A szabadság hullámhosszán (4)
Az ötvenhatos forradalom története a BBC-s változatban (részletek)
Október 26.
Egy katona a Kiliánból:
Két dolog volt, ami rettentően hiányzott. Az egyik az élelem, amiben már igen szűkösen álltunk, és a bent lakó építőipari munkások összes készletét – mivelhogy ők otthon szoktak főzögetni – föléltük. A másik dolog pedig a kötszerhiány volt. Én 26-án kaptam egy repeszszilánkot a lábamba, bizony az ingem hátulját kellett levágnom, és a sebemet azzal kötöttem be. Elég groteszk látványt nyújthattam annak a svájci újságírónak, aki az ingét adta ide nekem – saját ingét –, mikor látta, hogy csak az ingnyakam van meg és egy ingmell lóg a kabátom alatt.
Peter Fryer, a brit kommunista napilap, a Daily Worker tudósítója a mosonmagyaróvári tömegmészárlást követően érkezett Magyarországra:
Hegyeshalomnál jöttem át a határon. Néhány órába tellett, hogy egy Mosonmagyaróvár nevű kisvárosba érjek. Amint odaértem, az utcák hemzsegtek az emberektől. Azonnal elvittek a város közepén található temetőbe, és megmutatták annak a körülbelül nyolcvan embernek a holttestét, akiket az állambiztonsági rendőrség, az AVO lőtt le csupán azért, mert tüntettek. A tüntetők követelése az volt, hogy vegyék le a vörös csillagot az állambiztonsági rendőrség épületének a homlokzatáról. Ezeket a tüntetőket könyörtelenül lekaszálták fegyvereikkel az ávós tisztek. Anyák is részt vettek a tüntetésben csecsemőkkel a karjukon, és a holtak közt ott voltak ezek az anyák és ezek a csecsemők. Ez volt a legmegrázóbb és legszörnyebb, talán életem legrosszabb élménye volt. Ezt követően láttam, hogy meglincselték az egyik ávóst, aki ezért a gaztettért felelős volt – kivonszolták a kórházból, halálra rugdalták és felakasztották a kórház előtti téren.
Egy miskolci munkás elmondta, mit művelt városában 1956. október 26-án az ÁVH:
Állítólag elfogtak 12 egyetemistát. A dátumot nem tudom, lényegtelen. A tömeg, gyári dolgozók, egyetemisták és bányászok értesültek erről. Ekkor odavonultak az AVO-laktanya elibe, és szépen, minden zűr nélkül megkérték az ávósokat és parancsnokukat, Gátit – rendfokozatát nem tudom, de mindenesetre ő volt az ÁVO-laktanyának a parancsnoka, valami nagy góré lehetett mindenesetre –, hogy legyen szíves, adja ki ezt a 12 diákot. Ők minden zaj nélkül elvonulnak és – mindenki a családjához, vagy ahová akar – hazamegy. Erre föl Gáti azt felelte kérem szépen, hogy nem adja ki a 12 diákot, hanem – mondta – még maguk is ide kerülnek, és mindannyian meg fognak halni. Erre persze úgy én, mint a többi bányász, dolgozó, egyetemista persze föllázadtunk. Erre föl Gáti kiadta a tűzparancsot, lőjenek az ott álló tömegre. Én is ott voltam a tömegben. Nálunk semmi nem volt. Zsebre dugott kézzel ácsorogtunk ott, kérem. Csupasz kézzel, ahogy voltunk, megindultunk az ajtó ellen. A tömeg legnagyobb része ment, a szemközti, úgynevezett Bocskai laktanyában lévő tüzérektől kért fegyvert. Az AVO már akkor lőtt a jónépre, a tömegre, mikor elindult fegyverért. Rengeteg sebesült, ugyanakkor számolatlan halott volt, ugye. Én is megsérültem, a bokámat lőtték meg. Amikor Gáti kiadta a tűzparancsot, ő maga is lőtt, Gátinak a felesége, gépírónője pedig kézigránátot dobált a tömeg közé. Persze mindenki széjjelszaladt, a legtöbben be a laktanyaudvarra, a laktanyába. Ott a katonák átadták nekik a fegyvereket, és többségük, tisztek, honvédek és mások is fegyvert ragadtak, mert átérezték azt ugye, hogy ők is csak magyar emberek, és látták azt a sok vért ott elfolyni, és meghalni azt a sok szerencsétlen dolgozót. Amit ott ők végbevittek, az nagy szemtelenség volt. Nekimentek az AVO-laktanyának és föltörték az ajtót, mentek föl az emeletre. Ugyanakkor az ávósok felhúzódtak a padlásra, ott van az úgynevezett víztorony vagy mi a fene.
A brit külügyminisztérium északi osztályának vezetője, Thomas Brimelow október 26-án véleményezte a budapesti brit követ, Leslie Fry előző nap küldött jelentését. Egyebek között ezt írta:
Mr. Fry a tegnapi táviratában úgy véli, hogy a kommunizmus elleni budapesti felkelés sikere forog kockán, s véleménye szerint nagyszerű alkalmunk adódott átbillenteni a mérleg nyelvét.
Mr. Fry javaslata első pillantásra felettébb kecsegtető. Már többek fejében megfordult, hogy a magyarországi helyzetet az Egyesült Nemzetek, pontosabban a Biztonsági Tanács elé kellene terjeszteni. Véleményem szerint őfelsége kormánya a következő okokból nem támogathatja az elképzelést:
a) A kiindulópontunk gyenge, és a lépés semmiféle hatékony akciót nem garantálna a Biztonsági Tanács részéről.
b) Magyarországon a helyzet kevésbé kedvező a lázadó erők számára, mint ahogyan Mr. Fry azt véli, és a javasolt lépés egyébként se billentené javukra a mérleg nyelvét.
c) Hatástalan akció a Nyugat részéről inkább árt, mint használ. A hatásos akció pedig háborúhoz vezethet.
1956. október 26-án a brit külügyminisztérium bizalmas memorandum formájában állást foglalt az ellen, hogy a magyar kérdést az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé terjesszék. Az indoklás egy része így hangzik:
Csak akkor vihetnénk a magyar kérdést a Biztonsági Tanács elé, ha a Magyarországon előállott helyzet kimutathatóan nemzetközi súrlódáshoz vagy vitához vezetne, vagy ha állíthatnánk, hogy a békét fenyegeti, vagy azt, hogy Magyarországon agresszió történt. Azonban mindössze az történt, hogy a magyar kormány felkérte a szovjet kormányt: nyújtson segédkezet egy teljesen belső jellegű felkelés legyűréséhez. Nagyszabású csapatmegmozdulásokra nem került sor. Az említett okokból kifolyólag az is elfogadható érv, hogy a magyarországi fejlemények kizárólag belügynek tekinthetők, tehát a Biztonsági Tanács nem hivatott beavatkozni.
A BBC-nek a magyar forradalommal kapcsolatos tájékoztatási politikáját 1979-ben a következőképpen összegezte Tarján György, aki 1956-ban a közép-európai szolgálat helyettes vezetője volt.
Adásaink tónusa és vérmérséklete döntő fontosságot nyert. Tükröznünk kellett a brit nép rokonszenvét, amelyet elsöprően kinyilvánított a közvélemény. De nem kelthettük annak még a látszatát sem, hogy uszítjuk vagy buzdítjuk a szabadságharcosokat. Követnünk kellett a felkelést, nem pedig vezetnünk. Ugyanakkor az sem volt feladatunk, hogy korlátokat szabjunk a magyar felkelésnek, gondos egyensúlyt kellett kialakítanunk nap mint nap, minden adásban, minden híradásban és minden kommentárban. Úgy gondolom, óriási felelősségérzetünk segített abban, hogy megbirkózzunk ezzel a mindennapos feladattal.
Ezt a felelősségérzetet tükrözi a BBC magyar adásában 1956. október 26-án elhangzott kommentár:
A magyar nép hősi küzdelmének láttára a legkínzóbb kérdés itt, Nyugaton ez: mit tehetünk mi? És a szomorú válasz az, hogy túlságosan keveset. Közvetlenül nem tudunk beavatkozni a harcba, mert ez világháborúra vezetne, ami mindenki számára mindennél nagyobb szenvedéseket jelentene. Mégis, akik ma harcolnak, a mi harcunkat is vívják. Egész Európa harcát. Ezért nemcsak részvéttel, hanem elragadtatással is figyeljük hősi küzdelmüket. De felelőtlenség lenne részünkről innen, sok száz kilométer távolságból arra biztatni embereket, hogy ontsák vérüket olyan küzdelemben, melyben mi magunk nem tudunk aktívan részt venni. Mit tehetünk tehát? Mi lehet a mi szerepünk? Igenis megtehetjük azt, hogy a magyar szabadságharc elért eredményeinek és a nép hősies kiállásának hírét elterjesztjük világszerte, és hozzájárulunk ahhoz, hogy felsorakoztassuk a magyarok mögött az egész világ közvéleményét.
(Folytatjuk)
Forrás: Pallai Péter-Sárközi Mátyás: A szabadság hullámhosszán. Az ötvenhatos forradalom története a BBC elmondásában. Helikon, 2006
Pusztai Péter rajza