Őszinte képeslapok

Amikor éppen sötét esőfelhők borították el a balatoncsopaki láthatárt, Sombereki Lajos a vállalati üdülő társalgójában nekiült a mintegy félkilónyi képes levelezőlapnak, hogy üdvözlő szavakat írjon közeli és távoli ismerőseinek. Alig titkolt indulattal fogalmazgatta magában a bájos szövegeket, amikor hirtelen nagyot villámlott. Sombereki összerezzent, hát még amikor néhány másodperc múlva a villámot mennydörgő hang követte:
– Ne hazudj, Lajos! Egy sereg hazugságra készülsz! Állj meg, még nem késő! Szakadék tátong előtted! Tudnod kell, hogy az emberi érintkezés sikerének titka elsősorban az igazmondás. A hazugság megfertőzi a légkört!
A nagyobb nyomaték kedvéért még egyet villámlott. Sombereki megrendülve, mindamellett átszellemülten nézett maga elé, arca földöntúli fényben ragyogott, mint egykor Nagy Konstantiné. Aztán mintegy félálomban egymás után írta a képeslapokat.
„Nagyszerűen érzem magamat, minden nagyon szép, jó, hogy nem vagy itt, nem szeretem a kellemetlen társaságot.”
„Pompásan telik az idő, nem úgy, mint a te unalmas társaságodban.”
„Jól vagyok, remélem, te nem.”
„Szívélyes üdvözlet. Vigyázzon a lakásra, és lehetőleg minél kevesebbet lopjon el.”
„Itt üdülök és sokat gondolok rád, a lehető leghátrányosabban.”
„Szívélyesen üdvözlöm, mert ugyan csak próbálnám nem üdvözölni a főnökömet.”
„Kedves Csalinkai, üdvözletemet küldöm, mert ha már Barinkának küldtem, akkor magának is kell, sajnos.”
„Melegen üdvözlöm, drága Juliska néni, mert még képes elbuktatni a gyermekemet.”
„Pukkadj meg!”
„Sokszor ödvözöllek, csak tudnám, ki vagy.”
„Sajnos, nemsokára viszontlátjuk egymást.”
„Jól vagyok, téged a távolság sem szépít meg.”
Az egyik képeslap fölött különösen sokáig gondolkozott, majd legyintett:
– Nem, ezt mégsem lehet! – suttogta a fejét rázva.

Szerkeszti: Bölöni Domokos