Az Előszoba pályázat anyagából: TÉLI VARÁZS

A külvárosi kocsmákban kezdődött. Különös hangulata van Velencében a külvárosi kocsmáknak.

Sylkes ült a sarokban, előtte asztal, az asztalon gyertyatartó, benne egy égő gyertyával, két abszintos pohár. – Nálunk mindenki megtalálja a számítását, mondta a légcsőhurutban szenvedő kocsmáros és köténye sarkával letörölte a kopott, pecsétes asztalt.

Sylkes szemébe húzott kalapja alól révedezve bámult a gyertyalángba. A kocsmáros és a kocsma eltűntek, a láng egyszerre kitöltötte egész látóterét, mintha az agyába tódult volna bele a fény; érzékei körülvibrálták és a lángban egy apró nőalakot látott táncolni a vibrálás ütemére.

Azt hitte, hallucinál, és egy pillanatra lehunyta a szemét. Mikor kinyitotta, a láng normális méretűre zsugorodott, ám a nőalak továbbra is ott volt benne. Akkor Sylkes megijedt, lopva körülnézett, majd be sem fejezve abszintjét, kisietett a kocsmából.

A következő alkalommal máshová tért be, a sikátorok legtávolabbi zugába, ahol szinte szóról szóra megismétlődött a jelenet. Sylkes most már igazán megrémült, pénzdarabot dobott az asztalra és meg sem állt hazáig. Odahaza gyertyákat kotort elő, meggyújtotta, majd leült velük szemben és várt. Az óra lassan elütötte a nyolcat, kilencet. Tízet. Nem történt semmi.

Ám másnap, mikor begyújtott az öreg kandallóba, és a hosszú hasábokba belekapó kékes lángokat figyelte, hirtelen megmerevedett. Az aprócska nőalak ott volt a fahasáb tetején. Mozgott. Vonaglott. Élt. Sylkes megfagyott bensővel nézte. Aztán lassan felengedett. A következő napokban nem mozdult el a kandalló elől. Arcára torz, fantasztikus árnyakat vontak a fények. A lángokban ott vibrált a már ismerős nőalak.

Sylkes forró teát ivott, szamovárból, sajtos pirítós kenyérrel, és egyre megbűvöltebben nézte a nőalakot. A szamovárról és a forró teáról a széles orosz puszták, a trojkás, csilingelős szentpétervári éjszakák és a Matrjuska babák jutottak eszébe. A szobában sötét volt, Sylkes egy öreg hintaszékben ült, és csak bámult, bámult a lángokba. A látomás mindinkább rabul ejtette. Már nem járt baráti társaságba, ezért egy nap a barátai jöttek el őhozzá. Sylkes zavarba jött, hangosan, ágálva magyarázott valamit, a barátok meglepődtek, egyikük azt mondta, még felkeresi, most feküdjön le, mert lázas, igyon egy pohár jó meleg bort, majd magához tér és minden elmúlik. De Sylkes már nem tudott szabadulni a lángokban megbúvó látomástól. Egyre kevesebbet járt ki: álmában a nőalak embernyi magasságúvá nőtt, kilépett a tűzből, megérintette őt és elheveredett az oldalán. Úgy tűnt, mintha egy régen volt történet emléke kísértené, a történet töredékei térnének vissza végtelen téren és időn keresztül; az apró nőalak mozgása a lángokban egyre inkább a párját vesztett madár szomorú, elkeseredett csapkodására emlékeztetett.

Egyik este Sylkes az ablak előtt állt. Lehavazott. A nagy, nedves hópelyheket figyelte, amelyek megragadtak, tömött kupacokba gyűltek a lámpavasakon. Nemrég Ben Johnsonról, a híres angol költőről olvasott valamit, aki egy alkalommal olyan túlfeszített állapotba jutott, hogy este, lábmosás közben arra lett figyelmes: nagylábujján punok és rómaiak csatáznak; Hannibál elefántjai épp átkeltek az Alpokon.

Akkor, éppúgy, mint legelőször, megrémült, hogy talán elmebeteg, doktorra van szüksége, ám később egyre jobban megerősödött hitében, hogy ami történik, nem véletlen, az arc pedig, a test, ami a lángokban megjelent, egyre ismerősebbnek tűnt számára. Most már az utcára is egyre ritkábban járt ki, mert azt kockáztatta, hogy az utcai lampionok gázégőjének vagy a gondolák lámpásainak lángjában bármelyik percben feltűnik a látomás, a környező reális világ pedig megszűnik számára. Állandóan szemébe húzott kalappal haladt; egy konflis majdnem halálra gázolta.

A tél vége felé Sylkest megkereste a barátja. Sylkes kapkodva beszélt, gyorsan, szavaival szemlátomást messze lemaradt száguldó gondolataitól, máskor lelassult, nem találta a szavakat, akadozott. Barátja aggódott, egyáltalán nem tartotta természetesnek az esetet; Sylkes egyszerre felugrott, csizmát rántott és kabátot.

– Jöjj velem – mondta. – Elviszlek egy helyre. Hinned kell, és akkor meglátod, hogy igazam van. Hinned kell – mindegyre ezt hajtogatta.

A csípős februári szél az arcukba vágott, amint kifordultak a kapun. Sylkes gyors, lendületes léptekkel a sikátorok felé tartott. Egy pillanatra sem állt meg. Barátja állig beburkolózva követte, bár alig bírt lépést tartani vele.

Sylkes betért az egyik lerobbant, rossz hírű kocsmába. A sarokban lévő asztalhoz ment és két pohár abszintot rendelt. A gyertyatartóban ott égett, imbolygó lánggal a gyertya. Fénye torzuló árnyékot vetett a seszínű falra.

– Figyelj – mondta Sylkes fojtottan. – Ülj le. Nézz bele a lángba. Nem, ne úgy… Csak bámuljál. Tégy úgy, mintha megszűnne a körülötted levő világ. Ne gondolj semmire. Mosd ki az agyad. Csak a láng létezik… Mit látsz?

– Semmit.

– Semmit? Az nem lehet.

Sylkes tisztán látta a lángban az apró nőalakot. Egyszer csak előrehajolt. A nő bal melle fölött leheletnyi, szemmel alig kivehető kis pontot vett észre. Anyajegy.

– Natasa – mondta határtalan izgalommal. – Natasa… Behavazott Oroszország-arcú Natasa. Hív. Engem hív. – Hangjában végtelen gyöngédség bujkált.

Megrázkódott.

– Nézd… nézd csak. Neked is látnod kell! – mondta szinte kiáltva.

Hirtelen észbe kapott. Körülnézett.

Senki nem volt mellette. Az asztalon érintetlenül állt a két abszintes pohár. A kocsmáros a pultot törülgette. Furcsán nézett rá.

Sylkes összehúzódott, egész belseje remegett; majdhogy nem elsikította magát.

A kocsmáros közelebb lépett.

– Segíthetek?

– I..gen… Mondja… ült itt valaki velem, az asztalnál?

Sajnálkozó tekintet szegeződött rá.

– Nem. Sajnos, nem, uram. Ki ült volna, ugyanbiza?

Sylkes mázsás súlyúnak érezte, a testét. Felállt, kifizette a két féldecit. Hirtelen megfordult.

– Lát valamit a gyertya lángjában? – kérdezte feszült hangon.

A kocsmáros odanézett.

– Egy kanócot. Egy kanóc ég a gyertya lángjában – mondta.

*

Úgy mondják, legalábbis a kocsmáros mesélte később, hogy aznap éjjel Sylkes elhagyta a várost. Egy félreeső helyen, egy tisztáson máglyát rakott. Sokáig nézte révületben; beszélt is hozzá. Mikor a lángok a legmagasabbra hágtak, Sylkes belesétált a tűzbe, hogy Nathalie-val találkozzék.

A kocsmáros mutogatta vendégeinek az asztalt is, a sarokban, amelyik mellett Sylkes ült valamikor.

– Nálunk mindenki megtalálja a számítását – szokta mondogatni.

Néha letöröli az asztallapot a kötényével.

Forrás: Előszoba pályázat antológiája, MEK

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ