Rodosz szigetéről átlátni Anatóliába, mi most Görögországban vagyunk. Igen, a Kara-fok az már Törökország, a délnyugati rész, csekély tizennyolc kilométerre tőlünk, mi az? Jóval közelebb, mint Udvarhelyhez a Hargita, amely szép időben a Küküllő partjáról, úgy tűnik, csak egy lépés.

Egy a hétből

A Kara-fok akár ikertestvére is lehetne a mi hegyünknek, bár növésre kisebb. Amikor először hallottam, hogy a Hargita tulajdonnév előtagja a török kara szóból származik, ami azt jelenti, fekete, s az egész szó jelentése Fekete hegy, bámulatba ejtett az érv őszintesége, hogy mennyire hűen adja vissza a hajdani közös történelmet még a nyelvtörténet is. Illetve csak az igazából! Nem vagyok oda a törökökért, és az eufória is elmaradt valahányszor csak Sztambulban vagy Szmirnában jártam (ezek régi, immár anyanyelvemből is kikopott városnevek). Más, maguk építette világban élnek ők, az utcai és konyhagépeket leszámítva minden másként működik ott, mint nálunk Európában. Még akkor is, ha Kemál Atatürk egy szekuláris államot hozott létre az önnön középkorába belepusztult birodalom helyett, amely mostanig – európai mérték szerint – úgy-ahogy, ám a török létfilozófiára, a sajátosan keleti érték- és szokásrendre figyelve kiválóan működött. Annak idején eljátsztam a gondolattal, hogy Korfu szigetéről átúszom Albániába, ami még annyira sem volt tőlem, mint most a Kara-fok, egy nagy népgyűlés kellős közepén mászom ki fürdőgatyásan. Igaz, akkorra már elmúlt Enver Hodzsa és kora, úgyhogy nem lepődtek volna meg az albánok. Ez most is elmarad, semmi kedvem átmenni Törökországba gondolatban sem, ott most kezdődik az erdoganizmus, és bukófélben a kemáli államkoncepció. Ez az új helyzet, mint mondani szokás, kihívás Európának, de mi nem az, a bevándorlással csatolt terrorizmustól a közelgő távol-keleti újrarendezésig? Azt se mondanám, hogy csoda látni jöttem Rodoszra. Az ókori világ egyik csodáját már láttam ugyan, Artemisz templomát Efészoszban, egyetlen megmaradt oszlopát. Maga a templom egyike volt a hét csodának, Pál apostol, akiről lesz még szó, hűlt romjain térítette a pogányokat. Nos, ezt a csodát tűz emésztette porig, miután kétszáz éven át (mi az?) pompázott. Efészosz és a környék török lett örökösen, Rodosz most, annyi gazda után száz éve megint görög. Igen, a rodoszi kolosszus volt a második hivatalosított csoda, de az óriás szobor több mint kétezer-ötszáz éve nem létezik. A makedónok elleni győzelem emlékére épült, nem sokkal utána földrengés döntötte meg. Helye megvan, egy szarvas és egy őz szobrát állította pontosan oda az utókor. Az eredeti a nyugati kikötőbejárat fölött terpeszállásban világítótoronyként is szolgált, s e tág terpesz vizén úsztak ki s be a hajók. A vidék nem földrengésbiztos, az északra nyomuló afrikai tektonikai lemez az eurázsiaival súrlódik, ami időnként pusztító földrengéseket szabadít el. Ilyen volt az i.e. 227-es, amely ledöntötte a kolosszust, érdekes, akárcsak Michelangelo Dávidjának Firenzében, ennek is a térde volt a gyengesége (Akhilleusznak pedig a sarka), a leírások szerint először megroggyant, aztán estében darabjaira hullt, és sokszáz év múlva az arabok, akik épp urai voltak a helynek, zsidó kereskedőnek vagy kereskedőknek adták el a bronzot. Az i.sz. 155-ös, 515-ös, az 1484-es, az 1926-os is megjelenik a feljegyzésekben, ezek voltak a legnagyobbak. És pusztítóbbak, mint a köztes, amúgy nem veszélytelen földindulások. A kolosszust soha nem építették fel újból, így érveltek: amit lerontott Héliosz, a napisten, egyben a sziget védelmezője, hiába építenék újra, mert haragjában ismét lerontja. Nagy filozófusok voltak az ókori görögök, egyik arany igazságuk, amit csaknem naponta emlegetünk, innen, Rodoszról röppent világgá, így hangzik: mindent csak mértékkel, ám ezt épp ott, a fény és a bőség szigetén nehéz betartani. S hogy valóban nagyok voltak, ezt épp a Paradoxon kávézó előtt mondom, stílusosan máris megfogalmazva egy paradoxont, mert feloldhatatlan ellentmondásokat oldoztak szét .Nálunk és úgy általában érzelmes-érzelgős találkahelyek vannak, Olgáról, Marináról, sárga rózsáról vagy valamilyen likőrről elnevezett cukkerájok. Ott nem lepne meg, ha a tézis-antitézist festik fel életnagyságban a cégtáblára, vagy azt, hogy szillogizmus. Minden krétai hazudik, mondta egy krétai. Akkor pedig igaz-e vagy sem, amit állít? Ha mindenki maga borotválkozik, vagy a borbély borotválja, akkor ki borotválja a borbélyt? Tessék jól átgondolni e szellemes, ámde annál nehezebb dilemmát, jöhet a válasz. Kedvenc paradoxonom, amit majd később, a tizedik avagy tizenegyedik században fogalmaznak meg, így hangzik: képes-e a mindenható akkora követ teremteni, amit senki nem bír fölemelni? Hát persze, mert mindenható. De ha megteremti, akkor máris lenne valami, amit nem tud megtenni, nem lenne képes fölemelni a követ. Hát akkor mégsem mindenható? E ragyogó spekuláció fölött aztán néhány száz évig elvitáztak a skolasztika hittudósai, és ez benne a jó. Jalisszoszban is megállunk, ahol most a reptér van, s ahol majd az elutazáskor csak nagy cirkusszal tudunk elszakadni a szigettől, mert a bukaresti csatornát ellátó informatikai rendszer beadja a kulcsot. Jalisszoszban krétaiak voltak a telepesek, de jöttek Mükénéből is, erről pedig a nagyszerű, festett újkőkori kultúra emlék- pontosabban vázaképei merülnek fel bennem. Ám számomra nem ez a történelem aktualizálható epizódja, én inkább akkor kezdek el figyelni, amikor hallom, sok évszázados unió volt itt kicsiben. A városállamok, a poliszok megerősödtek, függetlenségüket megtartva szoros politikai és gazdasági kapcsolatokat építettek ki. Igen, ez volt a hat városállam szövetsége, a hexapolisz. A szigeten létező három város plusz Kósz – ott született Hippokratész, az első modern orvos – plusz a kis-ázsiai Halikarnasszosz és Knidosz. Ők hatan Ciprussal, Egyiptommal, Szíriával, a főniciaiakkal, a szárazföldi görög államokkal kereskedtek. A többi görög polisszal együttműködve kereskedőtelepeket, kolóniákat építettek ki Szicíliában, Dél-Itáliában, a Baleár-szigeteken, Észak-Afrikában, az Ibériai-félszigeten, a mai Franciaország tengerpartjain. Persze, törődhettek volna azzal, hogy szabványosítsák a tyúkketreceket vagy hogy ezrével importálják az ókor terroristáit (ha voltak ilyenek egyáltalán). Csak akkor egykettő megbuknak, megszűnnek, felszívódnak az időben, mint kétezer-ötszáz év múlva az Európai Uniónak nevezett nagyon át nem gondolt kontinentális képződmény. Hacsak nem változtat ezen-azon, mindenen, mert mostanig egy tökéletes, tiszta eszmét, az európai egység eszméjét diszkreditálta nevetséges és fantáziátlan önkényuralmi bürokráciájával. A városban a középkor és a huszadik század nyomai látszanak leginkább. A johanniták körülbelül úgy rendezték át Rodoszt, mint majd, átvonulásuk után Máltát, ezt a lebírhatatlan erődvárost. Az olaszok pedig 1912-ben foglalták el a szigetet, és eléggé velencésre építették Mussolini nyári rezidenciáját. A városháza, az intézmények csupa újreneszánsz. Egy középülete, a rendőrségé nem, mert az jellegtelen, tövében rendezték be újabban a migránsokat fogadó központot is. Menekültet most nem látni, Kósz szigetén meg Leszboszon viszont sok volt ezen a nyáron, nem tudom, a német-török alku után változott-e valamit a kép. A nagymesteri palota és a lovagok utcája a keresztes hadjáratok éveit, hangulatát idézik, de csak míg meg nem jelenik Szulejmán, aki keményen ostromolja Rodoszt ( tévéfolytatásosből is tudni!) a végén pedig a lovagrend kiegyezik a szultánnal, szabad elvonulást kapnak, akkor mennek át Máltára. Mindez 1523-ban, három évvel Mohács előtt. S így marad egészen 1912-ig, amikor az olaszok úgymond felszabadítják a Dodekanészosz-szigetcsoportot. Aztán nem sokkal utána megint felszabadul az Égei-tenger keleti övezete, 1943-ban Olaszország kiugrik a német szövetségből, mire a németek megszállják a szigeteket, az angol-amerikai erők nagy harcok árán vetnek véget e korszaknak.

Anthony Quinn öble

Rég láttam a Navarrone ágyúi című filmet, jó szereposztás, hollywoodi történet. Itt, Rodoszon forgatták. Anthony Quinn-nek állítólag annyira megtetszett a hely, hogy egyből megvette volna az öblöt, logikája szerint ez ment is volna (világhírnév, jó kis reklám a görögöknek, ilyesmik), csak azzal nem számolt, a görög állam nem ad el földet idegennek. Még neki sem. De odaadják neki, míg csak él. Az idei olimpiáról meg eszembe jut, Rodoszon sok mindent Diagóraszról neveztek el. A repteret, szállodákat. Olimpiai bajnok volt két és félezer évvel ezelőtt, három fia szintén.

Az első keresztelő. Szulejmán törökjei

Pál apostol Milétoszból Caesarea, Poncius Pilátus városa felé menet megállt Rodoszon. Egy újszülöttnek a Livia nevet adta, ez volt az első keresztelő Európában. A várban, az óváros nagyobbik felében hatezren élnek, ebből ezerkétszáz török. Görög állampolgárok, de törökök. Őseik Szulejmán katonái voltak, ott élnek mindmáig, az 1922-es lakosságcsere rájuk nem vonatkozott. A mediterrán szigetvilág szinte ezerötszáz szigetéből csak húsz török, a többi görög. Tulajdonképpen itt minden görög, még az is, ami török. Theszeusz apjáról, Aigeuszról kapta nevét az Égei-tenger, aki vízbe ölte magát, amikor azt hitte, fia meghalt. (Állítólag a kolosszus építője is, amikor valaki hibát talált a mesterműn, és ezt elmondta neki). Zeusz itt rabolta el Európét, aranyszőrű bikának beöltözve a szerelmi farsangban. Odüsszeusz és hajójának legénysége itt hallgatta a szirének halálos és gyönyörű énekét. Ők voltak az utolsó kivételezettek. Utánuk már senkinek nem énekeltek a szirének.