Barátom, a medve

Volt nekem egy barátom, Nyárádi Samu.
Mondhatnám, a körülmények tettek barátokká minket. Ugyanis egy időben lettünk a vidéki város neves egyetemének hallgatói, s együtt is laktunk a Fiúnevelő Internátusban, közös szobában.
S szegény és pénztelen fiatalemberek voltunk mind a ketten.
Hát néhány nap alatt barátok lettünk.
Nagyon gyapjas, kerek feje volt Samunak; s termetre törzsökös. Lassan mozgott, lomhán is járt egy kicsit. Mindez nem lett volna azonban hátrányos, mert hiszen volt nekünk időnk arra, hogy lassan mozogjunk. A baj ott kezdődött, hogy Samunak az esze és a képzelete is lomhácska volt; s ott folytatódott, hogy szellemi fogyatékossága ellenére folyton okosságra tört, s nagy becsvágya volt a szemléletes beszédre. Szedett-vedett szójárásokat használt, mint például azt, hogy „süss oda”, amit aztán fehérre és feketére egyaránt használt. A felhőt nyomatékosan homálynak nevezte, s valahányszor megcseppent a felhő, mindig vizesnek jellemezte az esőt. Ha pedig valahol, járásunk-kelésünk közben egy olyan lányt pillantottunk meg, aki megnyerte az ő tetszését, rögtön odasúgta nekem: – Esse fiú, hiszed-e!
Így történt aztán, hogy én lazítani kezdettem a barátság fonalát, sőt azon az úton voltam már, hogy meg is szakítom. Akkor azonban olyan esemény történt, ami az okosság és az iramló képzelet helyett Samunak egy váratlan erényét mutatta meg.
Nevezetesen az életrevalóság erényét.
– Hallgass ide! – mondta Samu.
– No – feleltem neki, hogy szóljak valamit.
– Tudod-e, hogy mi van a Postakertben?
Erre nem szóltam semmit, hanem vártam, hogy mi van a Postakertben.
– Cirkusz, ott van a Nagy Cirkusz! – folytatta is Samu; majd rögtön elővett két belépőjegyet, s az egyiket nekem nyújtotta.
Elsőrendű körszékre szólott a jegy, aznap estére.
– Honnét volt erre pénzed? – kérdeztem gyanakodva.
De Samu nem felelt, hanem csak nevetett. S nevetés közben pajkosan fénylett a szeme.
Hát jó.
Amikor eljött az ideje, szépen elindultunk ketten, s bevonultunk a Nagy Cirkuszba, ahol igen alkalmas és jó helyre ültettek minket. Én mindjárt karba tettem a két kezemet, s nagy kíváncsisággal úgy várakoztam. Samu a két térdét szorongatta, majd pedig a szája is el-elhúzódott néha, hogy késedelem nélkül nevethessen, ha elkezdődnek a mutatványok. No de nem is ment kárba az izgalom, mert hamarosan egy bohóc lépett a színre, aki úgy ugrált, mint egy kifestett óriás veréb. Aztán egy tarka kutya jött, aki tízig számolt; majd egy papagáj vőlegénynek adta ki magát, és a mátkájának szerelmes, buzdító szavakat mondott. Utána egy fiú következett, aki buggyos nadrágban kötélen sétált; majd a fiú után egy szép leány röppent a színre, aki lovaglás közben röpködött valósággal a ló hátán.
Akkor szünet következett.
De ahogy reánk szakadt a szünet, Samu rögtön felállt. Furcsa izgalom látszott rajta, a ruháját és a nagy gyapjas haját is igen igazgatta.
– Én ott bent körülnézek – mondta.
S mielőtt bővebben, szólhattam volna, már el is indult. Ámulva néztem utána, s egy kicsit aggodalommal is, mert bizonyosra vettem, hogy a lovagló lepkelány ejtette meg.
Vártam, hogy visszajönne, de nem jött.
Aztán felejteni is kezdettem már a várakozást, olyan bolondos mutatványok következtek.
Amikor pedig az óriási medvét is megpillantottam, akit láncon eresztettek ki a színre, akkor már eszembe sem jutott Samu. Lomhán jött a medve, rettentő erő felhőiben. Lassan hullámzott ott a színen, majd egy nagy piros szőnyegen megállt, mert a lánc nem engedte tovább. S ahogy megállott az a medve, a színfalak mögül kihirdette egy hang, hogy a tisztelt közönség most vakmerő dolgot fog látni, mert a Nagy Cirkusz legnagyobb erejű embere meg fog a medvével küzdeni. S miközben szólott a gerjesztő hang, már meg is jelent egy marcona ember, akinek meggyszínű zubbonya volt. Egészen a combjáig ért a zubbonya, de a nagy domború mellén erősen feszült, s a derekán egy széles bőrszíjúval le is volt szorítva. S ott pedig, a bőrszíjon, végső szükség esetére fényes tőr fityegett.
Nagy volt az izgalom.
A két öklömmel a két térdemet nyomtam én is, amikor megkezdődött a küzdelem. Ámbár nagy ravaszsággal kezdődött, mert a marcona ember csak simogatta a medvét, mintha nem is akarna semmi rosszat. De ahogy hízelegve simogatta, egyszerre és nagy hirtelen megragadta a medvét, hogy ledöntse a földre. Hanem abban a pillantásban úgy mellen taszította őt a medve, hogy a marcona ember hanyatt esett menten. S meg is dühödött nagyon a medve, mert morogva két lábra állott, és hevülten feszítette a láncot. Hanem hát a marcona ember sem volt ijedős, mert hamar a talpára ugrott, és megragadta vadul a medve derekát.
Feszülten néztük a viadalt.
Csörgött a lánc, a medve morgott, és szaporán topogott, a marcona ember pedig feszült istenesen, és nyögött nagyokat. Egyszer a medve hajlott a föld felé, mintha már-már kidöntötte volna őt a vitéz ember; máskor pedig a marcona roggyant nagyokat.
– Szorítsd! – kiáltotta valaki.
Meg-megmorajlott az egész cirkusz, mint az áradat a gát előtt; majd egyszerre egy bődülés hallatszott, mintha átszakadt volna a gát. S abban a pillanatban a medve úgy földhöz teremtette a zubbonyos embert, hogy egészen elterült a piros szőnyegen. A csend megfeszült, de hiába vártuk, hogy felugorjék az ember, mert a medve fölötte volt keményen.
Így múlt el legalább két perc.
No hát, gondoltuk elcsüggedve, mégis a medve győzött. Akkor pedig megbukik a cirkusz!
Szent Zebedeus, vajon mi történhetett?! Mert bizonyos, hogy történt valami, mert a lánc megcsördült, hogy behúzzák a medvét. De abban a percben mintha hirtelen csoda történt volna, nagy hirtelen a talpára pattant a zubbonyos ember, s mire a szemünket elpillantottuk volna, már maga alá is gyűrte a medvét, aki tátott szájjal és elnyújtott szusszanásokkal megadta magát.
Mind felugrottunk, s úgy tapsoltunk a vitéz zubbonyosnak.
Ezzel az örömmel aztán vége is lett az előadásnak; s ahogy kifelé menet apadni kezdett bennem az izgalom, csak akkor jutott Samu eszembe.
Gondoltam, várok valameddig, hátha előkerülne valahonnét. S ahogy ott álldogáltam künn a cirkusz előtt, hát csakugyan előbukkant egyszer.
– Amíg élsz, bánhatod – mondtam neki.
– Mit?
–- Hát a medvét.
Samu nem folytatta a szót, hanem megindultunk. Bánkódás helyett fütyörészve jött mellettem; majd azt indítványozta, hogy egy pohár borra menjünk be valahova.
– De nincs pénz, ember! – szóltam rá.
– Gyere csak! – mondta.
Hát jól van, bementünk egy kocsmába, s ott megittunk egy fél liter bort. De valami történt Samuval, ismét kért egy felet.
– Hát mit csinált a medve? – kérdezte akkor.
– Lenyomta volt a zubbonyost – mondtam.
Samu hátradőlt a széken, nagy elégültséggel reám nevetett, és így szólt: – Muszáj volt.
– Lenyomni?
– Igen – mondta Samu –, mert nem akarta megadni a húsz forintot. Ugyanis maga a tulajdonos volt a zubbonyos ember. De addig nem is eresztettem fel a szőnyegről, amíg tizenötről húszra nem emelte nekem a medvedíjat.
Hát erre én vetettem meg a hátamat a széken nagy ámulatomban.
– Te voltál a medve?!
– Én.
Büszkén és boldogan mosolygott Samu, aki még tíz napig volt medve minden áldott este.
Akkor azonban felszedte a sátorfát a cirkusz, s azt bizony jól tette, mert az én barátom olyan igazságosan játszotta a medvét, hogy karácsonykor már a mézre is könnyen rászokott volna.

Szerkeszti: Bölöni Domokos