A hortobágyi földek csataterén végül odahurcolt nagyszüleim nem estek el, habár gyakorlatlan civilekként sorozták be őket, hogy szolgálják a proletariátus osztályharcát – na, nem a közmunkájukkal, hiszen abban komolyabb népgazdasági hasznot nem igazán produkáltak. Az ő stratégiai szerepük az elégtétel szolgáltatása volt: megtört, alázatos, elbizonytalanodó alakjuk a repedezett hortobágyi föld felett görnyedve, s beszívva annak száraz, fűporos levegőjét, izmosította azok öntudatát, akikbe túlságosan beleivódott volna a származás és az ehhez századok óta kapcsolódó előjogok tisztelete. A cél mindenképp az utolsó független és bátor mozdulat, gondolat és tekintet elvéreztetése volt, a betakarítandó kukorica csak jóval ezután következett.
Ha a bőrkabátosok vagy a környékbeli parasztok néha messziről megálltak, és nézték őket, az embernek olyan érzése támadt, mintha rómaiak néznék egy diadalmenetben a méltóságuktól megfosztott , rabláncra vert germán és gall királyokat. A szerszámok és növények nap nap után felsebezték ezeknek az ügyetlen földmunkásoknak a kezét, s a kiserkenő vér mintha kárörvendően azt sugallta volna: no lám, ugye látjátok, hogy ez is piros, és nem kék?
Ezt ugyanis mindenképpen meg kellett jegyeztetni ezekkel a csendben vergődő, néha bosszantóan hallgatag emberekkel, és örülhettek, hogy a vér színének demokratikus igazságát viszonylag kevés vérontás példájával tisztázták velük egyszer és mindenkorra.
Lehet, hogy az együttérzés nem vert gyökeret abban, aki nézte őket, teret engedni ennek nem is volt tanácsos, ezért is csak nagyon ritkán és közvetetten ha tették.
Amikor aztán a bőrkabátosok először kínálták meg dohánnyal a férfiakat, mindenki felfigyelt megváltozott hangjukban a túlságosan is nyilvánvaló igyekezetre. Már tudták, bár rádiót nem hallgathattak, hogy Sztálin meghalt. Nekik is vigyázzban és némán kellett 5 percig állniuk és emlékezni rá, s magukban meg is fogadták, hogy sosem felejtik el, amit ez a távoli kegyetlen ember nekik megtanított – sorsról, hatalomról és arról, hogy milyen nagy és főleg, hogy milyen parány az ember.
Március volt, s később a nyár már a közelgő – viszonylagos – szabadság ígéretétől volt édes. Akkor történt, valamikor augusztus elején az az ominózus gulyásfőzés is, ahol egy bizonyos Szidónia nem kavarta meg időben a bogrács alját.
Talán egyfajta búcsúvacsora lehetett, de tény, hogy szeptemberben nagyanyámékat Kutasra költöztették, és nagyapám pénztáros lett a helyi takarékszövetkezetben. Klári unokatestvérem őrzi a róla készült munkahelyi jellemzést, amelyben megbízható, munkáját tisztességgel végző, csendes és lelkiismeretes hivatalnoknak írják le. (Szívem szorul, elképzelve, hogy nagy múltú jogász-nagyapám mily nagyon igyekezhetett megfelelni a regnáló hatalom elvárásainak, miközben leszámolta a bankókat a pénztárablak előtt álló embereknek.)
Úgy képzelem, a munkaidő kezdetétől addig a pillanatig, amíg hazaérve bele nem huppant a fotelbe, egyetlen cél uralta perceit: csak nem hibázni! Sem a számlákkal, sem a szavakkal, sem a viselkedéssel, sem egy szemöldökrándulással. Túlságosan összetörték ahhoz, hogy meglássa: jelentősen változott a helyzet, és ha vizslatják is kutató tekintetek néha, inkább az eltelt két év nyomait lesik rajta, s azt, mennyire akarná emlékeit másokkal megosztani.
Hát – nem akarta, és nem akarta a felesége sem. Mással voltak elfoglalva. Meg kellett szervezniük új életüket, mert férje energiáit teljesen elszívta a „nemhibázni” görcsös igyekezete.
Amint Kutason lepakoltak a kis szoba-konyhás, számukra kiutalt lakrészben, az asszony Csurgóra utazott, hogy elhozza az ott hagyott bútorokat és értéktárgyakat. Ilike – akivel felvette a kapcsolatot – már megkérte sofőr fiát, hogy segítsen, Szoyka Jolán pedig a kevéske hortobágyi keresményükből vásárolt egy szép bőrpénztárcát a fiúnak, köszönve neki a fuvart meg a cipekedést.
Felraknivaló viszont alig akadt. A házukban már mások laktak, a bútorok nagy része pedig eltűnt. A Nagy István-képeknek hűlt helye volt, és Ilike annyi biztatót tudott csak mondani, hogy Nusika egyszer leutazott, és akkor sok mindent elvitt, hogy ne kerüljön idegen kezekbe. Néhány holmit Ilike fiának a garázsában raktak le – mint egy kis komódot, egy szép tölgyfaíróasztalt, egy ruhásszekrényt, meg az ebédlőasztalt a
tonettszékekkel, ezeket mégis csak el tudták vinni Kutasra.
Indulás előtt még megebédeltek az Ilike konyhájában, és Szoyka Jolán az édesanyjáról kérdezett, aki akkor már több, mint egy éve halott volt. Ilike nem tartotta fontosnak elmondani, milyen nagyon szorongott Brock Anna
attól, hogy Pestre menjen, és azt a véleményét is megtartotta magának, hogy szerinte még most is élne, ha Jolánnal, a nagyobbik lányával maradhat.
„Szép halála volt, elaludt” – ezt mondta inkább, és Szoyka Jolán szája körül a keserű mosoly pontosan úgy húzódott meg, ahogy béna anyja szája körül, valahányszor Ilike azzal vigasztalta: látni fogja még nagyobbik gyermekét.
Ilike aztán a bíró úrról, egykori munkatársáról kérdezett, és Szoyka Jolán ironikusan kijavította „ elvtárs”-ra, hozzátéve: „Ilike, higgye el nekem, jobb, ha ezt tőlem tanulja meg, és nem kap olyan hathatós leckét a helyes szóhasználatból, mint mi.”
„Nem áll a számra” – ingatta a fejét Ilike. – Nekem ő mindig bíró úr marad”.
Szoyka Jolánnak eszébe jutott, hogy a minap, amikor beszaladt a kutasi takarékszövetkezetbe valamiért, mennyire megdöbbentette az a hajlott hátú, buzgó kishivatalnok, akit a pénztárban látott és aki a férje. Jó lett volna Ilike szemével látni a férfit, de nem áltatta magát. Megsimogatta Ilike kezét, és fájdalom nélkül, csendesen azt mondta: „Maga, Ilike, semmit sem változott. De mi igen.”
„Fogok én még kávét főzni a bíró úrnak” – makacskodott Ilike, aki annak idején a csurgói bíróságon valóban gyakran főzött kávét a jogász uraknak. „Az meglehet” – hagyta rá Szoyka Jolán mosolyogva. – Majd ha eljövünk ide látogatóba.”
Még megkérdezte, hogy a huga, Nusika vajon az ő Józsi fiával jött-e, le a képekért meg a holmikért. Logikusnak tetszett, mert egyetemista fia akkor már egy éve a húgánál lakott.
Ilike azt felelte, hogy Nusika Évivel, a lányával jött le. Aki nagyon nyúzott volt, de hát a három gyereke meg a tanítás mellett nem is csoda. A férje, az a Géza sem lehet valami nagy grállovag, hogy le sem jött segíteni.
Józsit nem látta azóta Csurgón, pedig szívesen megsütötte volna neki azt a kapros-túróst, amit úgy szeretett kiskorában. De azt a bíró úr is nagyon szerette, úgyhogy ha nem baj…
Szoyka Jolán tovább érdeklődött: mi újság a csurgói bíróságon. „Lapulnak” – suttogta Ilike megvetően, és legyintett. – „ A sok bólogató János. Szinte már nincs is ott senki a régiek közül. Nem is értem, mit keresek még ott. El kellene mennem nyugdíjba. Csak még azt szeretném kivárni, hogy a bíró úr visszajöjjön.”
Szoyka Jolán felállt: „Arra ne várjon, Ilike. Menjen csak szépen nyugdíjba. Rászolgált.”
A teherautó előtt búcsúzkodva Ilike még megkérdezte: a tekintetes asszony mihez kezd ott Kutason. „Joli a nevem, Ilike” – mondta szelíd határozottsággal Szoyka Jolán. – „Beiskoláztak valami tanfolyamra, ahol tudományos szocializmust fogok tanulni. Aztán, ha azt elvégezetem, taníthatok, elvégre tanítónő vagyok…”
Ilike beszaladt a házba, mert a süteményes tálca majdnem lemaradt. Útközben Szoyka Jolán próbált végleg elbúcsúzni a csurgói utcáktól, de nehezen ment, mert Ilike sofőr fia mindegyre arról beszélt, milyen nehéz lakáshoz jutni, pedig épp nősülni készül. Az asszony ekkor hátat fordított a csurgói házaknak. Elköszöntek azok tőle már régen, gondolta később… Kutason a férje azzal az újonnan felvett, érdektelen hallgatásával fogadta, amitől az asszony néha olyan ingerült és lehangolt lett, hogy kedve lett volna megráznia a férfit.
Albert József nem tett megjegyzést arra, hogy elhordták a tárgyaikat. Mintha még az otthonában sem merne véleményt nyilvánítani. Csendben tologatták ide-oda a maradék bútort a parányi helyen, az ovális ebédlőasztal nem fért be a zsebkendőnyi konyhába, mire a szoba közepére rakták, ami szinte meg is telt vele. Még beerőltették a komódot meg a ruhásszekrényt, de az íróasztalnak már csak az előszobasarokban találtak helyet. Ott viszont örökös huzat volt, így nem sok esélyt láttak arra, hogy valaha is használni fogják.
Késő ősz volt, és csak a szobában fűtöttek. Az asszony megpróbálta elrendezni a komódban azt a kevés kis tárgyat, amijük megmaradt és azon járt az agya, mit fog venni a boltban, ami jól mutatna majd a vitrinben. Óvatosan, fokozatosan átadta magát a tervezgetés teljesen elfelejtett érzésének. Férje az ovális ebédlőasztalnál a túrós-kapros lepényt ette. „Józsi nem volt lent Nusival” – mesélte Szoyka Jolán feléje fordulva. A férfi hallgatott.
Szoyka Jolán kezében megállt a törlőrongy, lerakta a kis üvegvázát. A fakó október délutáni fény a férfi öregedő arcára esett. Fültövénél és az ingből kicsúszó csuklónál a bőrbetegségére használt lila színű folyadék halvány nyomai viritottak. Mohón evett, mint korábban soha. Szemüvege lecsúszott az orrán, nadrágzsebéből nagy ruhazsebkendő kandikált ki. Az asszonynak összeszorult a szíve. Kiment konyhába, ivott egy pohár vizet, és a férje elé is letett egy pohárral. A férfi felnézett, a dioptria megnagyította gyenge, kék szemeit, és a bennük tanyázó reménytelenséget.
– Majd kialakul – mondta az asszony.
– Ki.
– Csak…nem csüggedni… Hiszen te mondtad ezt mindig, emlékszel?
A férfi nagy kortyokban itta a vizet, majd hátradőlt a széken, és – végre! – fanyarul elmosolyodott:
– Valami rémlik… Tényleg ilyen bölcsességeket tudtam én régen? Az a helyzet, hogy már teljesen elfelejtettem őket.
– Majd újra megtanulod – szorította meg a karját a felesége.
– Nem tudom… – suttogta a férfi a poharat forgatva.
– De én igen – vágta rá az asszony, és hirtelen elhatározással előhúzta a szatyra mélyéből Ilike házipálinkáját.
– Egyelőre csak vizespoharunk van, de sebaj – mondta, s lecsavarta a kupakot.
– Nem túl erős? – kérdezte a férfi aggodalmasan.
– De – mosolygott vissza a felesége elszántan. Albert József kurtán, szárazon felnevetett. Levette a szemüvegét, megtörölgette a zsebkendővel, és először gondolt arra hosszú idő után, hogy talán még sincs vége mindennek.
33
– Ide vele! Mire iszunk? – mondta azon a régi hangon, amit csak Joli ismert, ha nagy néha bele tudta vinni valami kevésbé észszerűbe és bolondosba merevebb természetű férjét.
– Az életre?
– Valami megbízhatóbbra, könyörgöm. Mondjuk, vaníliafagylalt?
– Hát jó….- egyezett bele boldogan az asszony.
Koccintottak, és Szoyka Jolán megkérdezte:
– De mért pont vaníliafagylalt? Nem is szereted…
– Én nem, de Pannika nagyon szerette, és a csurgói cukrászdában remekül csinálták. Talán vihetnénk Panninak, ha felkeressük…
– Ugyan, elolvadna útközben – mondta az asszony, kicsit elkedvetlenedve. Panni terhes volt, nehezen viselte, és már két hete, hogy készültek hozzá. Úgy beszélték meg, Józsi fiuk is leutazik Panniék zamárdi villájába, ami elég nagy volt egy ilyen népes és minden bizonnyal nevezetes találkozáshoz. De Szoyka Jolán, aki annyiszor elképzelte azt a semmihez sem hasonlítható boldogságot, amikor újra láthatja a gyermekeit, most valahogy inkább szorongást érzett.
– Mi van? – kérdezte a férje, aki visszazökkent korábbi hangulatába.
– Az élet néha olyan bonyolult- sóhajtotta a felesége.
_ Hát nem ezt mondtam épp az előbb?
_ Nem, te azt mondtad, hogy megbízhatatlan.
-…és bonyolult. De most éppen mitől is?
– Hagyjuk – legyintett az asszony, és felhajtott még egy kupicával.
– Holnap fájni fog a fejed – figyelmeztette a férje.
Másnap mindketten pokoli fejfájással ébredtek. Szoyka Jolán látta, hogyan öregszik vissza a férje egy nap alatt, de már tudta, hogy az ellenkező irányba is képes még mozogni. Egyelőre ennyit elég is volt tudnia. Elkezdte készíteni a lelkét a találkozásra a gyerekeivel.
Jó két éve nem látta őket. A kezdeti elrendelt hallgatás után rendszertelen időközökben kezdtek levelek jövögetni a hortobágyi kitelepítettekhez, és mindkét gyermeke viszonylag rendszeresen beszámolt magáról a szüleinek.
Józsi elkezdte az orosz szakot az egyetemen, beköltözött Nusikához – a kamrát alakították át a számára, kapott belé egy kempingágyat, és lelkesen tanulta az ószláv nyelvtörténetet. Egyik csoporttársát egyre többször emlegette a leveleiben – Idának hívták, és Józsi szerint kétszer több az esze, mint őneki. Anyja sejtette, amit sejtett, főleg miután Józsi küldött egy képet a sugárzóan szép, kreol arcú lányról. Némely levelében Józsi sajgásra panaszkodott a veséje táján, és ebből megtudta, hogy a fia alapvetően semmit sem változott.
Anyja nem tartotta célszerűnek beavatni az országépítés lázától lelkes fiát kitelepítésük megalázó részleteibe, ezért inkább ő kérdezett a fia pesti életéről, és arról, hogyan fér meg a nagynénjével és annak családjával. „Géza egy barom” – volt Józsi lakonikus válasza. De amúgy semmi gond. Ritkán van otthon, és az alváshoz bőven elég az a kempingágy. Annus néni minden este elrágcsál egy fokhagymát, aztán hajnalig hallgatja a rádiót, ami áthallatszik a kamrába. De nem érdekes…
Egyszer azért lehet, hogy vesz neki egy füldugót. Egyelőre azonban nem nagyon tud költeni. Szoyka Jolán sajgó szívvel gondolt a fiára, akinek anyagi nehézségei vannak, de érezte a sorokból, hogy ez a fiatalkori pénztelenség majdhogynem helyi sajátossága fia egyetemi életének…
Panni lánya hosszú leveleket írt neki, gyöngybetűkkel, minden kis apróságról hosszan és lelkiismeretesen beszámolva… Például, hogy Siófokon betonozzák a járdát, a Balaton nagyon hínáros azon a részen, ahol bemennek a vízbe; hogy barackfőzéskor megégette az ínyét, meg hogy Zoltán rászokott arra, hogy Zamárdiból jár be dolgozni Siófokra, kicserélték a nagy fotel kárpitját, és megtanult zserbót sütni a szomszéd nénitől…
Közben, elvétve néhány szó a magyar szakról, amit már majdnem elvégzett, színjelessel. Amikor terhes lett, szülei még a kitelepítés utolsó heteit morzsolták, így arról is beszámolt egyik utolsó oda címzett levelében, hogy naponta kihányja a reggelit, és kínzóan kívánja a gesztenyemasszát, amit nem lehet kapni a zamárdi boltban, Zoltán viszont mindig elfelejt hozni Siófokról.
Szoyka Jolán emlékezett rá, hogy Jamrich Zoltán soha semmit nem felejtett el, pláne nem egy nő, főleg egy terhes nő kívánságát teljesíteni, és ha így esett, akkor vagy Panni nem osztja meg ezt a kínzó vágyat a férjével, vagy a férjében kopik lassan a figyelmesség.

(Folytatjuk)

(Részlet egy készülő családregényből)