert az emberek annyira összeszorultak, és ekkor a Sándor utca első és második emeletéről könnyfakasztó bombákat dobáltak le rájuk.
Kékávósok voltak, de sorozott legénységi állományban, nem jószántukból, hanem behívták őket. Az első lövés a könnyfakasztó bombák közepette dördült el, ami az első és második emeletről jött, persze erre a tüntető ifjúság betódult a Sándor utcában levő egyes épületek kapualjaiba… Ekkor a kiküldött készültségi ÁVO is benyomult a rádió elé. Időközönként szünetelt a könnyfakasztó bombák ledobása, ekkor mi, fiatalok, én is, odarohantunk az ávósokhoz, akik a fegyvert ugyan ránk fogták, mert féltek, hogy esetleg bántalmazzuk őket, de nem lőttek. Sírva-könyörögve, kétségbeesetten mondtuk – odaszóltam például jómagam is -, nem szégyenlitek magatokat, hogy ilyen aljasok vagytok, magyarként a magyart lövitek le és azok ellen harcoltok? Hát a te apád is munkásember volt. Erre az ávósok persze a fegyverüket a készenlétből a lábuk mellé helyezték, és sírva mondták, az is bassza meg a büdös kurva anyját, aki ellenetek akar harcolni, mi nem fogunk ellenetek fegyvert.
Erre föl az történt, hogy a második emeleti ablakból egy ávós géppisztolysorozatot lőtt az ifjúság és az ottani ávósok közé, mivel látta, hogy beszélgetés folyik, és az ávósok nem teljesítik kellően a feladatukat. Volt sebesült is ez alkalommal. Én jómagam láttam két diákot, az egyiknek fejsérülése volt, ott kötözték be a kapu alatt, a másikról nem tudom, hova vitték, neki különféle sebesülései voltak, úgyhogy valahova elszállították.

Ki adta ki a tűzparancsot?A néhai Hegedűs András, az akkori magyar miniszterelnök harminc évvel később a következőképpen mondta el a történteket a BBC tudósítójának.

Nagy Imre este bejött a Politikai Bizottságba, és még akkor este – hát ezt most már nem tudom pontosan, mikor, úgy 10-11 óra körül – lényegében megtörtént a megegyezés, hogy Nagy Imre elvállalja a miniszterelnökséget. Én miniszterelnökhelyettes lettem, Gerő pedig első titkár továbbra is. Tehát lényegében a vezetés változatlan maradt. Csak Nagy Imre jött be egy olyan kormányba, amiben tulajdonképpen nem volt embere. Nem is tudom egyébként, hogy Nagy Imre helyesen tette-e, hogy ezt akkor vállalta…
Az első vita akörül folyt, hogy legyen-e tűzparancs. A tűzparancsot elvileg kiadhatta volna a belügy- és a hadügyminiszter, akik megalakítottak egy közös parancsnokságfélét, de nem volt merszük kiadni. Állandóan telefonáltak, a rádióőrség telefonált és Benke Vali, a rádió elnöke, aki ott volt a rádiónál. Benke Vali a Gerőt, a parancsnok pedig – nem tudom, azt hiszem, egy őrnagy vagy egy ezredes volt – az a Batát [honvédelmi miniszter – a szerk.] vagy a Pirost [belügyminiszter-a szerk.] hívta. Tehát két oldalról kapta a Politikai Bizottság az információkat, a Benke részéről és a katonai parancsnokság részéről. Ők válságosnak látták a helyzetet a rádiónál, és állandóan sürgették, fenyegették a Politikai Bizottságot, hogy ha nincs tűzparancs, akkor vége mindennek. Elképzelhető – most már utólag nem tudom rekonstruálni, de azért próbálom -, hogy a tűzparancs előtt már lőttek.
Közben a Politikai Bizottság ült és tűnődött. Nagyon későn ment ki a tűzparancs. Nem tudom pontosan, 12-13 óra körül. Végül a Bata adta ki, vagy a Piros, vagy ketten közösen, tehát a Katonai Parancsnokság, de a Politikai Bizottság teljes egyetértésével, Nagy Imrét természetesen beleszámítva.

Gömöri György író így emlékszik a szovjet csapatok behívásának hátterére:

Egy lényeges momentumról kell még szólnunk, az oroszok behívása körüli zűrzavarról. Erre történelmi bizonyítékaink Benjámin Lászlótól és Erdei Sándortól vannak, akik az írószövetség nevében tárgyaltak a pártközponttal. A következőket tudom elmondani: Benjámin László, Erdei Sándor, Déry Tibor és még néhány nevesebb író a 23-áról 24-ére virradó éjszakán felkereste a pártközpontot. Itt Hegedűs Andrással beszéltek. Kérdezték a véleményét a helyzetről. Hegedűs a következőket mondotta éjjel kettőkor: »Úgy véljük, van elég erőnk arra, hogy elfojtsuk a fasiszta lázadást. De amennyiben reggelig nem lesz nyugalom, kénytelenek leszünk behívni az oroszokat.« Ismétlem, ezt éjjel kettőkor mondta…

Vitalij Fomin nyugalmazott ezredes, 1956-ban a Székesfehérváron állomásozó szovjet különleges hadtesthez beosztott politikai tiszt és tolmács volt, akkor még századosi rangban. 2004-ben a következőket mondta a BBC tudósítójának:

Csapataink azon a címen tartózkodtak Magyarországon, hogy NATO-támadás esetén a magyar néphadsereg segítségére siethessenek. A legnagyobb meglepetés volt, hogy Moszkvából megjött a parancs október 23-án, a csapatokat be kell vetni Budapesten. Előtte Andropov szovjet nagykövet közölte velünk, hogy magyar barátaink kérik, csapataink menjenek Budapestre, nem rendet csinálni, hanem rendet tartani. Ez a kérés magyar idő szerint körülbelül nyolc órakor, telefonon érkezett. Andropov felszólította Pjotr Lascsenko altábornagyot, a székesfehérvári szovjet különleges hadtest parancsnokát, hogy csapataival vonuljon be Budapestre. Lascsenko megtagadta a kérést, mondván, hogy moszkvai parancs nélkül egy fia katonát nem küld Budapestre. Lascsenko, aki 1953-ban az NDK-ban teljesített szolgálatot és látta, hogy mi történt Kelet-Berlinben, csodálkozott a kérésen. 1956 szeptemberében nálunk, a hadtestnél pártaktívát tartottak, és ott megjelent Andropov, aki elmondta, hogy a magyar pártvezetésben van ellenzék, nem minden stimmel, de magyar barátaink a saját problémáikat megoldják. Mi jól tudtuk, hogy a magyar néphadsereg 150 000 főnyi létszámmal, mellette a belügyi karhatalom és a rendőrség is a kormány rendelkezésére áll. A Rajk-temetésen sem került sor semmiféle rendbontásra. Kicsit értetlenül álltunk az eseményekkel szemben. Áttelefonáltam a szomszédban állomásozó magyar lövészhadtesthez, és megkérdeztem Mikes vezérőrnagyot, hogy mi van Budapesten. Mondta, hogy semmi. A fiatalság bulizik, de odaküld egy gépesített ezredet, amely majd átvonul az utcákon, és minden rendben lesz. Ezt jelentettem Lascsenko altábornagynak és az én felettesemnek, a politikai osztály vezetőjének, akik csodálkoztak. De Andropov tudhatott valamit, mert azt mondta telefonon, hogy a moszkvai vezetőségnek az a véleménye: teljesíteni kell magyar barátaink kérését. Két óra múlva, magyar idő szerint este tíz órakor jött meg Moszkvából a parancs. Eredetileg nem volt semmilyen tervünk a beavatkozásra, de a lengyelországi események után minket is felkértek, hogy készítsünk tervet »rendkívüli események« bekövetkeztére. De a »rendkívüli esemény« az háborút jelent, és erről a tervről el is feledkeztek aztán a hadseregben, mert a fő veszélyforrásnak Lengyelországot tartották. Magyarország is kapott utasítást, hogy szükség esetén vesse be csapatait Lengyelországban.
Először egy úgynevezett operatív csoport indult el egy tank vezetésével, ezt követte egy parancsnoki páncélkocsi, majd egy nagyobb páncélkocsi, és utána jött több törzstiszti terepjáró kocsi. Amikor beérkeztünk Budapestre, Buda csendes volt és sötét. Lascsenko megállapította, hogy itt nem tud kapcsolatot létesíteni sem Moszkvával, sem pedig a magyar hadsereggel. Akkor meg mitévő legyen? Probléma volt az is, hogy a mi katonáink a legjobb viszonyban voltak a magyarokkal, akik őszintén sajnálták az otthonuktól elszakadt és lágerszerű körülmények közt élő mieinket, barátságosak voltak hozzájuk és sokszor etették is őket. És akkor mi ilyen embereket küldtünk oda.
Egyetlen esetben sem fordult elő, hogy a mieink lőttek volna először. Részünkről szigorú parancsot adtak ki, hogy a katonáink ne provokáljanak. Amikor október 23-án éjszaka az operatív csoporttal megérkeztünk Budapestre, a tankot is el kellett hagynunk, mert túl lassú volt, de akkor egyetlen lövést sem adtak le ránk magyar részről, pedig csak az az egy páncélkocsink volt. Amikor áthaladtunk a kivilágított Andrássy úton, az akkori Sztálin úton, ott hemzsegett a nép, majdnem ünnepi hangulatban. De aztán odaértünk a Bródy Sándor utcához, a rádió közelébe, ahol abban az időben kezdődött a lövöldözés. Mi megálltunk, és a tömegből mondták is nekünk, hogy itt az ávósok gyilkolják az embereket, és minek álldogálunk ott. De nekünk ott nem volt emberünk, tehát elmentünk onnan a Honvédelmi Minisztériumba. Mire visszaértünk az Andrássy útra, ott, ahol az Opera van, üres volt az utca és teljesen sötét.

Kanócz István a BBC magyar osztályának munkatársa volt 1956-ban:

Az esti órákban a BBC Londontól nyugatra, Cavershamben működő lehallgatószolgálata elsőnek érezte meg, hogy valami történik, és az ügyeletes lehallgatónő nem ment haza, pedig a műsor szerint éjszaka nem lett volna mit lehallgatnia Magyarországon. Ennek köszönhető, hogy hajnalig a BBC tájékoztathatta a külvilágot arról, amit a Magyar Rádióból meg lehetett tudni. De 24-én reggelre a BBC mérnökei már vonalat nyitottak Caversham és a magyar osztály között, úgyhogy a szerkesztőségben úgy hallgathattuk a budapesti rádiót, mintha Budapesten lettünk volna.

(Folytatjuk)

Forrás: Pallai Péter-Sárközi Mátyás: A szabadság hullámhosszán. Az ötvenhatos forradalom története a BBC elmondásában. Helikon, 2006

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ