1941. november 2-án született Ambrus Lajos nyugalmazott magyar szakos tanár, író, költő, a Hazanéző folyóirat főszerkesztője. Versei mellett fontosak helyrajzi ihletésű prózai munkái, átmentett történetei, meséi. A Káfé főnix megbecsült szerzője. Isten éltesse!

 

Ambrus Lajos verseiből

 

 

Nálunk

Ahol én születtem,
a kormos égerfák
alatti gübbenőben,
piros pettyes
halakkal
dobálózik a patak,
a parton fűzfabokor
pislog,
ha búcsúznak
a futó habok.

Pántlika-rét
szélén hegyek
nőttek égig,
pipáló levelek
méregzöldre
festik.

A falu katlanban
égetett bokály,
zománc-ajkán
a nap táncot jár.

 

Tapasztalat

A völgybe bújt falu felett
a levett kalappal vetett
élet-tenger földre borul,
testté vált ige lesz az út,
s ha a büszke vihar elül,
a botorka égi fényben
dús kalászunk ünnepet ül,
mint rezedák az ereszen.

Nyarunk így cipeli terhét,
belőle majd a tél toroz,
kiálthat hegy, az eke vét,
aki most köt, jól nem oldoz,
s mert nincs erő, megremegek,
ingaóra kongva ketyeg:
megírták minden nép nyelvén,
kettéválott a föld, az ég.

S ott, hol képzelet kovácsol,
vágy visz izzó nyílhegyet,
szó űz minket is egymáshoz,
ha elesnék, nyújtsd a kezed,
mert fáradtan, sáros arccal
ilyenkor hallgatni kell,
és kemény kőre borulva
se házalj a bánatoddal.

 

Képzelet

Talán a bájaitól búcsúzik,
festi magát újra itt az ősz,
kényesen, arany kerúbokkal
bíbor-csigából bújt elő,
s mint aki hűségét már
egy kicsiért eladná,
csak a sorára vár,
hogy egy vélt Ereboszban
végre kikacagja
egy boldog parázna,
mert pillanatig
virít, ami csak virágzik,
mocskos éjű napod,
szerelem-tavaszod
az aszalt szilvaszemben
alhat együtt mindig
a makacs időben.

És csábíthat áldás, a fájó
csalétek, az idegen hajóst
kiveti a tenger:
ki menti innen
mennybe a szerelmet?

 

Pasztell
Páll Lajos képe alá

Tán csak a tegnap játszott
foszlós belű kenyerünkkel
a megbízhatatlan szél,
Firtos pipál, s míg bámulja
az üres ég, tüske fegyverét
magára ölti a szépség
koldusainak eledele,
az aranyló bábakalács.
Mint hajdan-volt aratók,
fonja csoda-övét
karcsú búzaszálból
jajgatás ellen a türelmes
nyár, mert fontos a jó
derék és a szép dísz,
akár a pompás szivárvány
a hosszú szárú eső után.
Kávét kavar és fut
a megdagadt patak:
jól vet itt az ősz,
a nyarunk csak arat.

Ambrus Lajos történeteiből

A gyertyán titka

Botosföld alatt, ahol a mai napig valósággal terem a kő, szikrázhatott a beálló éjben a jóságos tündér vágtató, fehér lova lábán a videás patkó, az egy oszló parcellák, ahogy az idő telt, mint elbetegesedett asszony csípője, erősen elkeskenyedtek. Pedig a kis mező, ahonnan nekirugaszkodtak a két Botosföldnek a hajnali fényben botorkáló hordószekerek is, valamikor egyé volt, s egybe is marad, ha a Vajmik, ahogy sorjáztak, nem darabolják fel a birtokaikat. De nem voltak ők se okosabbak, osztoztak testvériesen, úgy, hogy már egy-egy részen a terjeszkedő bokor se fér meg, átnyúlt, mint a bosszúság, a határon, tiszta hiába tettek a két pántlika közé keresztes határkövet, s irthatták mind a két felőlről is a szapora friss hajtást, mert az csak terjeszkedett: ott ő a honos, a dűlő neve is mutatja, hogy Gyertyános.
A bokorfolyások valamit már jó előre tudtak. A sok apró földdarab csak nyűg, nem lehet gazdálkodni rajta, hát egybe kell tartani, amit csak lehet. Egybe biz azt! Vált szokásjoggá a gyertyán titka, s avval a rendtartó székely faluban, ha egy föld eladó lett, elsőnek a szomszédot kellett megkínálni vele. Hiába vetett szemet rá más. – Vissza kell állítani a birtok nagyságát, ahol csak lehet! -., hát a szomszéd az első, ha igényt tart rá. A volt tulajdonos meg visszaválthatta bármikor, ha a sorsa úgy alakult.

Kettőbe vágtak egy főtt tojást Alszegen, a Vajmiknél, de Gyertyánosban a földet, amely épp az övékből szakadt ki, idegennek nem engedhették. Így lett a falubeli Vajmikén ott egy terű széna helyett kettő. S hogy vett rész később se osztódjék, a legény nevére került. Törődött is a másik, az öreg hegyi Vajmi, aki gyalog jött be Pálpataka vize mellett a faluba, hogy kié lesz! Végül is a legény éhezi ki, neki a vételár volt a fontos. Abból egy piculát se engedett. Nem alkudott. De kikötötte, hogy ha a jómadár fiának a másik szemét is nem ütik ki Pesten, s egy bog pénzzel jön haza, a visszaváltás joga hadd illesse meg, avval amint egy jármas tinó árát a lájbija belső zsebébe tette, elszelelt, a hideg gondolta volna akkor, hogy annak a Szent Péterrel való találkozás annyira sürgős.
A Vajmik közül a falubeli erős ember hírében állt, a legénykedő Szászok is elkerülték, pedig nem tett kezet soha senkire se. Ahhoz is sok kellett, hogy az asszony feldüszköndölje. De akkor nem volt jó a közelében lenni. A legtöbbször éppen az asszony fizetett rá, ahogy mondják, ő volt mindig kézügyben, s mind panaszkodhatott a menyecske testvéreinek, a sógorok, lehettek azok is fiatalok és kemény emberek, tudták, Vajmi Sándor dolgába beleavatkozni józan embernek nem tanácsos. Különben is, tanú is van rá, három, hiába rinaldózik a hegyen a Pestről fél szemmel hazakergetett Vajmi Dani, akit annak idején az apja sorsa egy cseppet se érdekelt. Nem erőszakkal, nem csalással, egy előhasú tinó árával vették meg az alszegiek Gyertyánosban a földet, Dani meg váltsa vissza, ne üzengessen, még akkor se, ha olyan nagylegény.
A kívül állónak könnyű. Kicsit adtak azok a fenyegetőző hegyi Vajmira. Elhallgat az – pusmogták – ha az alszegi rokon kézre veszi.
– Mikor megy fel a Hegyre kend? – állt egyszer a letolvajozott Vajminak a tulajdon felesége. – Amit az művel, borzasztó – mondta, pedig arra senki még csak rá se foghatta, hogy valakire ráuszította volna az urát.
– Akinek baja van, jelentkezik! – akasztotta le a letolvajozott ember a kaszáját a szegről, mintha nem neki szólnának.
Az asszony nagy bosszúságára nem a Hegyre, Gyertyánosba ment kaszálni. Ahová az asszony küldte volna, oda csak felüzent a drága rokonnak, hogy a tinó árával jöhet, szent lesz a béke, de addig is a szájára vigyázzon, különben még a bajuszuk összeakad.
– Hagyja csak – kiáltotta az ura után az asszony -, hadd fonjanak velünk az idén is, ha kend ennyire mamlasz! Mért tűri kend a sok rágalmat – mondja – mint bivaly a vakarást?
Aznap olyan búdákoló idő volt. A nap el-elbújt, hadd vágjon a kasza. Ezért lépett ki Gyertyánosba az alszegi Vajmi is, akit csak Sándor bázták a faluban. Pedig az igazság az, ő a kaszát meg tudta istenesen kezelni, s ha a melegben akkor sem vágott valami fényesen, erővel pótolta. Haladt is szépen a munkával, meg se éri estig. De mintha a nagy nyugalmat irigyelték volna meg tőle, egyedül volt ő az egész határban, egyszerre kitört valakiből: – Rinaldó!
Nagy rabló lehetett az, hallott Vajmi Sándor is róla. De úgy tett, nem neki szól, hadd jöjjön közelebb az a kiabáló, nem futott ő soha senki után. Még csak fel se nézett, nem akarta elriasztani az örökségéért féktelenül szitkozódó, hegyi Vajmi Danit. Annak csak a fél szemét ütötték ki Pesten, s nem teljesen vak, hát még felfogja, jobb, ha csak úgy messziről, játssza meg a rettenetest. Mert, hogy valamitől tart, az nyilvánvaló, s azért ordít úgy, mint akit herélnek. Így bátorodik.
Más azt a szitkozódót nem engedte volna magához közel, nem volt az bizony jóindulatú, az ország szívéből is azért suppolták ki. De Vajmi Sándort se kellett félteni nagy jóindulatúan. Még a kiabáló szusszanására is figyelt, és amikor az már azt hitte, őt egy nagy darab mamlasz emberrel ijesztgették fenn a Hegyen, a kaszát, hogy azzal a nagy hősben még véletlenül se, kárt ne tehessen, a suhintás lendületével jó messzire elhajította, a kasza helyett maga villant meg, avval el is sötétedett egyből a hegyi Vajmi előtt a világ.
– Adok én neked földet, te rinaldozó! Hogy rablótolvajok vagyunk, kimered ejteni a szádon? – kapta el nyakszirt a követelőzőt. – A földet az apád adta el, te istentagadó – mondta a falubeli Vajmi -, de ha te úgy gondolod, hogy az neked jár, adok én belőle! – sziszegte, avval tortyánál is megragadta, s mintha csak játékszer volna, a hős orrát kezdte beleverni a földbe, olyan kíméletlenül, hogy a felhő mögül előkerült nap is újra elbújt, nem kell ide tanú, gondolhatta…
Megrekedt a félszemű betyárban a hang. Volt ő cudar helyzetben nem egyszer Pesten is, de attól ilyen nem pipált. Ahogy lehetett, a fél szemét védte. Kiáltani nem kiálthatott, még segítségért sem. Nem akarta, hogy a Rinaldó, aki neki szegről-végről bátyja volt, észre vegye, hogy ő, a földet, ami a szájába kerül, kiköpi, hát ok nélkül töri az magát. De a testét, már ha így vívnak,mint a partra vetett hal, megmerevítette, ő se senki…
– Összeütöttünk – áltatta magát Vajmi Dani -, ki kell bírni. Nyáras kútjában van víz – gondolta -, megmosakodom, avval jót neked, te föld! Máskor bent a faluban egy szikrát se legénykedünk … – döntötte el magában s várt. – Sándor bá egyszer csak megelégeli, s akkor, tegyed a hegyre felfelé… ahogyan csak lehet! – biztatta a hős Vajmi Dani magát a harcban.
Nem hiába élt át Pesten is Dani egyet s mást. Tényleg meghagyták az életét, bütre állították, még az irányt is megmutatták neki a Hegy felé.
– Ha még jössz – szólt utána az alszegi Vajmi -, a tinó árát ne felejtsd otthon, ha jót akarsz – mondta, avval fent, hogy a fűből, ami még maradt, csapja le.
Vajmi Sándor, bár kemény volt, mint a pating, nem futott soha senki után. Fenyegetőzhetett bátran messziről a keze közül menekülő hősködő, aki a véres földtől maszatosan is csak rokon. Lám Nyáras kútja fölött Vajmi Dani jöttére is csak összerezzen a piruló kecskerágóbokor.
A rekvirálók

Nem átkozódott, ahhoz igen nagy volt a rangja. Az övé volt Szolokmán felül szinte az egész Lok, és akkor a vagyon ranggal járt. Az udvarház is szép helyen feküdt, csak a cseresznyéjéről híres falu szorult fel a csúszkáló völgybe, ahol ha nagyon elszontyolodott az idő, a nagy kövek is mind elnyuvadtak, folyt ott olyankor valósággal az úton a barátságos sár. Különben, asszony létére kemény fából faragták. Egészen jól gazdálkodott, pedig úri asszonynak került oda.
– Ez a Lokra igen fényes!… – pusmogták a faluban, amint az úr meghozta, de hamar észbe kaptak, dísznek kell az asszony, s többé még a vénasszonyok, akik már a fogaikat a pozdorjával kiköpködték, se fontak többé vele.
Amíg a világ normális volt, nem tudta senki, mi történik lent a Lokon az úrnitt. Elszáradhatott az asszony mellől a gazda, el is temettette az ott szokatlan néma gyásszal, a gazdálkodásba meg belejött, nem sínylette meg az az úr hiányát, csak ő maga lett sötétebb, darabosabb, kitelt. Nem tudták milyen az, ha örül, vagy ha sír. Úgy állt a cséplőgép farához is sétabottal a kezében, mint egy gazdatiszt. Becsapni nem lehetett, ő meg azt szerette, ha mindenki megkapja azt, ami neki jár. Szava sokáig szentírás volt a Protestáns Szentföldön.
De ott sem maradt talpán a világ! A feje tetejére állt. Felelőtlenek kezdtek röpgyűlésezni fent a sáros völgyben, félt a falu tőlük, tudták, előbb-utóbb baj lesz.
– Felmenni… fel lehet! – állt kézbelivel a padlás feljáratához a nyers, fiatal ember, amint bekövetkezett, amitől féltek –, de le is kell jönni!… – mondta fojtott hangon.
Nem volt az se intéző, de szolga se. Abból élt családostól, amit érdemei szerint ott kapott ő is a vanból. Hallotta már mástól, hogy leseperik azok a padlást, csak vetőmagnak hagynak meg egy kicsi gazt. Még hátra is hagyják, nehogy azt adja az Isten, hogy szabotálni merjék a jövő évi termést…
– Ha nem kellene, nem vinnék el – szólt szárazon jó emberére Ifisné.
A rangja nem engedte, hogy felháborodjék, a neve meg, hogy miatta kerüljön bajba egy hűséges embere, aki erre, mint orrba rúgott eb, egy kicsit lehúzta magát. Fel is sepertették a padlást a felelőtlenek, de nekik maguknak felmenni már nem volt merszük. A megbízottak pedig, mert Ifisnére egyetlen embere se ejtett ki soha egy rossz szót se, tele zsákokat felejtettek a hombárok mögött.
– Egy szemig elvinni? Olyan nincs! – döntöttek csendben.
A falunak, amely a Lok fölé szorult be a völgybe, csak az utcái voltak sárosak. Így bár megszomoríthatták naponta a bajokat méltóságosan elviselő asszony életét, hogy irigyelje csak az elhunyt urát, de mindig került egy osztályáruló, aki ha meg is ugatta, mint a többi, de segített rajta. Ő pedig, bár kezdett kopni, a méltóságosságából nem hagyott alább.
– Baj – tromfolták egymást az együtt repdeső felelőtlenek, akik kék Pobedával érkeztek a faluba –, hogy boszorkányok nincsenek. Róhattak ki annyi tejet a Lokra, hogy kútból merni is sok lett volna, az asszony, kiről látszott, több, mint ők, még csak nem is tiltakozott. Csak néha, ha úgy adódott, felsóhajtott:
– Hány bőrt lehet lehúzni egy emberről, Uram, amíg él?
Ifisnéről többet, mint sokat. A listára is feltették, de nem vitethették el.
– Mást! – követelték fentről.
Nem tudni ma sem, nem volt-e valakije a nagyobb kutyák között, vagy kellettek olyanok is, akik mindenkinek csak enni adnak, mert addig jó, amíg nem éhezik a nép.
– Ha meg-megehül, se baj, javul az étvágya – pusmogták a felelőtlenek a röpgyűlésen, de azt, hogy aki kenyeret ad a szájukba, egyszer már fel kellene számolni, nem merték kimondani, hát azon törték a fejüket, kit lehetne a listára Ifisné mellé írni.
A lábnyomokat mohón elnyelő sárban, a Lok fölé rekedt faluban, ahol ünnepnapokon akkor még váradi szőttes lájbiban feszítettek a legények, mint boglyába szúrt tűt, keresték a kuláknak valót. Mert az idő telt, megsúgták nekik fentről, ne mint válogassanak:
– Könnyű, aki nem tud törleszteni, leszolgálja.
Így került a vigyori Vad Jancsi a nyomorúságára egy kicsit büszke özvegy Ifisné mellé a félelmetes kuláklistára. Azt a Vad Jancsit a bábasszony elejtette volt. Vigyorgott is az új ranghoz egy darabig a szerencsétlen. Valami jóakarója szólhatott, hogy viselkedjék úgy, ahogy a helyzetéhez illik, avval aztán olyan mártír pofát vágott, ha kérdezték, hogy hogy s mint, melynek a híre meg se állt a Lokig.
A szép özvegy a Lokról a temetés óta még a templomba se járt. De erre a hírre láda fenekéről elővette az ünneplőt, s feketében, mint illik, büszkén, enyhén szegett fejjel, a néptanácson a hatalom elé állt.
– Vadjancsikkal én – mondta köntörfalazás nélkül –, kulák sem leszek!
Előbb csak nézték a felelőtlenek, hogy az az asszony mit keres ott, olyan furcsa volt számukra, hogy egy levegőt szívnak vele, majd szinte megfogta valamennyiüket a kacagó görcs.
– Ha nem tudná – próbálkozott egy röhögéssel küzdő hang –, ez nem így megy!
– Lehet! – kapta fel a szép fejét, amelyen már látszott, hogy megjárta magát a dér, özvegy Ifisné a Lokról –, de akkor nálunk többé nem sepregetnek – mondta, avval, mint akit jól képen vágnak, az ajtón kilépett. A forradalmi légben, a felelőtlenek sokáig hallották, hogy a drága szoknya mint susog.
Titok volt egy darabig, hogy a Lok fölé szorult, sáros faluban a hatolom miként járt. Az is marad, ha nem jön el az ősz. De eljött. Ilyen tájt szokta elmorrantani magát mérgesem a cséplőgép. Nagy fejű kenyérgabonát termelt Ifisné, elegyest. Hanem a pelyva helyett, csak a Borzas szőrébe túrhatott volna az ő portáján a szél.
– Jöjjenek csak a sepregetők! – nézett hosszan az úton, egészen a völgy szádáig Ifisné. Már rég elküldött mindenkit. Azt se nézte, ki mit visz el.
– Az övék –gondolta –, hadd vigyék – s avval papírt vett elő. Nagy darab papírt, és vastag ceruzát.
Nem emlékezett, hogy a keze valaha is reszketett volna. Bizony, rég nem írt. Ahhoz képest elég szépen sikerült. Ki is szegezte kívül az ajtóra, majd az ajtót magára zárta.
– Nem vagyunk itthon, felköltöztünk a padlásra! – olvashatták az ajtóra két nagyfejű rajszeggel kitűzött új hírt a kedves látogatói, akik mint máskor, akkor is pontosan megérkeztek, nagy boldogtalan szekerekkel, ahogy mondani szokták, rekvirálni.
Azon a napon a szél is mérgesen kajtott a Lokon. Szerencse, hogy a felelős állambiztonsági nem akadt fenn azon, hogy a papíroson nem volt íráshiba. Még a hegyen át gyalogoson érkezett, borzos, nagyhajú fiatal tanárnak, akiről azt kezdték rebesgetni, hogy Siklódon egyedül írni tud, meggyűlhetett volna a baja. Pedig azon őszön, annál nagyobb vétket, hogy az út fölé kihajló diófák alól tüntető nyugalommal szedte fel a guvadt diót, ő sem követett el.

Összeállította: Bölöni Domokos

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ