Mottó: A legjobb, ha friss, tiszta, egészséges ivóviz. De sajnos, ez sokszor nincsen igy. előfordul, hogy kampányok zubognak elő a csapból, s olykor döbbenten vesszük észre, hogy mi magunk…

1956 hat évtizedes emléke úgy vetült ennek az esztendőnek az elejére, mint szikrázó hóra a téli fasor árnyéka. Mégis az történt, hogy sokan csak akkor vették ezt észre, amikor már a hat évtizedes esemény évfordulója az ablakon kopogtat. Ezért aztán most úgy tűnik: minden vízcsapból ’56 csorog.

Ma éppen október 23-át írunk. s a marosvásárhelyi Somostetőre a környezetvédők hulladékgyűjtő akciót időzítettek. Mikor ezt a marosvásárhelyi rádió annak rendje s módja szerint beharangozta, felháborodott betelefonáló tiltakozott: micsoda dolog, a magyar forradalom emléknapján ilyen prózai foglalatossággal múlatni az időt! Szégyen-gyalázat…
Ilyesmit hallván, úgy érzem: megáll az ész. Vagy mégsem?

1956 pedig tovább csordogál a csapból, méghozzá teljes joggal.
Október 20-án, a vásárhelyi rádió Naprakész adásában egykori ötvenhatos elitélteket – személy szerint Dávid Gyula irodalomtörténészt, szerkesztőt, illetve Varga László nyugalmazott református lelkészt, mindketten jócskán túl a nyolcvanon – szólaltatott meg. Mit is tehet mást egy emlékműsor? Kérdezi a még életben maradottakat. Akikről rendre kiderül, hogy mind jobban fogyatkoznak. Dávid Gyula mondta: a közvetlen tanúk közül az utóbbi időben nagyon sokan elmentek. Megkérték, hogy a Kolozsváron született, vagy ott élő 56-osok 30-40 nevet tartalmazó listájáról nevezze meg a még élőket. Az eredmény: 4 személy, közülük is egy kiköltözött Sztánára, s a fennmaradt három közül – „én vagyok az, akit ilyen flottul elő lehet rángatni, amikor emlékezni kell”.
Erről van szó: megtalálni a még élő emlékezőket. Akik régen is csak azt mondták, ami a meggyőződésük, és ma sincs szándékukban változtatni a vallomásukon. Nehéz, már-már gyötrő teher lehet, ha az ember slágernek érzi magát, mert kedvenc lemez módjára mindig ugyanarra a pódiumra invitálják. Nem csoda, ha Dávid Gyula igy búcsúzott a riportertől: „Örvendek, ha emlékezésemmel segíthetnek azoknak, akiknek szükségük van 56 emlékére. És egy kicsit szorongok is, amikor minden vízcsapból én folyok ki.”

Ötvenhat – mint sorsunk fölött virrasztó gondolat – sokféle alakban tűnik fel. Egy régi fotón, egy szobron, egy siremléken, egy olvasmányon.
Schifferné Szakasits Klára Holtvágányon cimű emlékezését olvasom (Könyvértékesítő Vállalat, Budapest, 1987). Az asszonyét, akit apja – a demokratikus Magyarország második elnöke – és férje koholt vádak alapján történt letartóztatása után, öt kicsi gyermekkel Debrecenbe deportálva ténylegesen is számkivetnek, és aki 1956-ig kegyetlenül vívódik az eszme és valóság kiáltó ellentmondásait átélve, a mindennapi élet rámért nehézségeivel. Ezt írja, hiteles tanúként, az ötvenhatos „olvadásról”:

„Ötvenhat nyarán sokszor gondoltam arra, hogy mennyiféle érzés lakozik az emberekben. Hogyan tudják változtatni jó és rossz arcukat, hogyan tud megférni egy emberben többféle énje. Az egykori hideg, elutasitó arcok mosolyra derültek, és a korábban néma ajkak csodálkozva nyíltak ki, és sürgetve kérdezték: hogy is volt? Hol is voltatok?… Majd az eddig zárt ajkak elkezdtek mesélni, igazolni önmagukat. Beszéltek a szorongásról, az elszenvedett sérelmekről. Beszéltek, meséltek, mi csendesen hallgattuk őket. Sokszor úgy éreztük, hogy tőlünk várják el, hogy sajnáljuk őket.”
1956-ban nagyon sokan felébredtek. Hogy aztán újabb és újabb álmokba merüljenek…