Az ötvenhatos forradalom története a BBC-s változatban (részletek)

Október 27.

Kurucz Béla, a Zalka Máté Tüzértiszti Iskola növendéke beszél:

27-én elcsendesültek a harcok, és a Forradalmi Bizottság elhatározta, hogy mi is megjelenünk, szolidaritást mutatva a Kiliánnál lévőkkel. Kimentünk egy századnyi erővel, és akkor láttam Malétert személyesen. A Kilián előtt állva nézte a felvonulásunkat. És láttuk, hogy a Ferenc körúton ott volt szétlőve egy egész orosz hadoszlop, ami tüzérségi és terepjáró kocsikból állt. Persze azokat szétégették, és innen szerezték a Corvin köziek a páncéltörő ágyúkat és a howitzert, tarackot, amijük csak volt. Ez volt 27-én. Akkor már lassan megálltak a harcok, azt hiszem, Budapesten, legalábbis a környéken már nem volt több harc. És elkezdődtek a tárgyalások.

Korniczky Tamás a Róbert Károly körúti Központi Katonai Kórházból:

Akkor érdekes dolgok történtek ott a kórházban. Behoztak szabadságharcosokat különböző kisebb-nagyobb sérülésekkel, ugyanakkor behoztak orosz katonákat is, és – ez egyrészt megint a forradalom tisztasága, másrészt az orvosi etika – hogyha az orosz katonának sürgős segítségre volt szüksége, akkor nem egy szovjet elnyomóként kezelték, hanem szerencsétlen sebesült szenvedő emberként, akin segíteni kell. Tehát ő előbb került a műtőasztalra, és a magyar szabadságharcos várakozott. Erre tanú vagyok, az előfordult két esetben is, hogy az oroszt műtöttük meg először. És sok érdekes dolog volt ezzel kapcsolatban. Teljes volt a fejetlenség, annyi embert hoztak be, nagyon soknál nem volt igazolvány, nem volt magánál, nem tudtuk, ki kicsoda. Többek között megröntgeneztem egy orosz katonát. Pontosan az agykamrák között állt a fejében egy golyó. Bemeneti nyílást alig lehetett látni, csak egy kis seb volt hátul a tarkójánál, de benn megállt a golyó, ő pedig öntudatlan volt. Nem lehetett mit csinálni, mert ez jóformán egész napos operáció lett volna, szóval a golyót onnan kiszedni nem lehetett, úgyhogy egész egyszerűen befektettük az egyik ágyba, és kapott penicillint. Na most az őrzőszoba – a súlyos betegek számára – egy nyolcágyas szoba volt, közvetlen a műtő mellett. És hát hordták be ezeket az öntudatlan embereket, akiket csak úgy tudtunk identifikálni, hogy orosz katona – ablak melletti ágy, szélső ágy. A röntgenfelvételre is így lett ráírva, mert nem tudtuk, hogy ki kicsoda. De az ápolónők éjjel, valószínűleg valami praktikus okból kifolyólag, összevissza tologatták az ágyakat, amit mi nem tudtunk. A betegek összevissza cserélődtek. Az egyik szovjet kiskatona már két vagy három nap után olyan jól volt – fölkelt, mászkált –, hogy egész egyszerűen gyógyultnak nyilvánítottuk, és kiengedtük. Ugyanakkor engem megkért a főorvos, hogy csináljak kontrollröntgent, nézzem meg, az előbbi katonának megmozdult-e a golyó a fejében. Behoztam a röntgenbe és megnéztem. Egyáltalán nem volt golyó a fejében. Úgyhogy a fickót ugyancsak gyógyultnak nyilvánítottuk, és egész egyszerűen visszament a csapattestéhez. A nyolcágyas szobában persze oroszok is voltak, meg magyarok is. Amikor a magyarok magukhoz tértek, kötéssel a fejükön, kezükön, lábukon, és megtudták, hogy a szemben lévő ágyban oroszok fekszenek, nekik akartak menni és ott a kórházban folytatni a harcokat. Jött az ápolónő kétségbeesve, hogy csináljunk valamit, mert itt őrült bajok lesznek. Erre az oroszokat átraktuk egy másik kórterembe, és egy fegyveres katonát állítottunk éjjel-nappal a kórterem elé, hogy a magyarok oda be ne menjenek, nehogy agyonverjék az oroszokat. Az oroszok aztán lassanként, egyik a másik után, kimentek a saját lábukon. Amikor bekövetkezett a győzelem, és volt a négy nap szabadság – ez volt az első olyan alkalom, hogy lélegzetvételhez jutottam –, akkor tudtam tulajdonképpen hazamenni, meglátogatni anyámat. Mert addig csak telefonon hívtam föl. Éjjel-nappal dolgoztunk. Az orvosok operáltak – éjjel-nappal, megállás nélkül. Nagyon sokszor úgy éreztem, hogy elájulok, és ezt érezte az orvos is műtét közben. Ilyenkor csak hátraszólt az ápolónőnek, hogy gyorsan egy injekciót. És én is kaptam. Fölszívtuk a tűbe a B-12-es és koffein kombinált injekciót, és ruhán, a fehér nadrágon keresztül beszúrtuk a fenekünkbe, mert elájultunk volna, nem bírtuk volna tovább. Szóval naponta két-három órát aludtunk maximum, és ez ment napokon keresztül. Nem bírtuk.

Méray Tibor, a Nagy Imréhez ugyancsak közel álló újságíró, aki Aczél Tamással együtt ment be a pártközpontba, így emlékszik vissza a történtekre:

Volt egy olyan érzésem, hogy Nagy Imre el van szakadva attól, ami kint van. Ez az érzése sokaknak volt, de én szerettem volna vele erről beszélni. Úgy éreztem, fontos, hogy ő megtudja, milyen a város hangulata, meg az országé, amitől el van vágva. És bebaktattam – csak gyalog lehetett természetesen – a város közepére, és elmentem a pártközpontba. De ott nem engedtek föl hozzá. Azt mondták, tárgyalások folynak, nem lehet fölmenni. Valami ezredes vagy kicsoda nem engedett föl. Akkor elmentem Aczél barátomhoz, vele bementünk Kopácsihoz a budapesti főkapitányságra. Akkor már esteledett. Kopácsitól kaptunk egy nemzetőr-igazolványt, hogy továbbmehessünk, mert kijárási tilalom volt. És fegyvert is kaptunk, pontosabban Aczél kapott, mert én nem kértem, nem akartam revolverrel lövöldözni senkire. Aczél zsebre tette a fegyvert, nem hiszem, hogy sokat használta, és így mentünk el – hova is? Először bementünk a Közgazdasági Egyetemre, ott volt a Forradalmi Értelmiségi Bizottság, és már eléggé előrehaladott állapotban volt egy nyilatkozat ennek a bizottságnak a részéről. Akkor megkérdezték a véleményünket. Vitatkoztunk erről vagy arról a pontról, és végül a nyilatkozatot odaadták nekünk, hogy próbáljuk mégis valahogy Nagy Imréhez eljuttatni a Parlamentbe. Tekintettel arra, hogy Nagy Imre miniszterelnök volt, és a miniszterelnökség a Parlamentben volt, tehát abban reménykedtünk, hogy előbb-utóbb csak eljön a pártközpontból, és átjön a saját irodájába, hogy úgy mondjam. A Parlamentben ott volt egy csomó miniszter vagy volt miniszter – ugye nem lehetett tudni senkiről, hogy abban a pillanatban éppen miniszter-e vagy már nem, vagy még nem –, ott volt Tildy például, akivel beszéltünk, Bognár, Erdei és még néhányan, a többire most már nem emlékszem biztosan. És ott volt Szilágyi Jóska, aki aztán az odakerülő Nagy Imre titkárságát vezette. Ezekkel beszélgettünk. Érdekes módon arra emlékszem, hogy a legvilágosabban szerintem Tildy látta a helyzetet. Hogy aztán később, mikor elfogták, miként viselkedett, azt nem tudom biztosan, és nem is kívánok ebbe belemenni. És miután már éjszaka volt, 12 óra vagy ilyesmi, ott aludtunk az egyik parlamenti szobában a földön. Gondoltuk, reggel még egyszer megpróbálkozunk a pártközponttal. Visszamentünk az Akadémia utcába, s ott már nem mondták, hogy nem lehet Nagy Imrével beszélni, hanem azt mondták, várjunk, Nagy Imre le fog jönni. Lejött, előzőleg láttuk, ahogy például Marosán, akit akkor váltottak le, gúnyos mosollyal az arcán elhúzta a csíkot a pártközpontból. És még egy-két vezető, akik akkor kerültek ki a Politikai Bizottságból vagy a Központi Vezetőségből. Nagy Imre lejött, rendkívül jókedvű volt, frissen borotvált és nagyon optimista. Mi nem tudtuk, hogy miért, aztán kiderült, hogy előzőleg tárgyalt Mikojánnal és Szuszlovval, tehát az odaküldött szovjet vezetőkkel, és azok teljes bizalmukról biztosították, azt mondták: »Csak előre, nyugodtan cselekedjen. Az oroszok mögötte állnak.« És így tovább. Ez volt, ami őt ennyire jókedvűvé tette, tehát az, hogy szabad kezet kap. És az is, hogy végre Gerő és társasága eltávozott, és Moszkvába ment. Ott az előcsarnokban összetalálkoztunk, és mondtuk, hogy hozunk neki egy dokumentumot, az Értelmiségi Forradalmi Tanácsnak a nyilatkozatát. Nézze meg, mert azt hisszük, hogy ez az alap, amit ma ő is elfogadhat, és az utca, a tömegek is elfogadnának. Meg kell jegyeznem, hogy mértéktartó szöveg volt. Föl lehet lelni valahol az akkori sajtóban. Nem kívánt többpártrendszert, csak több jelöltet, a Hazafias Népfrontnak a kiszélesítését, nem volt szovjetellenes, hanem békés megegyezést javasolt az oroszokkal a kivonulásukról, nem követelte a semlegességet vagy a Varsói Szerződésből való kilépést. Azt mondta Nagy Imre: »Jó, majd mikor bementem a Parlamentbe, elolvasom. Gyertek, kísérjetek el.« Elkísértük, gyalog ment át a pártközpontból a Parlamentbe, ez viszonylag rövid út. Arra emlékszem, hogy az üvegcserepek hogyan ropogtak valamennyiünk talpa alatt, és ő talán akkor látta először, hogy lövések értek házakat, és az ablakok kitörtek. Ahogy mentünk, emberek, akik ott jártak-keltek, felismerték. És egy pár percen belül egy egész csoport vette körül. Ott lehetett érezni, hogy mennyire bíznak benne. »Óh, Nagy elvtárs! Jaj de jó, hogy látjuk! Jaj, de jó, hogy él! Jaj, de jó, hogy itt van! Azt hittük, hogy fogoly.« Mire ő széles mosollyal azt mondta: »Látják, milyen fogoly vagyok.« De hogy mi volt korábban, hogy mennyire volt fogoly, erről ő ott nem beszélt. Igy visszaérkeztünk a Parlamentbe, ahol a szobájáig kísértük, ott aztán bement a minisztereihez, és mi eljöttünk. Délben valami vendéglőben ebédeltünk Aczéllal, mert ez furcsa világ volt, egyrészt forradalom volt meg sztrájk, meg villamosok se jártak, de akadt egy pár vendéglő, ahol lehetett enni. Ugyanebben a kavarodásban. És ott evett két nyugati újságíró, akiket mi nem ismertünk, egy osztrák és egy angol. És azok valahogy a pincértől megtudták, hogy mi kik vagyunk, és odajöttek az asztalunkhoz, hogy szeretnék Nagy Imrét meginterjúvolni. Nem segítenénk-e nekik. Nekem az volt a véleményem, hogy Nagy Imre annyira elszigetelődött a Nyugat szemében – a Szabad Európa Rádió például állandóan támadta ez alatt az időszak alatt –, és annyira nem tudják Nyugaton, hogy ki ő, mit akar, milyen ember, a programja, a tervei, hogy ezt az alkalmat fel kell használni ahhoz, hogy a Nyugathoz forduljon. És elvállaltuk, hogy beszélünk vele. Visszamentünk délután a pártközpontba, ott bementünk hozzá, és iszonyúan letolt minket. Alig tudtunk megszólalni, azt mondtuk, hogy Imre bácsi, azért jöttünk, mert két nyugati újságíró… Azt mondja, erre most nekem nincs időm. Mondtam neki: »De Imre bácsi, ez nagyon fontos! Nem tudom, hogy mit tudsz arról, hogy az eseményeknek mi a nyugati visszhangja. Téged sok újság meg egyes rádiók támadnak. Ezzel itthon hangulatot keltenek ellened. Jó volna, ha szólnál a Nyugathoz.« »Jó – azt mondta –, adják be írásban a kérdéseiket, majd meglátom.« Lebecsülte tulajdonképpen a nyugati visszhang jelentőségét, gondoltam és gondolom még ma is. Eléggé arra irányult a figyelme, hogy Mikoján és Szuszlov mit mondott neki. Tulajdonképpen talán igaza volt, mert végső soron a Nyugat úgyse csinált semmit. És végső soron Mikojánék és Szuszlovék döntötték el Magyarország sorsát. Talán igaza volt, hogy ezt tartotta fontosabbnak. A lényeg az, hogy alig tudtuk ezt valahogy elmondani. Ő azzal fogadott – most jut eszembe –, hogy »Jó, hogy jöttök, már vártalak titeket, hogy megmossam a fejeteket«. Mondtuk: »Mi van?« Kiderült, hogy azt a szöveget, amit mi reggel átadtunk neki, a Forradalmi Értelmiségi Bizottság szövegét, beolvasta a rádió. Most nem vagyok egészen biztos benne, de azt hiszem, hogy Fekete Sándor volt az, aki elvitte a rádióhoz, és ott vagy ő olvasta be, vagy valakikkel felolvastatta. Vele – most már ezt sem tudom – talán a Közgazdaság-tudományi Egyetemen futottunk össze, talán ő is ott volt, mikor a Nagy Imrével találkoztunk az Akadémia utcában, a lényeg az, hogy ő beolvastatta ezt a szöveget. És Nagy Imre ettől nagyon dühös lett Aczélra meg énrám, akiktől a szöveget megkapta, azt hitte, hogy mi olvastattuk be. A szöveget túlzottnak tartotta. Az ő programja nem ment el eddig. És azt mondta: »Vegyétek tudomásul, hogy az a világ véget ért, amikor ti azt olvastok be a rádióba, amit akartok. A rádió az államé, ott minden csak úgy mehet le, ha én vagy valaki, akit ezzel megbíztam, tud róla«. Megmondom, hogy elég rossz lett a szánk íze. Mert egy kicsit az volt az érzésünk, hogy megint pártosság van, a szónak a klasszikus értelmében. Hogy egy szót se lehet a rádióban mondani vagy ebből következtethetően az újságokban megírni, amíg valaki jóvá nem hagyta. És mi épp ettől akartunk megszabadulni…

A Magyar Rádió zenei osztályának szakvezetője:

Körülbelül 27-28-a körül megalakult a Szabad Magyar Rádió Forradalmi Munkástanácsa. Az egyik nagy ügyünk az volt, hogy kiderítsük, kik működtek közre a Parlament épületéből sugárzott adásokban. Tudniillik ők ellenforradalmi bandákról és csőcselékről beszéltek. Nem a forradalom ügyét képviselték. Volt olyan, akit csaknem erőszakkal hurcoltak oda, hogy konferálnia kell. De volt, aki önállóan, saját lelkesedésből mondta, amit mondott. A parlamenti stúdióba a kommunisták mentek. Tisztázni akartuk ezt. 27-én vagy 28-án a nagyméretű hatos stúdióban mintegy négyszázan lehettünk a tisztázó röpgyűlésen. Voltak ott olyanok is, akik a parlamenti adásokban részt vettek, de már látták, hogy győz a forradalom, tehát átjöttek a Bródy Sándor utcába.
A négyszáz jelenlévő szavazás útján választotta meg a munkástanács tagjait, minden osztályról egy-két dolgozót, az osztály létszámának megfelelően. Vita után azt mondtuk, hogy ne legyen titkos a szavazás, mert akkor a régi elemek a saját embereiket juttatták volna a tanácsba. El mertek jönni. A legvadabb sztálinisták jöttek hozzám, hogy Lacikám, milyen igazad volt, milyen szépen beszélt a Mindszenty hercegprímás úr, és az Új Embert lobogtatták. Szóval vérlázító volt.
A munkástanács elnöke dr. Haraszthy Elemér lett, az anyagbeszerzési osztályról. Nagyon régi rádiós, talán harmincnyolc óta, diplomatának készült, úgy tudom, volt valami diplomáciai funkciója Rómában a harmincas években. [A rádió ideiglenes római tudósítója volt – a szerk.] Kitűnően beszélt németül, franciául, angolul, olaszul, és teljesen mellőzték az utóbbi időben. Valami kis anyagbeszerzési osztályt vezetett. Mindenki ismerte, hogy mennyire megbízható, végtelenül rendes, komoly ember. Őt választották meg közfelkiáltással a forradalmi tanács elnökévé… Egy héten át csak üléseztünk, de a rádió vezetésébe nem volt beleszólásunk. Haraszthy Elemér és Molnár Aurél tárgyalt Nagy Imrével, és ő biztosította őket arról, hogy a parlamenti rádió hangja azonosul a mienkével. De mi azt mondtuk, hogy csak akkor vagyunk hajlandók ott dolgozni, ha azok az emberek, akik 23-án, 24-én, 25-én a gyalázatos híreket közölték, elhagyják a Parlamentet. Erre biztosítékot adott Nagy Imre. Mi összeállítottunk egy névsort, hogy kik ezek, többek közt Szepesi György. El is mentek. A Forradalmi Tanács megalakulásának első napján a négyszáz megjelent ember közfelkiáltással, megbélyegzéssel távolította el a rádió éléről Benke Valériát, és elbocsátotta Hartai Lászlót, Szepesi Györgyöt, Almár Györgyöt, Szendrő Ferencet, meg még néhány embert. Lévai Béla ügyében követelték a rádiós dolgozók, hogy távolítsuk el, mert szovjet kitüntetése van. Ott, a dolgozók előtt megvizsgáltuk a kérdést, és kiderült, hogy mint partizán harcolt a fasizmus ellen, ezért kapott 1944-ben vagy 45-ben szovjet kitüntetést. Tehát nem voltunk hajlandók eltávolítani a rádióból. Mi meg akartunk bocsátani. Nem akarunk újabb terrort és ugyanazt csinálni, amit velünk csináltak nyolc vagy tíz éven át. A káderlapokat ki akartuk osztani, de a személyi osztály a káderlapokból a kompromittáló szövegeket elégette, úgy látszik, október 23-án éjjel, amikor ostromolták a rádiót.

(Folytatjuk)

Forrás: Pallai Péter-Sárközi Mátyás: A szabadság hullámhosszán. Az ötvenhatos forradalom története a BBC elmondásában. Helikon, 2006

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ