Csapody Miklós Hídverő-díjához

2016 októberében, Székely­ud­var­he­lyen, az Erdély Ma­gyar Iro­dalmáért Alapítvány nevében meggyűrűztük a hat­van­egy éves Csa­pody Miklóst. Az esemény, Csa­pody köny­ve­it te­kint­ve, jóval korábban is bekövet­kez­he­tett vol­na, de végül is így van jól, ami­kor közel három évti­ze­des po­li­ti­ku­si pályáját lezárva, Ilia Mihály jó tanítványaként visszatért az iro­da­lomtörténet-íráshoz, min­de­ne­kelőtt az erdélyi ma­gyar iro­da­lom­hoz.

Per­sze ha a 2007-es kiadású Erdélyi Féniks című kri­ti­ka– és ta­nulmánygyűjtemény írásai felől nézzük, el­mond­ható, hogy a felvállalt művelődés– és nem­ze­tiségpo­li­ti­ka sok gyűlésezéssel és utazással teli időszakában sem szüne­telt szerzőnk, barátunk érdeklődése ta­nult (és jól meg­ta­nult) szakmájának kérdései iránt – mégis, min­de­ne­kelőtt a Bánffy Miklós kettős küldetése, vagy­is 2015 kiadói ma­gasából ítélkez­ve, a rendkívüli tel­jesítmény el­is­merése, méltatása jókor jött­nek mond­ható.
Csa­pody Miklós pályájához közelíthetnék a személyes emlékek fel­idézésével, és ak­kor a sze­ge­di diákkal kel­le­ne kez­de­nem, aki Ilia Mis­ka küldönceként, az éjsza­ka közepén érkező nem­zetközi vo­natról leszállva, csen­ge­tett be a Mi­kes Ke­le­men 15-be, ajándékba ho­zott új köny­vek­kel meg­ra­kod­va. És foly­tat­hatnám sok­szo­ri és sokféle találkozása­ink­kal – ezek közt volt olyan is, amely­ben ő volt a szer­kesztő és én a felpártolt szerző; így szüle­tett meg 2006-ban, a pes­ti Ko­ro­na Kiadónál a ne­kem ked­ves Mennyei Kapu. (Cs. M. eh­hez az adat­hoz hosszú lábjegy­ze­tet fűzne, nem hagy­va ki a pon­tosítást, hogy a könyv címében határo­zott névelő sze­re­pel, vagy­is he­lye­sen: A mennyei kapu, és eldöntendő, hogy a csu­pa verzállal sze­dett-nyom­ta­tott címben az „m” és a „k” végül is kis­betűvel vagy naggyal írandó; meg az alcím is fon­tos, ki­hagy­ha­tat­lan: „avagy az apok­rif ke­rek­asz­tal”, va­la­mint a „20–21. század”.)
Mint­hogy azon­ban az EMIA gyűrűjéből in­du­lunk ki, ne hor­go­nyoz­zunk le a lábjegy­ze­teknél, bármi­lyen fon­to­sak ezek egy ko­moly, lel­ki­is­me­re­tes iro­da­lomtörténésznek, tehát Csa­pody­nak min­de­ne­kelőtt – beszéljünk ma­gukról a köny­vekről, Csa­pody Miklós je­lentős vállal­kozásairól. Per­sze nem mind­egyik szól az erdélyi iro­da­lomról és képzőművészetről – elég a sze­ge­di je­les et­nográfus és művelődéstörténész Bálint Sándor életét és életművét végigkövető mo­nográfiát említenünk 2014-ből, ame­lyet egy évti­zed­del me­gelőzött a mes­ter­rel készített beszélgetések do­ku­men­tumkötete. Őrzöm, 2010-es ajánlással (történe­te­sen mátraházi be­jegyzéssel) a Késői ünnep címet ka­pott ta­nulmány– és kri­ti­kakötetét is, itt az egy­ko­ri sze­ge­di diákok és kortársak so­ra­koz­nak a könyvbírála­tok­ban (Baka István, Amb­rus La­jos, Géczi János, Zalán Ti­bor, Ze­lei Miklós); az időseb­bek közül Ilia Mihály és Péter László (a po­li­ti­kai rendőrség által készített meg­fi­gyelési ira­tok tükrében). Befér ebbe a kötet­be Tar Sándor is a no­velláival, va­la­mint Markó Béla, 1988-as verskötetével; Markó méltatását a kri­ti­kus így kez­di: „…az ugyan­csak nem­zedékéhez tar­tozó, nála alig fi­a­ta­labb Szőcs Gézával együtt az utóbbi másfél évti­zed fi­a­tal erdélyi ma­gyar iro­dalmának leg­je­lentéke­nyebb költője. Az if­jab­bak (a negy­ven év alat­ti­ak) közül ma az ő pályaíve a leg­emel­kedőbb. ”
Természe­te­sen nem mo­nográfiát, még csak mo­nog­ra­fi­kus össze­fog­lalást sem írok Csa­pody Miklósról, de nem hagy­ha­tom említet­lenül, hogy az Erdélyi Féniks tanúsága sze­rint (is) a két háború közti Erdélyi Fi­a­ta­lok egyik leg­jobb ku­tatója, iro­da­lomtörténészi és kri­ti­ku­si minőségében pe­dig so­kunkról írt elemző szöve­ge­ket, például Bözödi Györgyről, Kányádiról, Szilágyi Istvánról, Lászlóffy Aladárról, Csi­ki Lászlóról, Far­kas Árpádról, Cs. Gyímesi Éváról, Vári At­tiláról, újra és újra Markó Béláról. Könyv­ben méltat­ta Ja­kab­ffy Elemér és Mikó Imre nem­ze­tiségpo­li­ti­kai munkásságát (Po­li­ti­ka és történetírás, 2012.).
És ak­kor térjünk vissza a Bánffy-ku­tatáshoz, eh­hez a több mint 700 la­pot ki­tevő műhöz, mely­nek alcíme: Bu­ka­rest, 1943, vállalt témája a „Po­li­ti­ka és dip­lomácia” – ami már önmagában fölkelt­he­ti az ol­vasói és szak­mai fi­gyel­met; ám sok­kal többet ad az ígértnél – 20. századi kortörténe­tet, művelődéstörténe­tet, portrét, a bő száz ol­dal­nyi Függelék révén do­ku­men­tumközlést. Tanítani le­het­ne, kel­le­ne az egye­te­men, és nem csupán Bánffy Miklós okán, ha­nem mint fi­lológusi tel­jesítményt – példát. Egy ilyen köny­vet csak elköte­le­zett, sőt megszállott ku­tató tud megírni, aki azon­ban nem a kom­mentárok­ban éli ki szen­vedélyét, ha­nem a múlt minél tel­je­sebb meg­is­merésében, és a meg­is­mert tények tudós ren­dezésében, átte­kint­hető feltárásában. Egy ilyen mun­ka, a te­kintélyes névmu­tatónak is köszönhetően, ol­dalági ku­tatások ki­in­dulópont­ja, eszköze.
Va­la­mit a lábjegy­ze­tekről. A Bánffy Miklós kettős küldetésében van belőlük 1181. Részle­tezés, háttér meg­világítása, pon­tosítás, he­lyesbítés. A ku­tatói megszállottság, a közlésvágy érvényesül eb­ben, a leg­tel­je­seb­ben. Il­let­ve: a nagy kom­pozíció szükségszerű kísérője – ami néha akár bosszant­hat­ja az ol­vasót (ke­ve­sebb is elég vol­na?), hol­ott önma­gunk el­lenőrzésére szolgál.
A megszállott, a nagy köny­vek­ben gon­dol­kodó Csa­pody Miklós, a személyes érin­tettség mi­att is, időnként „beleártja magát” képzőművésze­ti témákba. Ko­rai barátsága a nagy szelíd képek ko­lozsvári kitűnő festőjével, Fülöp An­tal An­dor­ral, a Nagyvára­don élt, jó emlékű Ja­ko­bo­vits Miklóssal meg­je­le­nik egy-egy Csa­pody-írásban, de olyan szo­kat­lan ter­je­delmű mo­nográfiát is köszönhetünk barátunk­nak, mint ami­lyet a gra­fi­kus Cseh Gusztávról írt – és egyúttal (a re­pro­dukálásra kiválasz­tott művek révén) szer­kesz­tett, méltó emléket állítva az önálló gra­fi­kai la­pok, so­ro­za­tok (a Hat­van főem­ber, a Je­les házak), folyóira­tok­ban, he­ti­la­pok­ban közölt és köny­vek­ben föllel­hető il­lusztrációk szerzőjének. (Itt a lábjegy­ze­tek számozása fe­je­ze­tenként újra­kezdődik, hol 111-ikig, hol csak a 64-ig jut­va el.) A válasz­tott tárgy min­den­eset­re szent. És hogy mások ugyan­csak fo­gal­mat al­kos­sa­nak ma­guk­nak, kiről-miről van szó – akár a Bánffy–, akár a Cseh Gusztáv-köny­vet an­gol és román nyelvű össze­fog­lalás zárja.
Kívánom a szerzőnek – és önma­gunk­nak –, hogy művelődés– és iro­da­lomtörténeti vállal­kozásai hosszú távon foly­tatódja­nak. (Újab­ban a Gáll Ernő ha­gyatékában ku­ta­ko­dott, a legújabb munkája pe­dig a Ma­gyar PEN Club történet­nek megírása két vas­kos kötet­ben.)
Csa­pody Miklósnak köszönhetően feltűzhetjük a ga­tya­szárat – hosszú ol­vasások­hoz.

El­hang­zott az Erdély Ma­gyar Iro­dalmáért Alapítvány díjátadó ünnepségén, Székely­ud­var­he­lyen, 2016 október 15-én

Forrás: eirodalom.ro