Évtizedekig ültem egy apró széken, a kályha mellett. Minden nap ünneplő-feketébe öltöztem. A templomba is készültem, de nem mentem el soha. A cipőhúzás és fésülködés, az egyszerű műveletek bonyodalma megakadályozott. Kábultság, szédület, gyengeség és rémület foglya voltam én abban az időben. Azt sem tudom, hány éves vagyok. Évszázadok súlya alatt kopott el testem, az állandó átváltozásokban megtöretett a lelkem. Most pedig, amikor a félelmek halmazából kiemelkedtem, végre értem, hogy nem számíthattam megértésre, könyörületre.
Jelenemben rácsodálkozom a gondolataim mélyéről szükségszerűen feltörő emlékképekre. Sóvirágszín szemű, szomorú kisgyermek voltam. Nehezen tanultam meg járni. Édesanyám, gyakori botladozásomat látva figyelmeztetett, tanuljak meg egyedül lépegetni. Aztán csendesen hozzáfűzte: mindenki egyedül járja végig az életet. A szívem pedig megtelt a tehetetlenség keserűségével.
Magas kőházban laktunk. A vastag falak tövében csodafüvek nőttek. Szedtem is belőlük egy csokornyit, s jól elrejtettem, mert már beszélték a faluban, hogy lejáróban a csodafüvek ideje. Ha jövőre már nem nőnek, azt jelenti, nehéz idők jönnek. Akkor majd talán elővehetem és csodákat tehetek.
Egy odvas fa belsejében volt az élet sós vize. Abból is merítettem egy bögrével, s lepároltam a kemence tetején. Sókristályokban gyönyörködtem, amikor az ebéddel a mezőre küldtek. A füves ösvényen mezítláb lépdeltem lenge, nyári ruhában. Könnyűnek, légiesnek éreztem a testem. A föld szénaillatú leheletében találkoztam először Vele. Kedvem szerint hívtam volna a boglya árnyékába, hogy fejtsük meg a markomban lapuló kristályok titkát. De nem így történt. Csak félreálltam, kipirultan, az ösvény szélére. Talán mondott is valamit ő nekem, míg arca szétáradt a forró fényben.
Sokszor nem értem, mit is mond a kedvesem, ezért nem is válaszolhatok, csak nézem, nézem. Szavát sem hallhatom, hiszen éppen mennydörög. Zokogva recsegnek a fák, gyászruhába öltözik a világ. Villámlik. Kosaram mellé gömbölyödöm. Hátamat a vén körtefa törzsének vetem, amely őrzi találkozásunk titkát, hiszen ő is fehér virágszirmok táncáról álmodik. A sűrű esőfüggönytől nem láthatom a többieket. De van-e itt egyáltalán valaki? Eső mossa a maradék bátorságom. Hideg vizes rettenetben remegve vergődöm el az erdő széléig. A megdagadt Homoród viszi a fákat, házakat, rémült állatokat. Viszi a ribiszkebokrot, amit még a nagyapám ültetett. Kövér piros szemek segélykérően néznek felém. Piros szemek mindenütt…
Amikor otthonról elszöktem, semmi sem érdekelt, legkevésbé az anyám átka. Akkor hiába hivatkoztak tizenhat évemre, úgy éreztem, az én lelkem egyidős az idővel. Vágyainkból virágélet sarjadt. Bölcső fölé hajolva felfedeztük pirinyó életek csodáit. Nagyon féltettem a gyerekeket, szinte természetellenes aggódással. Életem lényege a sok munka és gond lett. Ő pedig beült a kocsmába, a mindennapi féldecire és pipára. Én is szerettem a dohány illatát.
Aznap alattomos nyugtalansággal közeledett az este. Lefektettem a gyerekeket és vártam őt. Féltem, mert nem lehetett tudni, az utóbbi időben mi űzte, kergette el itthonról. Az ablak zörrenésére összerezzentem. János volt, az utcánkból. Azt mondta: Péter elhagyott engem… Akkor úgy éreztem, hogy meg akarok halni, mert szenvedésemnek, félelmeimnek nincsen mérhető mélysége. Segítségért sikoltoztam, de csak rideg falak meredtek rám hidegen és közömbösen. Nem emlékszem, hogyan kerültem a kútba. De nem volt szerencsém, a szárazság miatt elapadt a vize. Sóvirágok között ültem, melyek szétfolytak könnyeim érintésétől. Kár volt engem onnan kihúzni, mert ott lent meghalt számomra az életem jelen ideje.
Az újra megtalált idő titokzatos csendjében moccanni sem merek. Fentről „szemlélem” kihűlő, bénuló testemet. Hófehér hajú, kócos és rút öregasszony vagyok. Hallom, imára szólít a templom harangja. Pillanatok alatt felöltözöm ünneplő feketébe. Sietek, hiszen hallik már az ismerős orgonaszó. Most boldog vagyok, de ugyan kinek is mondhatnám el ezt? A magasságba emelkedtem és megérintettem a végtelent…