Az ötvenhatos forradalom története a BBC-s változatban (részletek)

Október 24.

Vitalij Fomin, a magyarul is beszélő szovjet politikai tiszt az elsőként előre küldött, úgynevezett „operatív csoporttal” érkezett Budapestre az október 23-áról 24-ére virradó éjjel. Ő fogadta az ország többi részéből küldött szovjet alakulatokat.

Elsőnek egy kerékpáros felderítőszázad érkezett Budapestre. Sárbogárdról jött. Én utasítást kaptam, hogy eligazítást adjak nekik, ugyanis beszéltem előzőleg a magyar politikai főcsoportfőnökséggel. Már amikor velük tárgyaltam, a Honvédelmi Minisztérium különleges hadműveleti csoportjával, felmerült a párt- és kormányszervek részéről, hogy szovjet segítséget kell kérni. Például fel kell szabadítani a rádiót. Elmondták, hová kellene küldeni szovjet szakaszokat. Én tehát jól ismertem a helyzetet. De hogy mit mondjak a katonáknak, mi történik itt tulajdonképpen, azt nem tudtam. A politikai osztály is olyan utasítást adott ki, hogy jobb, ha a szovjet katonák nem lőnek és nem válaszolnak a provokációra.
Ilyen értelemben nyújtottam eligazítást a szovjet egységeknek, mire az egyik katona megkérdezte: »Százados elvtárs, hát miránk lőni fognak?« Mit mondhattam neki? Azt, hogy lehetséges. De hát kik fognak ránk lőni? A barátaink? Vagy huligánok?
Amikor másodikként már egy egész felderítő-zászlóalj érkezett Budapestre Ceglédről, akkor már nem kérdeztek semmit, csak lőttek. Kezdődött ez a párbaj.
Reggelre már ezredek érkeztek. A katonák nem kaptak lőparancsot, de elkezdődtek a terrorakciók, mégpedig tömegesen. Kézhez kaptam egy dokumentumot, amiből azt láttam, hogy nálunk csak 1945-ös Budapest-térképek voltak, régi utcanevekkel. A csapatok nem tudták, hová kell menniük. Erre szereztem egy 1956-os várostérképet a vezérkari térképészeti osztálytól, és én lettem az eligazító. Bár segítettek magyar »partizánok« is, akik egyrészt útmutatóként működtek, másrészt ők léptek fel közvetítőkként a tömeg előtt. Sokszor sikerült szétoszlatniuk a tömeget lövöldözés nélkül.
… 24-én reggel nekem el kellett mennem, hogy az ezredet odairányítsam a Honvédelmi Minisztériumhoz, ahol a törzstiszti operatív csoport tartózkodott. Amikor már jövök vissza egy kis páncélkocsival, majdnem a Honvédelmi Minisztérium kapujánál voltam, kitört a lövöldözés. A páncélkocsi géppisztolysorozatot kapott, de egyikünkben sem esett kár. Akkor a páncélautóra szerelt nagy kaliberű légvédelmi gépfegyverekkel visszalőttünk, majd kiment körülbelül tíz-tizenöt magyar honvédtiszt, csak pisztollyal a kezében, és elfogtak körülbelül harminc felkelőt. Amikor behozták őket, akkor mindnyájan letették a fegyvert, csak két 16 éves gyerek nem volt erre hajlandó, mert nagyon tetszett nekik ez a pisztoly. Én beszéltem velük. 16 éves falusi gyerekek, kőművesek voltak, az akkori viszonyokhoz képest jól kerestek. Az egész csoport legnagyobb része nem is volt idősebb 20 évesnél, de nagyon sokan csak 14-15-16 évesek voltak.

Egy rákosszentmihályi fiú története:

Én meghallottam, hogy kitört a forradalom, ekkor hazamentem, és másnap reggel a bátyámékkal együtt bementem Pestre. Pesten fegyvert kerestünk, de elég nehéz volt találni, mert akinek volt, az nem adta át a fegyverét. Később megéltem egy harckocsis támadást a Bástya mozival szemben a New York-palotánál. Az épület előtt álltam, és ott elvesztettük egymást a bátyámmal. Mikor lőttek az orosz harckocsiról, akkor betörtük az ablakot és bementünk a kávéházba, és a másik utcában kiugrottunk. Ezután az egyik fiútól elkértem a puskát, aki csak azért adta oda, mert volt pisztolya elég sok tölténnyel. Körülbelül 500 töltényt átadott nekem, és én a vállamra akasztott puskával mentem a Bajcsy-Zsilinszky útra az unokatestvéremhez, mert úgy volt megbeszélve, hogy a bátyámék is odamennek. És egyszer csak ahogy mentem a járdán, a tetőről egy géppisztolysorozatot adtak le. Akkor beugrottam a kapu alá, kinyitottam a biztosítózárat és figyeltem. Hamarosan megláttam, hogy a tetőről egy alak megint kibújik, és megint lődöz az utcára. Akkor becéloztam és rálőttem, s mivel többször nem jelentkezett, azt hiszem, eltaláltam. Utána többé nem akartam mutatkozni a fegyverrel, mivelhogy nagyon veszélyes volt, az utcán akárhol lelőhettek világos nappal. Inkább eldugtam a fegyvert, és mikor szereztem egy másikat, azt is eldugtam, hogy ha a bátyámék véletlenül nem tudnak szerezni, akkor legalább legyen kettő. Utána fölmentem az unoka-bátyámékhoz.
A puskával bánni percek alatt megtanultunk mindenhol, mert katonák, rendőrök oktatták a népet, a felkelőket, hogy hogy kell bánni a fegyverekkel, és azonnal megmutatták, és levittek a pincébe, és mindjárt próbalövéseket is tudtunk csinálni.

Korniczky Tamás, a BBC egykori munkatársa 1956 októberében műtősként és röntgenesként dolgozott:

…Fegyvert sose fogtam, utcai harcokban nem vettem részt. A legtöbb időmet a kórházban töltöttem, ott, ahol dolgoztam a Központi Katonai Kórházban, a Róbert Károly körúton, az idegsebészeten. Rengeteg időt töltöttem bent a kórházban, este 8-ig, 9-ig dolgoztam, amellett ügyeletesi szolgálatot is el kellett látnom, ott volt a röntgen mellett, illetve szemben vele egy kis ügyeletesi szoba. Szóval tulajdonképpen én a forradalom alatt a kórházban tartózkodtam. Kinn, utcai harcokban nem voltam. Másnap, 24-én reggel bementem a kórházba, és formálisan ott ragadtam, szóval én nem tudtam elmenni. Szörnyű, szörnyű dolgok történtek ott. Már akkor a kórház tele volt sebesültekkel, hiszen nemcsak a rádiónál, másutt is kitört a felkelés. Emlékszem, a folyosókon is feküdtek betegek. Elkezdődött egy szörnyű periódus, mert nagyon sok ápolónő és orvos nem tudott bejutni a kórházba, tehát a fele munkaerővel dolgoztunk. Úgyhogy én röntgeneztem és operáltam is. Egy-két epizódra világosan emlékszem. Például egyszer egy öreg nénit hoztak be, rengeteg sebesülttel együtt, az egész fejbőre leszakadt. Öntudatlan volt, és hozzám tolták be a röntgenbe. De hát nem volt arról szó, hogy megröntgenezzem, nem volt sok értelme, hanem próbáltam visszavarrni a fejbőrét. Több más sérülése is volt, de közben láttam a pulzusán, hogy egyre jobban kihagy, úgyhogy ott halt meg a röntgenasztalon, műtét közben. Akár egy fiatal fiú, egy szabadságharcos is, aki ugyancsak ott halt bele súlyos sérüléseibe. Addigra már a proszektúra, a hullakamra annyira zsúfolva volt, hogy az előtérbe rakták le egymás mellé a holttesteket. A jégfülkékbe már nem tudták őket elhelyezni, hanem csak az előtérbe tették le, de mivel úgysem volt hely, hát elkezdték keresztbe egymásra rakni őket. És nyitva hagyták az ajtót, hogy – ősz volt, hideg volt – ne kezdődjék meg az oszlás annyira gyorsan. Amikor a fiatal szabadságharcos tetemét elvitték, kiesett a zsebéből egy Gamma öngyújtó, amit később megtaláltam. Én ezt a Gamma öngyújtót annyira kegyeletben tartottam, hogy ezzel menekültem, és megvolt egészen mostanáig. Most itt Londonban egy betörés folytán ezt is elvitték, de eddig megtartottam mint emléket.

1956. október 24-én este a BBC magyar adásának hírmagyarázata egyebek közt a következőket mondotta a magyarországi helyzetről:

Most minden szem Nagy Imre felé fordul. Noha állítólag ő írta alá a statáriális bíráskodásról szóló rendeletet, és a Magyar Rádió szerint az ő vezetése alatt álló kormány kérte az orosz csapatok beavatkozását, ő maga ma délelőtti rádióbeszédében egyetlen szóval sem említette sem a Szovjetuniót, sem az orosz csapatokat. Az új Politikai Bizottság összetétele azt mutatja, hogy a régi gárdából néhány nevet kihagytak, de azért még így is elegen maradtak Rákosi követői közül Gerő mellett ahhoz, hogy felmerüljön a kétség, vajon módjában lesz-e Nagy Imrének valóban végrehajtani az 1953 júliusában meghirdetett és a mai beszédében újra beígért programját. De még ha sikerül is Nagy Imrének megszabadulnia a pártapparátus sztálini maradványainak szorításából, még akkor is nagy kérdőjel, sikerül-e az egész pártban elég olyan új embert találnia, aki még nem játszotta el teljesen a magyar nép bizalmát. Márpedig az országban tegnap és ma végbement események azt mutatják, hogy e bizalom nélkül magyar kormány nem maradhat hatalmon, legfeljebb tankok és orosz gépfegyverek támogatásával.

Gregory Macdonald, a BBC közép-európai szolgálatának néhai vezetője egy 1979-ben adott interjúban körvonalazta a londoni rádió akkori szerkesztőségi politikáját:

Napról napra követtük ezeket a rendkívüli eseményeket azzal a céllal, hogy segítsünk a magyarokon, de nem úgy, hogy felizgatjuk őket, és nem úgy, hogy bajba keverjük őket az oroszokkal, hanem egyszerűen a helyzetet feltárva. Úgy emlékszem, a helyettesem, Tarján György volt az első, aki rájött, hogy Nagy Imre amolyan Dubcek-féle szerepet játszik. Éles bírálatok hangzottak el házon belül, mert mindenki kommunistaellenes volt, s így Nagy Imrét is sok kritika érte, de amikor egy ponton világossá vált, hogy Nagy Imre Magyarországot képviseli, nem volt okunk immár visszavonni semmilyen előzetes kommentárunkat. A BBC külföldi szolgálatának elemzése pontosnak bizonyult.

(Folytatjuk)

Forrás: Pallai Péter-Sárközi Mátyás: A szabadság hullámhosszán. Az ötvenhatos forradalom története a BBC elmondásában. Helikon, 2006

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ