A mű­sor cí­me Idő­já­rás-ja­ví­tás volt. Bi­zony lett vol­na min büty­köl­ni, ki­vált po­li­ti­kai­lag. Ezt a ki­vált­sá­go­sak tud­ták  a leg­job­ban, azért ráz­ta őket annyi­ra a hi­deg az elő­adá­sun­kon. Mi vi­szont ta­lálé­ko­nyak vol­tunk. Oly­kor a ci­vil ru­hára öl­töz­tük rá a szín­pa­dit, a Fér­jek is­ko­lá­ja spíl­hóz­nis je­le­ne­té­hez ba­kan­csot kom­bi­nál­tunk. Ez a csel kü­lö­nö­sen ab­ban a  kö­zség­ben jött jól, mely­nek kul­túr­há­zá­ban az öl­tö­ző az épü­let egyik, a né­ző­tér be­já­ra­ta a má­sik vé­gé­ben volt, ne­künk meg vég­ig kel­lett men­nünk a ha­von és a kö­zön­sé­gen. A má­sik fa­lu­ban sem ma­rad­tunk öt­let hí­já­ban. Elő­adás után ki­nyit­tat­tuk az üz­le­tet, min­den­ki be­gyúj­tott ma­gá­nak egy ne­gye­des rum­mal, amíg  a trió be­gyúj­tot­ta a buszt: a so­főr ült a he­lyén gomb­nyo­más­ra ké­szen, La­ló tér­delt a pad­lón egy rúd­dal va­la­mi fo­gas­ke­re­ket fe­szít­ve, én pe­dig fe­küd­tem az au­tó alatt egy nagy ka­nóc­cal és me­le­gí­tet­tem az üze­ma­nyag­tar­tályt. Ah­hoz a csa­pat­hoz már nem volt sze­ren­csém, amely a Csík­sze­re­dá­ból a hi­va­ta­lo­san, te­hát ha­mi­san –42 fok­nak mon­dott hi­deg­ben irá­nyult ha­za. A busz több­szö­ri in­du­lás­ból össze­fagy­ta ma­gát. A tár­sa­ság be­von­szol­ta ma­gát és egy­mást a kö­ze­li va­sút­ál­lo­más­ra. A vár­va várt vá­ró­te­rem men­tet­te meg a Bot­ka éle­tét. Ő volt  a leg­vé­ko­nyabb, raj­ta tu­dott a hi­deg a leg­ádá­zab­bul ke­resz­tül-ka­sul­ni. Más­nap er­re a cél­ra bar­ká­csolt pléh­tek­nő­vel je­len­tek meg a sza­kik, ha­sáb­fá­val gyúj­tot­tak alá a fa­gyos busz­nak, hogy ki­en­gesz­tel­jék. Hoz­zánk ké­pest a mű­sza­ki­ak már-már el­ké­nyez­tet­ték ma­gu­kat. A ve­te­rán Sko­da busz mo­tor­há­za benn volt a so­főr mel­lett, mint bú­bos­ke­men­ce a pa­raszt­ház­ban, a fi­úk egy üze­ma­nyag­gal te­le fém­hor­dót ál­lí­tot­tak két szék­tám­lá­ra, hár­man-né­gyen egyen­sú­lyoz­ták, va­la­ki ko­mó­to­san meg­szív­ta, mint  a jó gaz­da az óbort, a mo­tor meg csak úgy nyel­te a fi­nom ne­dűt és a hó­szi­krá­zó ki­lo­mé­te­re­ket.

Ha ne­kem is lett vol­na szám ügyé­ben mond­juk for­ralt bor, ta­lán én is me­gú­szom a ka­lan­dot. A szé­ke­lyud­var­he­lyi tü­dő­gyul­la­dást je­len­tő desz­ká­kon zok­ni­ban kel­lett kel­let­nem ma­gam. A pad­ló olyan hi­deg volt, hogy sü­tött. Pár na­pra rá ki­sült, lá­zas sem­mit­te­vés­re kény­sze­rü­lök. Ezt a szak­or­vos kö­zöl­te ve­lem le­mon­dó­an, bár a ren­de­lő­jé­ben olyan füst volt, hogy nem lát­hat­ta tisz­tán a rönt­gen­ké­pet. Én aka­ra­ter­ősen a hang irá­nyá­ba for­dul­tam:

– Dok­tor úr, két nap­ja nem gyúj­tot­tam rá! Itt az al­ka­lom, meg­pró­bá­lom el­hagy­ni  a  ci­ga­ret­tát.

– El­hagy­ni? A ci­ga­ret­tát? Ugyan, mű­vész úr! Azt nem le­het el­hagy­ni – és rá­gyúj­tott.

Annyi­ra meg­döb­ben­tem, hogy hir­te­len nem kap­tam füs­töt. At­tól pe­dig, hogy Edit is az or­vos párt­já­ra állt, ki­akad­tam, mint egy el­pat­tant kam­pó. Per­sze, mert ő már lány ko­rá­ban ni­ko­tin­füg­gő volt. At­tól füg­gött, meg tu­dom-e csó­kol­ni, hogy si­ke­rül-e be­vil­lám­la­nom a ci­ga­ret­ta­ol­tás és -gyúj­tás két re­flex­moz­du­la­ta kö­zé. Mér­gem­ben meg­mér­ge­ződ­tem: én is rá­gyúj­tot­tam. De most az­tán meg­mu­ta­tom nek­tek! Éj­sza­kán­ként sa­va­nyú ubor­ká­val dié­táz­tam a ni­ko­ti­néh­sé­ge­met, a nyi­tott kony­ha­ab­lak pár­ká­nyát ka­par­tam, nincs-e ben­ne szú, té­li­ka­bát­ban tömb­ház­körü­li, füg­gő­ség és aka­ra­te­rő kö­zöt­ti fu­tó­ver­senyt ren­dez­tem.

Ti­ze­negy nap múl­tán Tö­hi rám osz­tott egy fan­tasz­ti­kus sze­re­pet, mely­ben ki­ke­rül­he­tet­le­nül rá kell gyúj­ta­ni há­rom­szor…

De egye­lő­re még Idő­já­rás-ja­ví­tás cél­já­ból jár­juk a kör­nyé­ket, mi­köz­ben A ház­mes­ter­si­ra­tó Woy­zeck ke­re­si az Elve­szett le­ve­let A szu­zai me­nyeg­zőn. A Woy­zeckben és az Elve­szett le­vél­ben sta­tisz­tá­lok, majd elő­for­du­lok a Hi­deg szív­ben meg a Vö­rös és fe­ke­té­ben – hi­deg és fe­ke­te szív­vel tü­rel­met ha­zud­va a kör­nye­ze­tem­nek. És lám, bel­ső tü­rel­met­len­sé­gem ró­zsát ter­mett. Élet­ked­ve­met Az ön­gyil­kos ad­ta vissza. Do­bos Ci­bi prí­ma prí­más volt, én brá­csáz­tam ne­ki, Ba­lázs Éva és Mol­nár Gi­zi nagy­sze­rű­en ját­szott. Az iga­zi for­má­ját ho­zó Viskyvel utol­já­ra vol­tunk part­ne­rek. Élvez­tem a fi­gu­ra más­sá­gát az ed­di­gi­ek­től, az új szí­ne­ket: bo­zon­tos sza­kál­lú, tre­hány kül­se­jű, él-élv­haj­hász, min­den háj­jal meg­zsí­ro­zott szél­há­most ala­kí­tot­tam. Az elő­adás elég­gé mo­der­nnek, az ak­ko­ri po­li­ti­kai iszo­nyok kö­ze­pet­te fö­löt­tébb me­rész­nek szá­mí­tott. Tö­hi ren­dez­te.

„Sza­bó Zol­tán és D. Vá­sár­he­lyi Ka­ta­lin ket­tő­se is pa­ro­disz­ti­kus, no­ha Alek­sandr Pe­tro­vics Ka­la­bus­kin alak­já­ban Sza­bó sej­tet­ni en­ge­di a kö­nyör­te­len, cél­jai­ért min­den­re ké­pes kül­tel­ki va­gányt is, né­ha meg­vil­lan a sze­me en­nek a Ka­la­bus­kin­nak, or­das­ter­mé­sze­tét még lep­le­zi ugyan, de sejt­het­jük, ha­ma­ro­san el­jön az az idő, ami­kor a tet­tek me­ze­jé­re lép.” (Bog­dán Lász­ló: „Min­den egész el­tö­rött…” Me­gyei Tü­kör, 1983. febr. 19.)

„A szín­ház bras­sói ven­dég­já­té­kán két­szer lát­tam az elő­adást. Leg­job­ban Do­bod Im­re (Po­dzse­kál­nyi­kov), Ba­lázs Éva (Mar­ja) és Sza­bó Zol­tán (Ka­la­bus­kin) tet­szett.(…) Sza­bó Zol­tán a Vö­rös Éra cél­lö­völ­de bér­lő­jét, Ka­la­bus­kint ka­ri­kí­roz­za, ki­nek az élv­haj­há­szás meg­rop­pan­tot­ta a de­re­kát. (…) Sza­bó meg­roggyant tér­de büsz­ke­ség­gel vi­selt csö­kött­ség: ál­ta­la egy kissze­rű alak je­le­nét is meg­is­mer­het­jük (…) , mint aho­gyan D. Vá­sár­he­lyi Ka­ta­lin (Pe­rez­vo­tova) is szür­ké­nek bi­zo­nyult Sza­bó Zol­tán nagy kedvvel for­mált víg­já­té­ki fi­gu­rá­ja mel­lett.” (Szo­kolczay La­jos: Az ön­gyil­kos avagy a vé­res hur­ka bosszú­ja. Kö­tél ho­mok­ból, 100–101. old.)

… Nagy kedvvel bi­zony, mert ad­dig­ra, ha ke­ser­ve­sen is, de si­ke­rült ma­gam­ból ki­űz­nöm a ve­lem csú­fot űző dög ör­dö­göt. Nem­csak hogy már nem szé­dül­tem, ha­nem bír­tam is a szé­dü­le­tes tem­pót a szín­pa­don.

Azért a nya­va­lyát­lan­sá­go­mat nem élvez­het­tem túl­sá­go­san so­ká­ig. Va­la­mi eny­hén bi­riz­gál­ni kezdte a lá­tá­so­mat. Ki­de­rült, pon­tok je­len­tek meg a bal sze­mem­ben. Vég­re let­tek szem­pont­ja­im!

Ugya­nak­kor a szé­dült po­li­ti­kai rit­mus is fel­gyor­sult. ’82 őszén még en­ged­ték a vesz­pré­mi­e­ket 3-3-ra egyen­lí­te­ni, de a  meg­hir­de­tett  III. Nem­ze­ti­sé­gi Szín­há­zi Kol­lo­kviu­mot már a kez­dő síp­szó előtt le­fúj­ták. Te­hát a so­ros szil­vesz­te­ri ze­nés mű­sor cí­me ért­he­tő mó­don egy­ál­ta­lán nem a Párt és a szín­ház vi­szo­nyát har­mo­ni­zál­ta: Egy hú­ron pen­dü­lünk. Pat­ta­ná­sig pen­get­tük azt az egy húrt, ja­nu­ár vé­gé­re már te­le vol­tam pat­ta­nás­sal az al­ler­giá­tól.

(Nap­ló) 26 na­pot me­lóz­tam sza­bad­nap nél­kül!

Ez is va­la­mi? Az 1983. fe­bru­ár 26-i be­í­rá­som­hoz ké­pest?

(Nap­ló) El­ma­radt Az ön­gyil­kos elő­adá­sa, mert Viskyt elvit­ték 24-én.

Ő más­fél évet ült sza­bad­nap nél­kül! Csak. Mert öt­re ítél­ték. Mi­ért? Mert két bu­kares­ti sze­kus ült a szent­györ­gyi szín­ház bár­já­ban. Mért jöt­tek ilyen messzi­re ká­véz­ni? Le­het tip­pel­ni:

1. A fő­vá­ros­ban fél­tek  a be­sú­gók­tól.

2. Iga­zi szé­kely lég­kör­be vágy­tak.

3. Hogy még lá­tás­ból se is­mer­je fel őket sen­ki.

Úgy van! Har­ma­dik a sze­ku iga­za.

Az elv­tár­sak meg­le­he­tős har­sá­nyan gya­ko­rol­ták a ró­mai­val össze­dá­kolt mi­vol­tu­kat. Tűr­te Visky, amíg tűr­het­te, majd fel­szó­lí­tot­ta őket, üdí­tő he­lyett ven­né­nek in­kább egy kis friss le­ve­gőt, mert ez az épü­let a ma­gyar nyelv szen­té­lye. Az il­le­tők meg­ha­tó meg­il­le­tő­dés­sel meg­ad­ták ma­gu­kat az elv­tár­siat­lan fel­ké­rés­nek. Ke­vés idő múl­tán két hely­be­li nyá­jas szak­tár­suk Ár­pi­ék­hoz csa­lád­lá­to­ga­tott ma­ga­vi­se­le­ti in­tő­vel. Még­pe­dig csü­tör­tö­ki na­pon, a té­li est és a né­pi de­mo­krá­cia sö­tét le­ple alatt, mint­ha tud­ták vol­na, hogy a mű­vész úr­nak a szom­ba­ti elő­adá­sig nincs dol­ga, nem tű­nik hát fel sen­ki­nek, ha ad­dig nem tű­nik fel  a szín­ház­ban. Szom­bat es­te gya­nút­la­nul be­öl­töz­tünk, a kö­zön­ség telt ház­zá ül­te  a ter­met – a  kol­le­ga úr meg su­hunt. No­sza, te­le­fo­ná­lás ide, tár­csá­zás oda… A he­lyi Sze­ku­ri­tá­té azt fe­lel­te, ná­luk nem ven­dé­ges­ke­dik. Be­csü­le­tes, egye­nes volt a vá­lasz, elit cég pro­fil­já­hoz mél­tó. Ár­pi már Bu­ka­rest­ben ra­bol­ta a val­la­tók ide­jét. Az elő­adás el­ma­ra­dá­sát és a je­gyek vissza­vált­ha­tó­sá­gát a szín­ház vé­let­le­nül ép­pen benn le­vő ká­de­re­se ma­kog­ta el a füg­göny előtt. A ra­vasz szé­kely kö­zön­ség nem pat­tant fel, nem bon­tott ren­det, nem hő­bör­gött – így az el­ke­ve­re­dett szol­gá­la­tos sze­mek, fü­lek szol­gá­la­ti él­mény nél­kül ma­rad­tak. A pro­vo­ká­ció nem rob­bant.

(Folytatjuk)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ