Levinschi Szávuly Attila: A kő

Dagály volt.
A part, a víz, az ég kékje egybemosódott. A homok, a kagylók, a kövek, mintha felemelkednének, ellebegnek oldalra.
A rák hátrafelé, ollóit csattogtatva bemasírozott a tengerbe. Egy albatrosz kétségbeesett szárnycsapásokkal emelkedett a hullámok fölé, szárnyaira egy hétpettyes katicabogár volt festve. Testén szorosan tekeredett egy nőnemű mikrofonzsinór.
A férfi ideges rándulással ébredt álmából. Egy percig mereven nézett a mennyezetre. Rebbent a szem. A tenyér izzadtan simította a takarót.
– Clelia,-suttogta rekedt, gyenge hangon, és a nő jött vele szemben a tengerparton.
Hosszú, fehér ruha volt rajta, és amint ellépdelt a parton sorakozó homokvárak, kagylók,és a mélyedésekben megrekedt, felmelegedett tengervíz tócsák között, arcára világló csíkokat rajzolt a víztükrén megtörő nappal fénye.
– Clelia,-suttogta rekedten, erősebben, és a nő jött vele szembe a tengerparton. Hosszú fekete ruha volt rajta, és amint ellépdelt a parton kiterített hálok, és a szálaikon fennakadt döglődő halak, medúzák között, arcára sötétlő csíkokat vont a naplemente. A két kép között időtöredékek, az együtt töltött idő töredékei. A nő háta mögött a tengerben, komoran emelkedik a világítótorony.

A torony ajtaja csukva. Régi, korhadozó, masszív gerendákból összerótt, valamikor. Pókháló lengi be a sarkokat, ráfonódik a kilincsre.
Nagy, öntött vas kilincs, kushadó sárkányt formál. A repedésekben húzat, és félhomály. Az ajtó felső részén négyszögű ablak. Betört táblái mögött pókhálófonalak, és csend honol. Körös-körül a tenger.
Apró fűcsomó guggol a sarokban.

– Elhagyott hely.
– Az
– Nem félsz?
Lány lábujjhegyre áll. Beles az ablakon. Bedugja a kezét is.
Bőre átfehérlik a homályon. A kéz keskeny, törékeny. Ujjai tovább kígyóznak a sötétben.
– Nem
Fiú a kilincshez nyúl. Lenyomja. Az ajtó hátrazökken. A világosság kintről halvány sávokban úszik a belső térben. Előtér. Száraz levelek, kavicsok, kagyló és homok. A kagylók fehérlenek.

A torony aljában vannak.
A lány talpa alatt régen száradt rákok páncélja roppan. Valahonnan galamb rebben elő, köröz egyet, meglapul. A szárnycsapások belevágnak a csendbe. Fiú és lány a toronyba vezető lépcső előtt állnak. Keskeny. Korhadó karfa kunkorodik felfelé a peremén.
– Add a kezed.
– Mit gondolsz? Lakott itt valaki?
– Látod, kopott a lépcső. A korlát is. Lakott itt valaki. Vagy legalábbis sokszor járt erre a helyre. Ott lent, az a csónak kikötő gyűrű is. Emlékszel? Rozsdás volt.
Kintről élesen kiáltott egy albatrosz. A lány összerezzent. Valami rossz érzés lett úrrá rajta.
– Lassan besötétedik.
– Félsz?
– Nem. Dehogy… A galamb. Hallod? Ismét repül.
A lépcsőfeljáró egy körbefutó a falnál ér véget odafenn. Rajta ajtó nélküli nyílás;a toronyszoba.
Üres, köríves falak. Egy fél női cipő.
Szemközt, derékmagasságban, nyitott a fal. Ablakot formál, kilátni a szabadba. Egy alak áll ott, háttal, kinéz a lassan halványuló égre. Kopott viharkabát van rajta, és sok utat megjárt vén tengeri medve sapkája. Haja szürke foltokban világlik ki a sapka alól.
Mindketten eldöbbenve nézik.
Most megfordul az alak. Fiú megtántorodik. Önmagát látja, néhány évtizeddel idősebben. Az álmodó férfi arca tekint vissza rájuk.

/Közli Szente B. Levente/