Gergely Tamás: Az én Koreám

Két hír érkezett el hozzám Észak-Koreából az utóbbi héten. Az egyik arról szól, hogy Észak-Korea segítséget kér Dél-Koreától, egészen pontosan ételt koldul. Cserében megengedné, hogy valamennyi dél-koreai meglátogassa észak-koreai rokonait. A másik hír egy határincidensről számol be: a tegnap két lövést adtak le a határ északi részéről, amit délrõl azonnal megválaszoltak. Ennyi volt az incidens, utána csend következett.

Az incidensről felvétel készült s azt bemutatta az észak-koreai televízió – erről nem olvastam, de szerintem nincs annyi észak-koreai haditudósító, hogy minden véletlen történést regisztráljon, úgyhogy meg vagyok győződve arról, hogy szándékos incidensről beszélhetünk. Azzal nekik valami céljuk volt, hogy mi, azt mindössze találgathatom. Talán nincsenek megelégedve a kapott ételmennyiséggel, talán nem akarják elárulni, hogy a helyzet által megálozottaknak érzik magukat. Vagyis mentik a büszkeségük. Annak a látszatát legalábbis.

Lehet, hogy nincs a két esemény között semmi összefüggés, én viszont így képzelem el: amikor az elvtársak szűk köre, amelyik a kölcsönkérést elhatározza, szembe kell újból nézzen azzal a ténnyel, hogy képtelen ellátni saját lakosságukat a legelemibb cikkekkel, s az ellenséghez kell fordulniuk segítségért. Árvízre, szárazságra egyszer-kétszer lehet hivatkozni, de azt a tényt semmi sem menti, hogy ideológiailag felkészülten ugyan, ám sarlóval (!) aratnak. S akkor a közös megalázottság-érzetét megpróbálják két puskalövéssel megszüntetni. Azt mutatják tehát, hogy ők erősek. Kifelé: Dél-Korea felé, Amerika felé, a világ felé. És saját lakosságuk felé. Valószínűleg ezek közül egyik sem hisz nekik, viszont a felszínen ”rendezve vannak” a dolgok.

Belül – szerintem – tovább rágja az elvtársak lelkét meg hitét. Ami abból megmaradt. Ezek már rég elembertelenedtek, olyanok, mint egy belülről kirágott fej káposzta. Gondolom, ugyanaz a helyzet, arányoktól függetlenül, mint ami elé Gorbacsov állította a kelet-európai kommunistákat – ha jól emlékszem, ’85-ös körútja alkalmával közölte velük, hogy a szovjet birodalom anyagilag nem tartható fenn, belülről összeomlott, össze fog omlani. S ha anyagilag nem bírják, az ideológia is eltűnik. Akik megértették az üzenetet, akik szembe tudtak nézni a helyzettel, lásd magyar kommunisták, békésen átadták a hatalmat. Akik nem, azok kivárták a végét: Honecker, a pórul járt Ceauşescu.

2010-10-30

2010. október 31.

1 hozzászólás érkezett

  1. Gulyás Miklós:

    1951 nyarán, a koreai háború idején, az óbudai téglagyárban dolgoztam. 13 éves voltam. A nyers téglákat kocsiban húztam mezitláb a szárító felé. Fizetéskor levontak egy „önkéntesen felajánlott” összeget koreai testvéreink támogatására.

    Ui. 10 órát dolgoztunk naponta. Azt hiszem szombaton is,ha igaz, gondolom 10-nél kevesebbet.

Szóljon hozzá!

 
Verified by MonsterInsights