Ukrajna 1991. augusztus 24-én kiáltotta ki függetlenségét, amelyet egy december 1-jén megtartott választáson az ukránok többsége támogatott. Az országban azóta többpártrendszer működik. Még ugyanebben az évben kisebb konfliktus alakult ki Ukrajna és Oroszország között a Krím hovatartozásáról. 1994-ben Bill Clinton amerikai és Leonyid Kravcsuk ukrán elnök egyezményt kötött Ukrajna nukleáris fegyvereinek leszereléséről. Ugyanebben az évben Ukrajna, Oroszország, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia aláírták a budapesti egyezményt az ország területi integritásának védelméről.
2004-ben Leonyid Kucsma elnök bejelentette, hogy nem indul az elnökválasztásokon. Két jelölt mérkőzött meg, Viktor Janukovics, aki mind Kucsma, mind Oroszország támogatását maga mögött tudhatta, illetve Viktor Juscsenko, aki a nyugatra nyitás politikáját tartotta szem előtt. A lezajlott választásokon a hivatalos eredmények szerint parányi többséggel Viktor Janukovics győzött, ám az ellenzék hívei tüntetésekbe kezdtek Kijev utcáin, új választásokat követelve, a keleti régiókban történt választási csalások és megfélemlítésekre hivatkozva. Ez volt a narancsos forradalom. Az alkotmánybíróság végül megsemmisítette a választási eredményeket. A győztes forradalmat követően a nyugati orientáltságú Viktor Juscsenko vált Ukrajna elnökévé.

A narancsos forradalom egyik vezetője, Julija Timosenko

Viktor Janukovics 2006-ban, négy hónapos politikai válság után lett Ukrajna miniszterelnöke, de csak rövid ideig maradt a posztján, miután a 2007-es választásokat ismét a narancsos forradalmat vezető pártok nyerték, és így Julija Timosenko alakíthatott kormányt. Viktor Janukovics a Régiók Pártjának színeiben 2010-ben a szavazatok több mint 48 százalékával megnyerte az ukrán elnökválasztást. 2011. augusztus 5-én Julija Timosenkót letartóztatták hivatali hatalommal való visszaélés miatt és a bíróság elé állították. A bíróság október 11-én 7 év börtönre ítélte a 2009-es orosz–ukrán gázvitát lezáró, Vlagyimir Putyinnal kötött szerződés miatt.

Jevromajdan tüntetés Kijevben 2013. december 1-jén

2013 novemberében tüntetések kezdődtek Kijev főterén, a Majdanon, az Jevromajdan ellenzéki társulás szervezésében. A tüntetések kiváltó oka az volt, hogy az euro-atlanti integrációból, konkrétan az EU társulási szerződéstől az elnök, Janukovics visszalépett, miután kedvező ajánlatot kapott Putyintól. A tüntetés kitartóan folyt tovább, amíg 2014. február közepén a tüntetők és a rendfenntartó erők közötti véres összecsapásokká nem eszkalálódott. A tüntetések Nyugat-Ukrajna több városára is átterjedtek. Több városban, köztük a kárpátaljai Ungváron is békés hatalomátvétel történt. Az erőszak nemzetközi visszhangot váltott ki és három EU-s külügyminiszter érkezett Kijevbe, hogy közvetítsenek az Jevromajdan ellenzéki vezetők és Janukovics között. Ennek eredménye egy egyezmény lett, melyet február 21-én péntek délután írtak alá. Ennek értelmében többek között előrehozott elnökválasztást kellett tartsanak még 2014-ben, és 48 órán belül vissza kellett állítani a narancsos forradalom után született 2004-es, az elnöki jogköröket korlátozó alkotmányt. A megállapodást mind Janukovics, mind az ellenzéki vezetők, mind a három EU-s külügyminiszter aláírta. A tárgyalásokon részt vevő orosz küldött azonban nem írta alá
Ugyanakkor a Jevromajdan tüntetői továbbra is a téren maradtak, és nem fogadták el az egyezményt. Janukovics azonnali lemondását és a halálos áldozatokkal járó összecsapások felelőseinek törvény elé állítását követelték. 2014. február 22-én a parlament bizalmatlansági szavazás után felmentette Janukovicsot, majd elfogadott egy új törvényt, melynek értelmében kiengedték a börtönéből Julija Timosenkót is.

Oroszpárti tüntetés kezdődött Doneckben 2014. március 9-én

2014. február 26-án Putyin rendkívüli katonai gyakorlatot rendelt el az orosz hadsereg harckészültségének ellenőrzésére az Ukrajnával határos területeken.[8] Majd Oroszország megindította a Krím-félsziget megszállását az ott élő orosz kisebbség érdekeinek biztosítási ürügyén (a Krím népességének közel 60%-a orosz nemzetiségű, sokuk orosz állampolgársággal is rendelkezik). Március 18-án bejelentették a Krím egyesülését Oroszországgal[9] és március 21-éig Oroszország annektálta a félszigetet.
Ezzel egyidőben, illetve ezt követően 2014 márciusában már felfegyverzett félkatonai alakulatok kezdtek a központi hatalomtól függetlenül önkényes „rendfenntartó” tevékenységekbe az ország délkeleti térségében, orosz (és ukrán) eredetű fegyverzetben. Rendőrőrsöket vettek ellenőrzésük alá és ukrán laktanyákat vettek blokád alá, majd foglaltak el és jutottak katonai felszerelésekhez. Április 7-én önhatalmúlag kikiáltották a Donyecki Népköztársaság függetlenségét, majd a hónap végén, 27-én pedig megalakult a Luhanszki Népköztársaság is, konföderált uniójuk egy hónappal később jött létre Novorosszija („Új-Oroszország”) néven. A kijevi kormányzat megpróbált kellő mértékű erőszakszervezeti fellépéssel élni (Kijev tavasszal általános mozgósítást rendelt el a sorköteles lakosság köreiben), azonban ez kevésnek bizonyult, a katonai összetűzések végül NATO és EBESZ nyomásra nem szélesedtek ki, ettől függetlenül a civil lakosságot érő konfrontáció folyamatos, a polgári lakosság jelentős számban, százezres nagyságrendben menekült Nyugat-Ukrajna felé. Mindkét fél részén történtek erőszakos túlkapások, háborús bűncselekményekre utaló események. Egyik ilyen vitatott esemény során, július 17-én tisztázatlan okokból lelőtték a Malaysia Airways egyik utasszállító repülőgépét. A Donyecki területen történt baleset (vagy merénylet) nyomozását a szeparatisták igyekeztek hátráltatni. Az áldozatok száma a 2014-es évben több ezerre tehető, a menekültek száma fél-egymillió közötti, közülük 5-600 ezren Oroszországba menekültek át. Oroszország nem ismerte el a felkelők aktív támogatását (a diplomáciait igen), azonban több forrásból következtethető orosz eredetű fegyverzet az Ukrajnából kiszakadni vágyó csapatok soraiban. Az ENSZ, és egyes tagállamai, nyomására végül Minszkben több békéltető egyezmény született. Oroszország intervenciós törekvéseinek mérséklésére nemzetközi gazdasági szereplők, többek között az EU is, gazdasági szankciókat léptettek életbe Moszkvával szemben, illetve az IMF pénzügyi támogatást nyújt Ukrajnának a kilátástalan állapotok kezelésére. A kelet-ukrajnai háború egy 2014. március elején kirobbant fegyveres konfliktus Ukrajna keleti részén. 2014-es ukrán forradalom és az Euromaidan mozgalom tevékenysége nyomán oroszbarát és kormányellenes csoportok tüntetéseivel kezdődött a Donecki és a Luhanszki területen. Ezek a demonstrációk egy szélesebb kelet- és dél-ukrajnai oroszbarát tiltakozó hullám részei voltak, és fegyveres konfliktussá eszkalálódtak a Donyecki és a Luhanszki Népköztársaság szeparatista erői és az ukrán kormány között. A felső vezetés augusztusi lecserélése előtt a szeparatistákat nagyrészt orosz állampolgárok vezették. A különböző jelentések szerint a felkelők 15–80%-a orosz paramilitáris alakulatokból áll.

Augusztus 22. és 25. között a jelentések szerint orosz tüzérség, személyzet és egy humanitárius konvoj lépett be ukrán területre az ukrán kormány engedélye nélkül. Ezekre a határátlépésekre részben az oroszbarát fegyveresek által ellenőrzött területeken, részben azon kívül (például a Donecki terület délkeleti részén, Novoazovszk mellett) került sor. Az ezt megelőző hónap folyamán az ukrán állásokat a jelentések szerint orosz területről érte tüzérségi támadás. Valentin Nalivajcsenko, az Ukrán Biztonsági Szolgálat vezetője szerint Ukrajna az augusztus 22-i eseményeket „Ukrajna elleni közvetlen orosz inváziónak” tekinti. Nyugati és ukrán hivatalnokok ezeket az eseményeket Ukrajna elleni orosz „lopakodó invázióként” írták le. 2014 augusztusában az oroszbarát szeparatisták ellentámadást indítottak, melynek során elfoglalták többek között Novoazovszk városát. Petro Porosenko ukrán elnök szerint Oroszország inváziót indított Délkelet-Ukrajnában. Ezt – első orosz forrásként – Ella Poljakova, Vlagyimir Putyin orosz államfő tanácsadó testületnek tagja is megerősítette, a szeparatisták és a hivatalos orosz álláspont azonban tagadja: orosz álláspont szerint tíz eltévedt határőr katonán kívül nincsenek orosz csapatok Kelet-Ukrajnában, míg Alekszandr Zaharcsenko szerint mintegy 4000, szabadságát töltő orosz katona harcol önkéntesként a felkelők oldalán.

Európa Kiadó

Hogyan juthatott odáig Európa, hogy pontosan száz évvel az első világháború kitörése után újból farkasszemet nézzenek egymással a nagyhatalmak? Mi vakíthatta el a politikusokat, akik nem voltak képesek idejekorán felmérni az Ukrajnában kirobbant válság valós dimenzióit, és egy évszázaddal korábbi elődjeikhez hasonlóan alvajárókként sétáltak bele egy nukleáris világégéssel fenyegető konfliktusba? Sokkszerűen tűnt ki, mennyire törékeny az egész térség békéje, amikor 2014 augusztusában Oroszország, az Európai Unió és az Egyesült Államok geopolitikai vetélkedése újból fegyveres szembenálláshoz vezetett, a Kelet és Nyugat közötti új frontvonal pedig a megosztott Ukrajnában húzódott.

Richard Sakwa, a Kenti Egyetem professzora Kelet-Európa történelmének egyik legjobb ismerőjeként figyelmen kívül hagyta a minden oldalon bőségesen áradó propagandisztikus szólamokat, mert szerinte az ukrajnai háborút valójában egyszerre két, külön-külön is mélyülő válság idézte elő. Az egyik krízisért jobbára a Nyugat okolható, mert egyre jobban ki akarta szorítani Oroszországot Európából, a másikat viszont az Ukrajna saját állami berendezkedése körüli ellentétek magyarázzák. Az egymást erősítő nacionalista előítéletek és a paranoiával határos bizalmatlanság elegye már hosszú ideje fenyegetett robbanással, amely végül – ahogy a szerző állítja – elsősorban a nyugati hatalmak felelőtlensége miatt következett be. Richard Sakwa az ukrajnai dráma eseményeivel párhuzamosan írt könyve megjelenése után mindenütt nagy vitát váltott ki, de a kritikák egyöntetűen elismerték, hogy a válság megértéséhez ez a mű nélkülözhetetlen forrás.

Részlet:
„A szankciók ritkán bizonyulnak hatékony külpolitikai eszköznek, és ezt a jelen válság is alátámasztja. Az effajta intézkedéseknek megsemmisítő hatása is lehet, azonban önmagukban még nem fognak Oroszország „kapitulációjához” vezetni. A szankciók a bűnbakkeresés elvén alapulnak, és lehetővé teszik a döntéshozók számára, hogy megkerüljék azt a kérdést, hogy a hidegháború utáni nemzetközi politikai berendezkedés miképpen tette lehetővé, hogy az ukrán államiság válsága egy világméretű problémává fokozódjon. A szankciók bizonyosan nem fogják rábírni Oroszországot arra, hogy csatlakozzon, vagy része legyen a kibővített nyugati rendszernek, de átformálhatja a nemzetközi politika színterét azzal, ahogyan Oroszország és más nagyhatalmak (vagy annak vélt erők) válaszolnak a kihívásaira. Több mint valószínű, hogy Oroszország egy nemzedékre elidegenedik a Nyugattól, ennek megfelelően pedig olyan alternatív gazdasági és politikai struktúrákat próbál majd létrehozni, amelyek megóvják a világ többi részét a nyugati nyomásgyakorlástól. A szankciók kimerítették mindkét oldalt, és aláaknázták a nemzetközi jog egész építményét, amelyet oly fáradságos munkával húztak fel a háború utáni időszakban. A válság előtt Oroszország az egyik legnyitottabb nagy gazdasággá vált a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezeten (OECD) kívül, a maga ötvenkét százalékos GDP-hez viszonyított kereskedelmi forgalmi arányával; ez megfelel a kínai rátának, kétszerese a brazilnak, és sokkal magasabb, mint Indonézia vagy India esetében. A szankciók gúnyt űztek a WTO rendszeréből, és éppen azt a „mindenki mindenki ellen” mentalitást erősítették, amelynek a WTO a szabályozására volt hivatott. Putyin kitartott amellett, hogy az Oroszországgal szemben kivetett gazdasági megszorításokkal a nyugati országok semmibe vették a WTO meghatározó normáit, és megtagadták a tisztességes kereskedelem és verseny alapelveit. Bebizonyosodott, hogy meglepően könnyű visszavenni a globalizációból, ha a geopolitikai érdekek épp azt diktálják. Az EU által hozott szankciók nem elég, hogy megsértették a WTO szabályait, de valószínűleg törvénytelenek is voltak, ugyanis nem hagyta őket jóvá az ENSZ Biztonsági Tanácsa, nem beszélve arról, hogy véletlenszerűen kiválasztva szankcionáltak olyan orosz vállalatokat és magánszemélyeket, akiknek egyébként nem volt beleszólásuk az orosz politika menetébe.
A hidegháborút követő érában Európán úrrá lett a „szankciók mámora”, és növekvő nemtörődömséggel alkalmazott büntetőintézkedéseket a kifogásolt rezsimekkel szemben, dacára a számtalan bizonyítéknak, miszerint a szankciók a legjobb esetben is alkalmatlanok a kívánt eredmények elérésére. Mivel a cél a kiválasztott állam hozzáállásának megváltoztatása, így a szankcióknak kellőképpen fájdalmasnak kell lenniük. Ugyanakkor azonban nem szabad túlságosan hevesnek lenniük, nehogy erőszakos ellenreakciót váltsanak ki a szankcionált félből. Ez utóbbi klasszikus példái az 1941 júliusában Japánra kivetett szankciók, miután az megszállta Francia Indokínát. Amerika befagyasztott minden japán vagyont, példáját pedig az Egyesült Királyság, valamint Holland Kelet-India (a mai Indonézia) is követte.
A szankciók megsemmisítő hatással bírtak, mert lehetetlenné tették Japán nemzetközi kereskedelmének nagy részét és megfosztották olajimportjának kilencven százalékától. A kívánt hatást – vagyis a japán hadsereg kivonását Indokínából – azonban nem érték el, mi több, Japán 1941 decemberében megtámadta Pearl Harbort. A feltételek elfogadása lényegében behódolást jelentett volna az amerikai hegemóniának. Japán attól tartott, hogy azokat csak újabb követelések követték volna, és noha az ország nagyon is tisztában volt a kockázatokkal, úgy érezte, hogy nincs más választása, csak a háború.
A szankciók akkor válnak be jobban, ha a célba vett országnak korlá- tozottak a kapacitásai a visszavágásra, ahogyan az Irak esetében is történt a kilencvenes években, még ha az intézkedések katasztrofális hatással voltak is az egészségügyi és a gyermekhalálozási mutatókra.
Dél-Afrika esetében a korlátozások sikeresen elszigetelték az apartheid rendszert, és előkészítették a hatalom békés átadását. Az Iránnal szembeni szankciókat már sokkal finomabban hangolták, mindazonáltal nem tántorították el az országot nukleáris ambícióitól, vagy közel-keletiszövetségeseinek támogatásától.
Oroszország nem csupán egy megsemmisítő katonai lépéssel válaszolhatott volna, hanem különböző vagyonok zárolásával, illetve Európa energetikai satuba kényszerítésével is. Ez az oka annak, hogy a szankciókat nem Oroszország egészével, hanem bizonyos magánszemélyekkel és kiválasztott érdekcsoportokkal szemben hozták. A feltevés
az volt, hogy a rezsim számára többet jelent majd a pénz, mint a nemzeti érdekek, ami legalábbis megkérdőjelezhető nézőpont. Az érintett személyeket csak megerősítették abbéli meggyőződésükben, hogy Ukrajna mindössze ürügy a Nyugat mélyen gyökerező sértődöttségére, amiért Oroszország nem hajlandó „beismerni a vereséget”.
Egészen biztos, hogy ezek a szereplők nem lázadnak fel Putyin hatalmának megdöntésére, ehelyett inkább egységbe tömörülnek vezérük és az orosz zászló alatt. Ugyanez vonatkozik a teljes lakosságra is, amit Putyin egyedülállóan magas népszerűségi mutatói és a liberális ellenzék további partvonalra szorulása is demonstrált. A kölcsönös ÜTKÖZŐ. Ennélfogva az USA szankciós stratégiája nem arra hivatott, hogy megváltoztassa az orosz politikát; a cél az, hogy úgy tűnjön, mintha
megpróbálná megváltoztatni azt. És ez leginkább azoknak szól, akik a Kongresszusban lényegi kérdéssé tették ezt, valamint a külügyminisztérium azon tagjainak, akik az USA nemzetbiztonságát az emberi jogi problémákhoz akarják igazítani. Mindkét csoportnak azt lehet mondani, hogy valami történik az ügy érdekében – és mindketten úgy tehetnek, mintha valami tényleg történne is –, miközben valójában nincs mit tenni. Egy olyan világban, ahol mindenki mihamarabbi cselekvést követel, a megfontolt vezetők inkább jobbnak látják mímelni, hogy tesznek valamit, ahelyett, hogy valójában cselekednének.
Ez azonban még nem magyarázza meg, hogy az Unió miért követte olyan alázatosan az USA-t, különösen annak fényében, hogy gazdasági érintettsége sokkalta nagyobb volt. A válasz a szankciók filozófiájának hidegháború utáni szélesebb kiterjesztésében rejlik. A büntetéseket nemzedékek óta alkalmazták olyan országokkal szemben, mint például Kuba, de immáron általánossá váltak – a hegemón hatalmak bevett fegyverévé lettek az általuk nem kedvelt rezsimek ellen, mint például a Hugo Chávez és utódjai vezette Venezuela, de mindenekelőtt Irán. Mint a Nyugat politikája esetén oly sokszor, itt is a célbavett országok szelekciója az, ami miatt a szankciók nem az emberi jogok állhatatos védelmezésének eszközeként mutatkoznak, hanem inkább politikai megtorlásnak azon fegyelmezetlen országokkal szemben, amelyek nem hajlandóak leborulni az angol–amerikai vezetés előtt. Oroszország helyettes külügyminisztere, Szergej Rjabkov szerint az USA újfajta támadó fegyverként, a hagyományos katonai erő alternatívájaként vetette be a szankciókat, átpolitizálva a piaci viszonyokat:
„Konkrét tudomásunk van arról, hogy az amerikai kormány nyomást gyakorolt szövetségeseire és vezető üzletemberekre, hogy kerüljék el az Oroszország számára fontos fórumokat és eseményeket” – itt a 2014 májusában rendezett szentpétervári gazdasági fó-
rumra gondolt. Washington agresszív hozzáállásának Rjabkov szerint csak egy oka lehetett: Amerika abban a hitben él, hogy megnyerte a hidegháborút, Oroszország pedig, mint a Szovjetunió jogfolytonos utódállama, elvesztette.
Ennélfogva engedelmességet követel Moszkvától, és hogy úgy viselkedjen, mint azt a fiatalabbik partnernek illik – a nemzetközi ügyekben és az USA-val való párbeszédben egyaránt. Ezzel kizárja annak lehetőségét, hogy nekünk is meglennének a magunk nemzeti érdekei. Kizárja annak lehetőségét, hogy meglenne a magunk értékrendje, amely különbözik Amerikáétól és más nyugati országokétól.
Rjabkov hangsúlyozta, hogy Oroszországnak joga volt az önvédelem lehetőségeit keresnie: „Minden támadó fegyverrel szemben szükség van egy védekezőre is.”33 Más szóval Oroszország kész a megfelelő válaszlépésekre. A szankciók nyugati filozófiája az arra való képtelenségben gyökerezik, hogy elismerje a másik politikai önállóságát, vagy hogy a felek egyenlőségét feltételező érdemi párbeszédbe bocsátkozzon.
Erre utalt Szergej Lavrov is április 25-én, FÁK-diplomaták előtt mondott moszkvai beszédében. Szerinte a Nyugat saját propagandaháborút indított Oroszország ellen – többek között azzal vádolva Oroszországot, hogy saját propagandaháborúba kezdett. Lavrov megjegyezte:
Nyugati partnereink szemrebbenés nélkül követelik, hogy Oroszország szüntesse be ukrajnai beavatkozását. Hogy vonja vissza csapatait, illetve azon ügynökeit, akik az egész folyamatot vezénylik, és akiket állítólagosan lelepleztek Délkelet-Ukrajnában. […] Az utóbbi két hét során többször is beszéltem erről John Kerry amerikai külügyminiszterrel, és mindannyiszor elmondtam neki, hogy ha az ukránok valóban orosz ügynököket vettek őrizetbe, akkor tegyék őket közszemlére a tv-ben. Lavrov a továbbiakban arra panaszkodott, hogy „üres szólamokkal
etetik őket”.

Háború a határon – Ukrajna üllő és kalapács között című könyvét, amelyben a konfliktus történelmi és politikai előzményeit és okait, valamint lehetséges következményeit próbálja feltárni. Az angolul 2014 végén megjelent könyv egy igen alapos, jól dokumentált tényirodalmi alkotás, amelyben a szerző rávilágít, hogy az ukrajnai válság okai sokkal mélyebben gyökereznek, mint a 2014 eleji kijevi események, és a szemben álló felek köre is tágabb, mint ahogy első ránézésre tűnik.

Sakwa abból indul ki, hogy a helyzet megértéséhez előbb Ukrajna létrejöttét, a Szovjetunió felbomlását követő önállósodásának problémáit és az ukrán társadalom ellentmondásait szükséges megérteni. Két válságról beszél: egy ún. „ukrán-válságról” és egy ún. „Ukrajna-válságról”. Előbbi az ország 1991-es függetlenedése óta a nemzet- és államépítést átható feszültségekre vonatkozik, amelyek azonban a jóval távolabbi múltban gyökereznek. Ezt a szembenállást az ukrán államiság két modellje, az ún. monista és pluralista irányzat egymásnak feszülése határozza meg. A monista nacionalisták az ukrán nemzetállamiság eszméjét és az ukrán nyelv elsőbbséget hirdetik, szerintük „az ukrán államnak hivatalosan egynyelvűnek, egységesnek és kulturálisan egyedinek kell lennie.” Nézeteiket egy erőteljes ruszofóbia hatja át. Ezzel szemben a pluralista paradigmában gondolkodók az ukrán állam etnikai sokszínűségét és soknyelvűségét helyezik előtérbe, sőt nem idegen tőlük az ország föderalizálásának gondolata sem. Ők Oroszországot egyértelműen Ukrajna partnereként képzelik el. A két irányzat területileg is elég jól elkülöníthető, a monizmus az ország nyugati régióiban elterjedtebb, a pluralizmusnak az ország keleti és déli részén vannak nagyobb számban képviselői. Az ukrajnai konfliktusra kivetítve a monisták a „narancsszínű” tábort testesítik meg, a pluralisták pedig a „kékek” táborát. A két irányzat közötti nézetkülönbségek jelen állás szerint feloldhatatlannak tűnnek.*

Az „Ukrajna-válság” ebből a belső megosztottságból nőtte ki magát, és a szerző szerint azt a folyamatot jelenti, amelynek következtében Ukrajna belső feszültségei nemzetközivé váltak. Ebben a válságban az ukrajnai két tábor mögé felsorakozva ott áll egyrészt a Nyugat (ami elsősorban az Egyesült Államokat, másodsorban az EU-t jelenti), illetve Oroszország. Ennek a szembenállásnak a gyökereit a hidegháborúban és annak egyenlőtlen lezárásában kell keresni. A szerző álláspontja ebben a kérdésben eléggé egyértelmű: ő a konfliktus elmérgesedését elsősorban a Nyugat és különösen az Amerikai Egyesült Államok agresszív külpolitikájának számlájára írja, amelynek részeként a NATO és az EU határait egészen Oroszország határaiig igyekeznek kitolni, egyértelműen belegázolva utóbbi geopolitikai és gazdasági érdekszférájába. Szerinte azzal, hogy Ukrajna NATO- és EU-s tagjelölti státusa egyáltalán felmerült – és a monisták, a „narancsszínűek” táborában komoly támogatásnak örvend –, fennáll a veszélye, hogy megszűnik az ország semleges, köztes zóna szerepe, ami egyértelműen sérti Oroszország érdekeit. Úgy tűnik, hogy a nyugati vezetők nem értik vagy nem akarják érteni ennek a súlyát és lehetséges következményeit, és Oroszországot teljes mértékben ellenségként kezelik e kérdésben, figyelmen kívül hagyva az álláspontját. És bár kritikusan viszonyul az orosz legfelsőbb vezetés bizonyos lépéseihez is, Sakwa szerint ezek többsége (beleértve a kelet-ukrajnai harcok szeparatista táborának burkolt vagy nyílt támogatását is) csak Oroszország védekező álláspontjának a része.

Mindezekre persze számos más belső és külső tényező hatása is rátevődik, így az egész ukrajnai konfliktus egy szövevényes, sokszor nehezen érthető és kilátástalannak tűnő helyzetté nőtte ki magát. A szerző a könyv tíz fejezetében vesz sorra mindent, amit fontosnak tart a válság megértéséhez. A két első fejezet egyfajta történeti visszatekintés, amelynek keretében elsősorban a hidegháború utáni helyzetet, feszültségeket mutatja be, Európa bővítésének két lehetséges koncepciójával (Tágabb Európa és Nagyobb Európa). Bár már ezek során is bepillantást nyerhetünk Ukrajna távolabbi és közelebbi múltjába, a különböző nemzetközi feszültségeknek Ukrajnával való kölcsönhatásáról a harmadik fejezetben olvashatunk. Ennek részeként nem mulasztja el a szerző az orosz-ukrán kapcsolatok és az ukrán oligarchák szerepének tárgyalását sem. A negyedik fejezettől kezdődően rátér magára a konfliktusra: előbb a 2014. februári forradalommal foglalkozik, majd folytatja a Krím elcsatolásával induló orosz válaszlépésekkel, az elnökválasztással és annak következményeivel, a kelet-ukrajnai (ún. novorosszijai) lázadásokkal. Innen kanyarodik vissza ismét a konfliktus nemzetközi jellegéhez, a nyugati politikum Oroszországhoz való viszonyulásához és utóbbi válaszreakcióihoz (megvizsgálva az indítékok logikáját és racionalitását), valamint ennek a kapcsolatnak a mélyebb összefüggéseihez. Eljut ahhoz a gondolathoz, hogy a konfliktus elsősorban Európa saját ellentmondásaiban gyökerezik, amellyekkel ma sem képes felelősségteljesen szembenézni. Sakwa szerint a kialakult helyzet még nem egy második hidegháború, sokkal inkább egy „hideg béke” állapota, ami „egy olyan megoldatlan geopolitikai konfliktus, amely magában foglalja annak lehetőségét, hogy teljes körű háborúvá váljon, ahogy annak is, hogy tárgyalásos úton rendeződjön.” A könyv utolsó, tizedik fejezetében a szerző Ukrajna lehetséges jövőképét vizsgálja. Itt is kimondja, hogy a konfliktus lényegében a két korábban említett folyamat – az „ukrán válság” és az „Ukrajna-válság” – megsemmisítő hatású találkozásából adódik, amely során ezek felerősítették egymás hatását. A 2014-es parlamenti választások, a különböző gazdasági mentőcsomagok, sőt, a fegyveres konfliktusoknak a könyv megjelenése óta bekövetkező jelentős mértékű enyhülése ellenére is messze még a vége, annál is inkább, mivel a nemzetközi színtéren szemben álló felek továbbra sem értik egymást, és nem hajlandóak lépést tenni a másik felé, hanem éppen ellenkezőleg, a különböző szankciókkal, válaszlépésekkel, elzárkózással továbbra is akadályozzák egy normális párbeszéd létrejöttét. Márpedig a szerző szerint utóbbira mindkét fél részéről szükség van, enélkül ugyanis tovább folytatódik az ukrán állam hanyatlása, tovább mélyül a társadalmi megosztottság, ami magában hordozza a veszélyt, hogy „Európát újabb vasfüggöny vágja ketté, mígnem a háború vérebei világszerte elszabadulnak.”

Richard Sakwa könyve nem könnyű olvasmány, a megértéséhez nem árt némi tájékozottság a témában, vagy legalább a politika iránti átlagosnál nagyobb érdeklődés. Bár jól strukturált és többnyire áttekinthető, a terjedelmes, alapos és részletekbe menő információhalmaz, a számos név, a sok idézett vélemény, és nem utolsósorban a sok szaknyelvi kifejezés miatt néha el lehet veszíteni a fonalat. Ennek ellenére figyelmesen olvasva, szükség esetén vissza-visszatérve egy-egy korábbi részlethez jól megérthető belőle az ukrajnai válság. Aki még ennél is alaposabban elmerülne a részletekben, megteheti a könyvhöz mellékelt, elsősorban angol és orosz nyelvű műveket, de néhány magyarul is megjelent írást is tartalmazó irodalomjegyzék, vagy a közel harminc oldalas jegyzetanyag alapján. Igazi tudományos igényességgel megírt tényirodalmi alkotás, amely bár tartalmaz vitatható kijelentéseket és álláspontokat a szerző részéről – különösen azok számára, akik a konfliktus kapcsán elkötelezettek egyik vagy másik fél mellett –, messze túlmutat azon, ami a nem egyszer manipuláló szándékú, hiányos információkra alapozó, felületes sajtóanyagokból a magyar – és nemcsak – olvasók számára az ukrajnai helyzetről kapcsán kirajzolódik. A magyar fordításban 2016-ban az Európa Könyvkiadó gondozásában megjelent könyv vitathatatlanul alapműnek számít az ukrajnai helyzet megértéséhez. (olvasóterem.blog)

Összállította Kerekes Tamás

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ