Az 1823-ban játszódó sztori szerint Hugh Glass egy csapat vadásszal portyázik, amikor közelharcba kerülnek egy indián törzzsel, menekülés közben pedig egy grizzly támad rá. Glass kis híján meghal, az expedíció vezetője pedig úgy dönt, hogy nem viszik magukkal a súlyosan megsebesült férfit. Két társukra bízza Glasst azzal, hogy gondoskodjanak róla, amíg van benne élet, majd temessék el. A két férfi azonban nem akarja megvárni, hogy az indiánok újból rájuk támadjanak, így magára hagyják Glasst, és magukkal viszik a fegyvereit is, mondván, a halott embernek úgysincs szüksége puskára és késre. Glass azonban nem hal meg, talpra áll, és egyedül verekszik keresztül magát a vadonon. (könyvesblog.hu)

1823, negyven évvel az amerikai függetlenségi háború után. Bár az Unió fokozatosan terjeszkedik nyugat felé, és új államok száma is nő, Amerika középső és nyugati része még érintetlen, feltérképezetlen. Ezeken, a jobbára indián törzsek által lakott területeken próbálnak egyre többen szerencsét, közöttük prémvadászok, akik kemény munkával gyűjtik az állatprémeket, hogy eladhassák őket. Egy kereskedéssel foglalkozó vállalat, a Rocky Mountain Four Company megbízásából, 1823 augusztusában Andrew Henry kapitány vezetésével egy prémvadász csapat felfelé tart a Grand folyón – a mai Dél-Dakota állam területén –, hogy a tél beállta előtt minél nagyobb zsákmányra tegyen szert. A csapat igencsak vegyes, zöldfülűek és tapasztalt prémvadászok egyaránt vannak közöttük. Utóbbiak közé tartozik Hugh Glass, aki ugyan sohasem járt a Missouri felső folyásának vidékén, tapasztalt síksági emberként és profi nyomolvasóként azonban nagy hasznára van társainak.

Mivel a környéken nagyon sok a fehérekkel ellenségesen viselkedő arikara indián, a prémvadászoknak óvatosan kell közlekedniük. Általában két ember előre lovagol, hogy feltérképezze a terepet és felkutassa a lehetséges veszélyforrásokat. Egy ilyen előőrs tagjaként Glass összefut egy bocsaival portyázó grizzly-anyamedvével, és bár sikerül megölnie az állatot, a támadást nem tudja teljesen kivédeni, súlyos sérüléseket szenved. Társai ugyan ellátják sebeit, és egy ideig magukkal is viszik az élet-halál között lebegő férfit, de pár nap múlva Henry kapitánynak be kell látnia, hogy tovább már nem kockáztathatja megmaradt embereinek életét a sebesült miatt. Hátrahagyja a sebesültet két emberével, akik plusz fizetség fejében vállalják, hogy ápolják, majd amikor meghal, tisztességes temetésben részesítik. Megunva elhúzódó agonizálását, a két férfi – Ferguson és Bridger – aljas módon magára hagyja Glasst. Emellett ki is fosztják, nemcsak értékes puskáját és baltáját viszik el, hanem kését és tűzszerszámait is. A súlyosan sérült, ám társai távozásakor éppen magánál levő férfi ott marad egyedül a vadonban, a túléléshez szükséges legalapvetőbb felszerelések nélkül.

Több napos küzdelem után Glassban felülkerekedik az élni akarás ösztöne, így megpróbálja a lehetetlent: eljutni a mintegy 350 mérföldre levő legközelebbi erődbe. Egyetlen dolog, a bosszúvágy hajtja. Mivel tisztában van azzal, hogy előbb rendbe kell szednie magát, ellentétes irányban halad, mint amerre Henry kapitány csapata és a hozzájuk csatlakozni szándékozó Ferguson és Bridger tart, de egyetlen pillanatra sem téveszti szeme elől a célt. Több mint egy hónapba telik, míg sérült lába miatt előbb csúszva-mászva, majd rögtönzött mankóra támaszkodva, végül egy indián segítségével eljut a Fort Brazeau nevű erődbe. Mindeközben nem egyszer az éhhalál szélén van, növényeken, bogyókon él, és csak ritkán adatik meg a szerencse, hogy a szervezete számára oly szükséges fehérjeforrást húsból teremtse elő. Másfél hónapnyi lábadozás után, a közelgő tél veszélyeivel nem törődve, egy voyageur csapathoz csatlakozva vág neki a hosszú útnak: a cél eljutni Fort Unionbe, ahol a tervek szerint Henry kapitány csapatának át kellene vészelnie a telet, és ahol reményei szerint számon kérheti Fergusont és Bridgert aljas tettükért. Az út azonban veszélyes, már csak azért is, mert nagyrészt az arikarák által uralt területeken át vezet, emellett egyéb váratlan eseményekre is sor kerül. Glassnak tehát legalább akkora elszántságról és leleményességről kell tanúbizonyságot tennie, mint a medvetámadás utáni nehéz hetekben, ha bosszújának eleget akar tenni.

Bár A visszatérő a legtöbb szempontból különbözik fiatalkorom olvasmányaitól, nem bántam meg a döntésemet, hiszen mindenfelé szempontból egy remek vadnyugati történet, amit a magyar kiadás esetében a kiváló fordítói munka tovább erősít.
A szerző bevallása szerint maga a történet a fantázia szülötte, viszont mindent megtett azért, hogy a főbb események tekintetében hű maradjon a valósághoz. Ez valóban így van, Punke nagyon jól ötvözi a fikciót a dokumentarista jellegű részekkel. Ez a kettősség az egész regényen végigvonul, a két stílus kiválóan megfér egymás mellett, a kalandregény-szerű elbeszélési módot jól kiegészítik a cselekmény szempontjából legtöbbször lényeges, néha viszont mellékes, ennek ellenére egyáltalán nem zavaró és nem unalmas, részletekbe menő, aprólékos leírások. Ezek nemcsak hitelesebbé, hanem sok szempontból érdekesebbé is teszik a szerző mondanivalóját. Ez a megállapítás pedig a naturalisztikus, sokszor gyomorforgató leírásokra is igaz – merthogy ilyenekből is van bőven részünk, ezért nem véletlen, hogy a kiadó a könyvet tizenhat éves kortól ajánlja. Utóbbit annyival egészíteném ki, hogy kortól függetlenül az érzékenyebb lelkűek – akik a vér „látványát”, az erőszakot, a szenvedést és a kegyetlenséget kevésbé bírják –, szintén fontolják meg, hogy elolvassák-e a könyvet, mert némelyik leírás tényleg szinte sokkolóan eleven, élethű.

Az érzékletes, magával ragadó elbeszélési stílus a környezetleírásokat és a karakterábrázolást is jellemzi. Legyen szó egy-egy tájelemről, természeti jelenségről, vagy akár egy-egy szereplőről, számomra élvezet volt olvasni Punke leírásait, főként, amikor ezekbe egy kevéske humort is csempészett. A szereplők többségét nemcsak küllemében, hanem jellemét és előéletét tekintve is alaposan megismerhetjük leírásaiból, és nem tudom megállni, hogy ezek közül a kedvencemet ne idézzem: „A férfi, akit Malacnak hívtak, Phineous Gilmore néven született Kentuckyban egy mocskos és szegény farmon. A becenevét nem övezte semmilyen titok: óriási volt és mocskos. Malacnak annyira büdös szaga volt, hogy az összezavarta az embereket. Amikor megérezték a bűzét, körülnéztek, elkezdték keresni a szag forrását, annyira lehetetlennek tűnt, hogy ezt a rettenetes bűzt egy ember eregeti magából. Még a trapperek is, akik pedig nem helyeztek különösebb hangsúlyt a tisztálkodásra, megtettek mindent annak érdekében, hogy Malac hozzájuk képest széliránnyal szemben legyen.” És ez csak egy példa a sok beszédes leírás közül.

Külön említést érdemel a főhős, Glass karaktere, amelyet természetesen sokkal részletesebben ábrázol a szerző, mint bármelyik másik szereplőt, és akinek az alakja nagymértékben meghatározza nemcsak a regény cselekményét, hanem hangulatát, üzenetét egyaránt. Glass jellemében egyaránt helye van az empatikusabb és az erőszakosabb jellemvonásoknak, amikor a helyzet úgy kívánja, tetteit a megkérdőjelezhetetlen becsület és az emberség vezérli, de nem idegen tőle a mérhetetlen bosszúvágy sem, amely végül a megszállottságát, kitartását, küzdeni akarását is táplálja. Olyan, mint a korszak, amelyben élt, néha vad és könyörtelen, máskor intelligens és emberi.(olvasóterem.com)

Könyvmolyképző Kiadó, Szeged

Nap mint nap szembe kell nézniük az őket fenyegető indián törzsekkel és a többi ellenséggel a prérin: a könyörtelen tájjal és annak teremtményeivel. Hugh Glass a társaság egyik legjobb embere, jól ismeri a határvidéket és profi nyomolvasó. Amikor azonban az egyik cserkelésen szemtől szembe kerül egy grizzlyvel, az rettenetesen szétmarcangolja, és senki sem számol azzal, hogy Glass túléli a támadást. A társaság kapitánya két embert hátrahagy, hogy ápolják Glasst, mielőtt meghal, és gondoskodjanak arról, hogy a férfi tisztességesen el legyen temetve. Amikor a két férfi ehelyett magára hagyja, és elveszik mindenét, amivel megvédhetné magát, köztük értékes fegyverét és baltáját, Glasst már csak egy vágy hajtja előre a túlélés érdekében: a bosszú. Glass sokkoló keménységgel és eltökéltséggel, mászva vág neki a több mint háromszáz mérföldes útnak a fel nem térképezett amerikai határvidéken, legyűrve emberi és nem emberi ragadozókat, az éhhalál fenyegetését és a rettenetes sebeivel járó agóniát. Michael Punke kísértetiesen szikár és megragadó prózája, A Visszatérő figyelemre méltó történet a szorongatottságról, az emberi akarat végső határairól, és arról, hogy meddig vagyunk képesek elmenni a bosszú útján.

Összeállította Kerekes Tamás