Az éjjel Molnár H. Lajos jelent meg álmomban. Tudtam, hogy gyógyíthatatlan beteg, azt is, hogy reménytelenül fekszik egy anyaországi klinikán, arra várva, hátha mégis enyhítenének szenvedésein, de ahogyan volt felesége, Meister Éva írta a facebookon, barátunk úgy látszik, feladta a hiábavaló küzdelmet. Így lett belőle kerek évszám: született 1946 – elhunyt 2016. Élt 70 kemény évet. És alkotott. A szini  pályába vágott bele, aztán pszichológusnak tanult, évekig azt gyakorolta, majd váratlanul és örömünkre átigazolt az Ifjúmunkáshoz, ahol távozásáig riporterkedett, nem is akárhogyan. Majd Magyarországra költözött, s a további részletekről tájékozódhatunk letölthető műveit tartalmazó honlapján.

Többet és jobbat érdemelt az élettől, de hát annyi jutott neki belőle, amivel sáfárkodni tudott. Meggyőződésem, hogy még sok jelentős mű szorult belé, már nem volt ereje és ideje formába önteni őket.

Sorsfordító regénye, a Donki Ákos a szemem előtt született meg, legjobb énjét igyekezett belegyúrni. Ma is sajnálom, hogy biráló szavakkal illettem. Pedig tele van kemény, életes részletekkel. Már maga az alcím is megkapó: Egy búsképű fiatalember bizalmas beszámolói körülményeinek változásairól. Azonossága létező személlyel nem véletlen.

Molnár H. Lajos

Olvasóként s barátként is szerettem, szeretem. Álmomban, úgy emlékszem, megöleltük egymást. Mint az olyan emberek, akik nagyon rég nem találkoztak, s már a reménnyel is felhagytak, hogy valaha még egyszer egymásra találnak.

Az álombeli Lajos sovány volt, törékeny és halálsápadt. Olyan, ahogyan én még sose láttam Őt.

Váratlan látogatása és búcsúja arra figyelmeztet, hogy ideje fölkészülni egy majdani, valódi találkozásra.

Cseke Gábor

1. Pusztai Péter:
   2016. november 3. 16:59

   Falra hányt Földet hagytál magad után Lajos. A lapunk Napja voltál. Pusztai Péter

2. molnár h.katalin:
   2017. február 16. 07:28

   Nekem űrt,reményt.KATA