A humorista búcsúja

Történt egyszer, hogy a humorista haldoklott. Szépen, szabályosan haldoklott a humorista, kényelemmel berendezett főbérleti lakásában, ágyában hanyattfekve csendesen, csakúgy, mint más rendes ember. Minthogy a humorista tiszteletreméltóan magas kort ért el — százhat éves lett volna júliusban —, egyáltalán nem talált kivetnivalót abban, hogy el kell búcsúznia a földi élettől. Az mindenesetre kétségtelen, hogy ezekben az órákban nem görbe tükörben látta a tűnő életet, s távol volt tőle ama sajátságos humorista szemlélet, amely egész életében minden jelenségnek a fonákját láttatta véle. Egyetlenegy valamirevaló ötlet sem támadt benne a halálról, mégcsak akkorácska sem, amekkorából egy négysoros bökversre futotta volna. Utolsó perceit nagyon komolyan vette, cáfolatául annak a felszínes közhiedelemnek, hogy a humorista mit sem tud komolyan venni. Megértő belenyugvással s némi sajnálkozással várta véget.
Ágya mellett Kapcsos Rudi ült, kollégája, tisztelő híve és ihletett utánzója. A hű barát szomorúan simogatta az aggastyán karját. Afeletti örömét, hogy a humorista jellegzetes stílusában ezután már csak ő egyedül fog írni, egészen háttérbe szorította a lehangoltság érzése. Már hosszabb ideje üldögélt szótlanul, lehajtott fejjel. Készülő vígjátékának egy groteszk fordulatán tűnődött. Gondolataiban a haldokló szavai zavarták meg.
— Tudod, Rudikám — szólt a humorista halkan, de tagoltan és jól érthetően — sokkal könnyebb szívvel mennék el, ha valaha is láttam volna valamit sokévtizedes munkásságom eredményéből. Körülbelül háromezerkétszáz humoreszket írtam, s volt közöttük néhány valóban mulatságos is. Csaknem két emberöltőt szórakoztattam velük, s ezzel beérem. De írtam másfélezer szatírát is. Éles, kegyetlen szatírákat kortársaim gyarlóságairól. Írtam az önzőkről, a törtetőkről, a hazugokról, az álszentekről, a talpnyalókról, a …
— Mit akarsz ezzel mondani? — vágott közbe Rudi, mert már kezdte unni a felsorolást.
— Mindjárt megérted, de hagyjál beszélni. Add csak ide azt a zöld dobozt a könyvespolcról … Úgy, köszönöm … Látod, kedves barátom, ebben a dobozban kilencvennégy szatíra van, valamennyit a nagyképűekről írtam. De mondd csak … Kevesebb lett a nagyképű? El tudsz hozni nekem egy embert, egyetlenegyet, aki az én kilencvennégy szatírám hatására leszokott a nagyképűségről? Hol van az az ember, aki így szólt egyszer: „Ejnye csak, ez a szerencsétlen már annyit írt a nagyképűségről, hogy ideje lesz leszoknom róla. Én bizony, holnaptól nem leszek nagyképű..” Nincs ilyen ember, Rudikám, nincs, nincs, nincs. Abban a másik dobozban százkét szatíra van a hízelgőkről. Hozz ide nekem egy embert, aki valamikor hízelgő volt és most már nem az, mert olvasta az én százkét szatírámat. Nincs ilyen ember, Rudikám, nincs, nincs, nincs. Az az érzésem, hogy úgy megyek el erről a sártekéről, mintha itt sem lettem volna …
Kapcsos Rudi ezt az álláspontot meglehetősen pesszimistának találta, de úgy gondolta, hogy vannak pillanatok, amikor a pesszimizmus megbocsátható. Ezért hát szelíden csak ennyit mondott:
— Nincs igazad, barátom. Nem éltél hiába. Most nem beszélek arról, hogy néhány jóízű kiszólásod szállóige lett, de szatíráid sem voltak hiábavalók. Százkét szatírád a hízelgőkről ébren tartotta az emberiségben a hízelgés megvetését, a te százkét szatírád segített nekünk felismerni s megutálni a hízelgőket. Gutta cavat lapidem — vízcsepp vájja a követ. De ki tudja megfigyelni egyetlen vízcsepp munkáját.
A haldokló — amennyire hanyatló erejéből tellett — kétkedőn ingatta a fejét:
— Segítettem felismerni a hízelgőket, azt mondod. De mit ér mindez, ha mindenki a másikban ismerte fel? Segítettem megutálni a hízelgőket, azt mondod. De mit ér mindez, ha mindenki a másikat utálta meg? Hozz nekem egy embert, csak egyetlenegyet, aki önmagában ismerte fel a szatíra célpontját…
Rudi nem felelt. A vita hosszúra nyúlt volna, s a humorista állapotát tekintve nem bizonyos, hogy be lehetett volna fejezni. Azt azonban mégsem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze:
— De mondd, drága barátom, hogyan jutott eszedbe ez épp …
Elharapta a szót. Majdnem kimondta, amit gondolt: „éppen most, amikor haláloddal vagy elfoglalva?”
— Most van ideje elkészítenem életem mérlegét — viszonozta a haldokló gyengülő hangon. — Amit a vízcseppről mondtál, tetszetős hasonlat, de csak hasonlat, csak szavak. A bizonyosság jólesett volna. De hát persze, nem létkérdés. Meghalok nélküle is.
A humorista lehunyta szemét, jeléül annak, hogy a beszélgetést nem kívánja folytatni s érzi közelegni utolsó percét. Ekkor csengettek.
A postás hozott egy expresszlevelet a humoristának. Rudi bevitte az ágy mellé.
— Felolvassam?
Az intett, hogy igen.
„Kedves elvtárs, érdeklődéssel olvastuk humoros írását, amelyben kifogásolja, hogy az orvosságos üvegek dugóit nehezen lehet kipiszkálni. Utasítottuk a hatáskörünkbe tartozó szerveket, hogy a jövőben az üvegek dugóit ne a szélesebb, hanem a keskenyebb végükkel befelé erősítsék bele az üveg nyakába. Értékes bírálatáért köszönetet mondunk. Csomagolásügyi Igazgatóság. Szakócza, főelőadó”. — Hallottad?
A humorista még egyszer, utoljára felnézett, mosolygott, s aztán örökre lehunyta a szemét. Mégsem élt hiába — ez volt az utosló gondolata.
Már amennyire az ilyesmit tudni lehet.

Szerkeszti: Bölöni Domokos