/Részlet:/ „A keleti fronton a németek megtanulták, hogyan minimalizálják a veszteségeiket védelemben, és ezeknek a leckéknek nagy hasznát vették Normandiában. A frontvonulatuk voltaképp csak géppuskafészkek laza hálózata volt, viszont néhány száz méterrel hátrébb kialakítottak maguknak egy jóval szilárdabb védelmi vonalat. Aztán valamivel hátrébb egy harmadikat is, ahol egy kisebb haderő várakozott az ellentámadásra. A németek pontosan tudták, hogy a legjobb pillanat a britek és az amerikaiak meglepésére, amikor éppen elfoglalnak egy állást. Az ilyen pillanatokban rendszerint jóval nagyobb veszteséget okoznak nekik, mint magánál a támadásnál. A szövetséges katonák lassan ásták ki a gödrüket, és gyakran csak a német rókalyukakat és lövészárkokat használták. Ezek viszont sokszor alá voltak aknázva, és ha nem, akkor is előre kijelölték célként a támogató tüzérségi zászlóaljak számára, amelyek azonnal tüzet nyitottak, amint a saját embereik biztonsággal eltávolodtak. A szövetséges erők újra meg újra bedőltek a trükknek. A támadásban kifáradt és sikertől megrészegült katonák nem találták vonzónak az ötletet, hogy azonnal nekilássanak rókalyukat ásni. Hosszú időbe és rengeteg amerikai és brit gyalogos életébe került, mire magukévá tették a német mondást: ”A verejtékkel vért spórolsz”.

Gold Book Kiadó

A D-nap még Sztálint is csodálattal töltötte el. „Az egész háború folyamán nem került sor ehhez hasonló vállalkozásra” – írta Churchillnek. Akik részt vettek a La Manche túlsó partjáról indított invázióban, legyenek katonák, tengerészek vagy repülősök, sohasem fogják elfelejteni a látványt. Természetesen a német védők sem, akiket csak az utolsó pillanatban riadóztattak a normandiai partokon. Ez volt a valaha összegyűjtött legnagyobb inváziós flotta. A vállalkozás nagysága és az aprólékos tervezés példa nélkül álló volt, és bár a hídfőállásokat a tervek szerint sikerült elfoglalni, hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a csata következő fázisa sokkal nehezebb lesz, mint azt bárki gondolta volna. Normandia vastag sövényei a védőknek kedveztek, és a németek, különösen a Waffen-SS hadosztályok ravaszul és kétségbeesett vadsággal küzdöttek. Ahogy egyre mélyebben hatoltak a szárazföld belsejébe, a brit, kanadai és amerikai erők olyan harcokba keveredtek, melyek ádázságukban gyakran felvették a versenyt a keleti fronton vívott ütközetekkel. A veszteségek egyre nőttek, akárcsak a feszültség mindkét oldal parancsnokai között. A harcmezők között vagy a szövetségesek bombázásaiban csapdába esett francia civilek elmondhatatlan gyötrelmeken mentek keresztül. Még a felszabadulás örömének is megvolt az árnyas oldala. A Franciaország északi részén vívott csata nem csak egy generációt jelölt meg, hanem az egész háború utáni világot, és nagymértékben befolyásolta az Amerika és Európa közötti kapcsolatokat. A D-nap eddig mellőzött, új dokumentumokat használ fel fél tucat ország több mint harminc archívumából, és így válik a normandiai csata eddigi legszemléletesebb, legalaposabb beszámolójává. Akárcsak a Sztálingrád és a Berlin, 1945 – Az összeomlás esetében, Antony Beevor magával ragadó narratívája hűen közvetíti a valódi háborús tapasztalatokat.

A külföldi eredetű vélemények ezért leginkább azt emelték ki, hogy Beevor az eddigieknél sokkal kritikusabb szemmel veszi végig a normandiai csata eseményeit. Nos, ez tényleg elmondható, például ott, ahol a magasabb szinteken hozott döntésekről van szó: a szerző kíméletlenül felsorolja Montgomery tábornagy mulasztásait és hibáit, de mindkét oldal vezetőivel ugyanilyen szigorúan jár el. A felszabaduló franciák közötti ellentétek bemutatása is érdekes színfolt, illetve a franciák hozzáállása az egész hadművelethez olyan részlet, amit eddig kevés kötetben pedzegettek.

Maga a történtek bemutatása persze nem hoz annyi újdonságot, bár nagy előny, hogy a kötet egyesíti a partraszállás és a Párizs felszabadításáig folyó hadműveletek történetét, vagyis nem kizárólag a D-napra összpontosít. Így tehát azoknak, akik most először merülnek el a normandiai csata történetében, ez a könyv tényleg hasznos lehet, már csak a nagyon részletes, szinte napról napra haladó csataleírások miatt is. (Monty blogja)

Ne felejtsük el, hogy a brit és amerikai hadsereg a háború kitörésekor nem volt felkészülve egy ilyen méretű konfliktusra. Míg a Wehrmacht állománya 1938-ban már nagyjából kétmillió főt számlált, a brit hadseregben ekkoriban kevesebb, mint 200 ezren szolgáltak, az amerikai szárazföldi erők pedig még ennél is kisebb létszámúak voltak. Pusztán ennyi ember kiképzése és felfegyverzése is rengeteg időbe kerül, miközben mindkét hatalom elsőként a biztonságához elengedhetetlenül szükséges légierő és haditengerészet fejlesztéséhez látott hozzá, ráadásul a britek már 1939-től, az amerikaiak pedig 1941-től más hadszíntereken is harcoltak. Ne felejtsük el azt sem, hogy a D-nap idején a nyugati szövetségesek már ott voltak az európai kontinensen, Olaszország területén heves harcokban, méterről méterre nyomultak előre, nem kevés német alakulatot lekötve.
Vannak olyanok, akik az egész szicíliai és itáliai partraszállást felesleges időpocsékolásnak ítélik, illetve olyanok is, akik szerint nem Normandiában, hanem a Harmadik Birodalom szívéhez közelebb, vagy éppen ellenkezőleg, mondjuk a Balkánon kellett volna partot érniük a szövetségeseknek. Utóbbi igazából csak Churchill és néhány brit vezető vágyálma volt, hogy meggátolják a túlzott szovjet térnyerést a térségben – persze Magyarország sorsa talán másképp alakulhatott volna, ha délnyugati határain akár csak néhány nyugati tank megjelenik. Arra vonatkozóan létezett néhány forgatókönyv, hogy megfelelő esetben valahol a német partokon történjen meg a partraszállás, azonban erre csak akkor kerülhetett volna sor, ha mondjuk egy Hitler elleni sikeres merénylet miatt egyik napról a másikra összeomlott volna a Wehrmacht ellenállása. Valójában a partraszállás legkritikusabb része így is a csapatok tengeri szállítása és utánpótlása, illetve az ehhez szükséges járművek előállítása volt, pedig csak a La Manche-csatorna két partja közti távolságot kellett leküzdeni. Ezek a nehézségek bármilyen távolabbi célponttal exponenciálisan nőttek volna, így komolyan nem is merült fel más célpont, csak Normandia, illetve a La Manche legkeskenyebb részénél fekvő Pas-de-Calais vidéke. A szinte tökéletesen sikerült megtévesztő akció, a Fortitude-hadművelet (zseniális szövetségi hírszerző akció, melyben a szövetségesek sikeresen hitették el a németekkel, hogy a partaszállás Caen-nél lesz – K. T.) eredménye volt, hogy a németek azt hitték, az összesen két reális helyszín közül a másikon kerül majd sor a támadásra, és ezzel kapcsolatban még hetekkel a D-nap után is kétségeik voltak.

Lehetőségek és hibák

Egy partraszálló hadművelet tulajdonképpen legalább annyira logisztikai, mint katonai kihívás. A támadók sikere azon múlik, hogy az első órákban, napokban elég embert és hadianyagot halmozzanak fel, illetve elég nagy hídfőállást építsenek ki ahhoz, hogy visszaverjék a mindenképpen bekövetkező ellentámadást. Ilyen értelemben a D-nap és a következő napok a kisebb fennakadások ellenére teljes szövetséges sikert hoztak. Az első hullámban 160 ezer katona és több száz páncélos, illetve löveg szállt partra, és az ő sikereik tették lehetővé, hogy augusztus végéig mintegy kétmillió ember és megszámlálhatatlan tonnányi fegyverzet és utánpótlás zúduljon a frontra.. index.hu „A normandiai partraszállás 65. évfordulója előtt pár nappal Beevor azzal az állítással állt elő, hogy a szövetségesek rengeteg hibát követtek el az invázió előtt, alatt és után, míg a németek korlátozott erőforrásaikkal is brilliánsan védték a területet. Ezzel a szerző egyben azt a közkeletű mítoszt is cáfolta, miszerint a németek legjobb csapatai a keleti fronton harcoltak volna, és Normandiában csak a selejtes egységek védekeztek. Az állítás hitelességét és tudományosságát azonban sokan kétségbe vonták, mert szerintük a szerző csak hamarosan megjelenő, a Sztálingrádhoz, és a berlini bukáshoz hasonló „D-Day: The Battle for Normandy” című könyvének szeretne reklámot csapni.

A könyv középpontjában a civilek szenvedése áll: Beevor szerint a szövetséges bombázás, és a megszálló németek között mindkét oldal nyomást gyakorolt rájuk. Éppen ezért sokszor a felszabadulásnak is megvolt a sötét oldala. Amikor a szerzőt a BBC History című magazin megkérdezte, hogy a szövetségesek tehettek-e volna valamit azért, hogy csökkentsék a Caenben meghalt civil áldozatok számát, Beevor igenlő választ adott. Szerinte a város bombázása ostoba és hasztalan volt, és az ott elkövetettek nagyon közel állnak a háborús bűnök fogalmához. Csak az első két napon 2000 ember halt meg, és csak csodának tekinthető, hogy nem vesztek oda többen – állítja Beevor.

A tervek szerint Caennek az invázió első napján kellett volna elesni, de a németek hetekig kitartottak, így a szövetségeseknek egy sokáig tartó, intenzív kampánnyal kellett megtörni az ellenállást. Beevor szerint Montgomery felelőssége vitathatatlan, hiszen ő volt az, aki nem volt hajlandó elismerni a hadművelet kudarcát. Ezt annak ellenére sem ismerte be, hogy ezáltal a korábbi tervek is heteket csúsztak.” (Mult-kor)

Összeállította Kerekes Tamás

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ