Plasztelin perforál: Kilencévesen – 1.
Cselényi Béla igen plasztikusan írta le plasztelin-élményét kilencéves korából a Káféban, Elekes Ferenc szinte a szociográfus szemével válaszolt rá: hogyan gazdálkodott ő Siménfalván ugyancsak kilencéves korában. A Káfé (kafe.hhrf.org) perforál rovata is erről kérdez: mit csináltál, s abból, amit csináltál, mire emlékszel kilencéves korodból?
A beérkezett szövegeket folyamatosan közöljük a Káfé oldalán.
(Salma Gulyás figurái)
1964/65 tele. Új, (csúf, konzervatív, boltíves, barna) szekrény kerül az előszobába. Apám vesz egy kiló plasztelint. (A magyarországak szerint “plasztilin” vagy “gyurma”; mi Erdélyben mindig “plasztelint” mondtunk.) Abból gyúrtunk ezt-azt nagy laikusan. A plasztelin rögtön bekerült a “régi/új” szekrénybe; (arisztokratáktól vettük; a szüleim szerették a patinás bútorokat, én nem). Ha megnyitottuk a szekrényt, süvített ki a lenolajos finomított agyag szaga. Ekkoriban jelent meg a boltokban a tintakiszedő (1 lej), a haszontalan/öncélú ceruzahegy-csiszoló, azaz kicsi, ráspoly alakú furnírlemez (a magyarországiak szerint furnérlemez), egy darabka ráragasztott smirglivel. Semmi értelme sem volt, de az ára is csak bagatell 1 lej volt a papírüzletben. Ugyanitt, ugyanekkor lehetett kapni 2 lejért kicsi világoskék műanyag-koltpisztolyt fehér ravasszal és fehér kakassal. Legalább 2 × vettem ilyent, és emlékszem, hogy 9 éves, ultramarin kesztyűs gyermektenyeremben is aprónak tűnt, de “mindene megvolt”. A hálószobában a szekrény tetején vékony, kemény birsalmasajt simult a lapos tálhoz; abból vágtunk időnként. A bátyám feldobott belőle egy darabot a magas plafonra, aztán évekig láttuk, mígnem talán a nagynénémnek sikerült kefeseprűvel leügyeskednie… vagy tán az enyészettől adta meg magát a gravitációnak…? (De az is lehet, hogy sütőtök volt…) Keszthelyi Gyuri és Keszthelyi István osztálytársaim ismerhették ezeket a körülményeket; azon a télen össze-összejártunk.
Cselényi Béla
„…drága jó Cselényi Béla! Így, most, megvénülve, csak irigyelni tudlak a te gyönyörű, plasztelines gyermekkorodért. Szinte látom a te ultramarin kesztyűs gyermektenyered, s azt a kicsi világoskék műanyag-koltpisztolyt is elképzelem, fehér ravasszal és fehér kakassal. 9 éves voltál akkor, drága jó Cselényi Béla !
Nem hiszem, hogy különösképpen érdekelne téged az én gyermekkorom, csak épp megemlítem, hogy én 9 éves koromban egész gazdaságot vezettem, szántottam, távoli legelőkön kaszáltam, nem aludtam soha hálószobában, hanem olykor erdők szélén, bokrok tövében, arattam, kévét kötöttem, kalangyát raktam, zsákokat cipeltem, tehenet, disznót tartottam, lent, kendert termesztettem, áztattam, köveket hordtam el a suvadásos földekről, hogy teremjenek, trágyát hordtam a mezőkre. Apámat kirándulni vitték Archangelesbe négy évre, erőszakkal, egyedül maradtam a beteg anyámmal, ilyenformán telt az én gyermekkorom. Persze, jól tudom, nem te tehetsz erről, amiképpen én sem tehetek a te plasztelinjeid sorsáról, mindenkinek megvan a maga sorsa.
Csak irigyelni tudlak tehát, s csudálkozni talán, hogy manapság még csak érzékenységet sem fedezek föl a mai fiatalok nagyobbik részéről, például a kemény, kétkezi munka iránt.
A világ változott meg, drága, jó Béla ? Szerinted merre megy a világ, ha így megy tovább ? A plasztelinek és játék-pisztolyok felé?”
Elekes Ferenc
Pusztai Péter rajza
2010. november 1. 21:11
Kedves Elekes Ferenc!
Nem tudom, hogy nekem kell-e válaszolnom aszkétikus soraidra vagy önként vállaltad el egy vitaindítás ellentétes pólusát. Létezik a „költői kérdés” fogalma, de valahogy ha költő tesz fel költőnek költőinek látszó kérdést, igen könnyen valódi lehet belőle. Nem akarom elvenni mások elől a helyet, de remélem, hogy a válaszom nem fog „két szavazatnak”, tehát (bocsánatos) szabálysértésnek számítani.
Igen. A gyermekkorom boldog volt, de 7 éves korom előtt már rádöbbentem, hogy meg fogok halni. Tapasztalatom szerint, kortársaim közül az edzett fickókat MA SEM bántja ez a kérdés, de NEM SZERETNEK EMLÉKEZNI, pontosabban: nem látják értelmét az emlékezésnek. Van kalapácsuk, de nincsen szeizmográfjuk. Ugyanakkor szeizmográffal — komoly következzmények nélkül — nem lehet kalapálni. Érzem ezt a kommunikációs zavart.
1980-ban, Marosvásárhelyen, az Igaz Szó klubjában vagy Nagyváradon, az Ady Endre Irodalmi Körön egy bányászvidékről származó író megkérdezte:
— Nem lehetne-e földszagúbban írni?
(Nem. NEKEM nem. Ő se tudna bélukábban monográfiát írni.)
Remélem, nézőpontom nem létjogosulatlan.
Remélem, merengésemet nem érzed nagyzolásnak. Luxusnak érezheted, de kérkedésnek nem: édesapám igen belém véste, hogy senki irigységét ne korbácsoljam fel. Ezért remélem, hogy amit te „irigylésnek” nevezel, az nemes, ösztönző jellegű feszélyezettség, nem pedig hivatástudatos, felhőkből való földre rántási kényszer, hiszen volt már olyan, és szocreálnak nevezték.
Természetesen nemcsak az osztálytársaim világában mozogtam esetlenül. 7-8 éves koromban Magyardécsében nyaraltunk a nagyszüleimnél. Jártamban-keltemben szóltam egy gazdának, hogy a tehene rosszul van: hányik. Csak mosolygott a kérődző szarvasmarha láttán.
2010. november 2. 09:49
Béla és Frici visszaemlékezéseiből nekem a megőrzés jelenti a lényeget. Jó az, ha nem feledjük egykori magunkat. Jóérzéssel gondolok például vissza a saját majdnem kilencéves koromra, amikor Lakatos Pista bácsiék udvarára utcai gyerekcsapatunkkal sódert hordtunk, és mert ágynak estem, egy ezüst ötpengőst küldött, első munkáért kapott fizetésemet. Később, fiatal újságíróként nagy tisztelettel néztem fel a kolozsvári zenekonzervatórium kezdeményezőjére, s ma is kellemes emlékként őrzöm, hogy bizalmába fogadva heti hangversenykrónikáit szerkeszthettem. És őrzöm emlékemben annak a fiatal német katonának ijedt arcát, amikor ráordított német köszöntésemre karját önkéntelenül magasba lendítette. A szégyen, hogy mit tetem, most is éget , és máig ér az a düh is, amit a hétfői hittanórák elején rám osztott hajhúzások után éreztem, amit az elmulasztott vasárnapi istentisztelettől való távolmaradásomért kaptam. Érzem a Honvéd cigaretták bűzét és a Szimfónia illatát, a dohányzásról való leszoktatás zseniális ötletét, amellyel mézeskalácsos nevelőapám pedagógus doktori szintű tehetségével jó irányt mutatott. S még mennyi, mennyi apróság. Semmi sem elhanyagolható, nem kivetnivaló, nem fér kukába, nem állítanak fel emlékeink számára holmi különleges szemétgyűjtőt. Merthogy ezekben az apróságokban rejlik mindannyiunk ilyen-olyan, de valamiért – mint Frici nagyszüleinek porladó, sehová sem tartozó kapuja – megkönnyezhetően szép élete.
2010. november 2. 10:18
Drága jó Cselényi Béla !
Válaszoddal nem veszed el a helyet mások elől, előre látom. Nem tolakszik senki a megjegyzésével. A téma ugyanis már kiment a divatból. Épp tegnap kérdeztem meg egy régi ismerősömtől, hogy hol dolgozik, erre azt felelte:-Mi az a munka ? Még a tévében is „job”-ot hírdetnek, nem munkát.
Továbbá: a hozzád intézett kérdésem valóban „költői kérdés volt”, mert ugye, a feleletet is ki lehetett venni belőle. De azért jó, hogy válaszoltál. Rákattintottam például a nevedre, hogy lássam, hány éves vagy. És megtaláltam a naplódat is, amit egyvégtében el is olvastam. Legjobban ez a följegyzésed tetszett :” Visszatérve VEÉR Adrienne-re: Laci szerint valóságos életveszély volt őt hazakísérni, mert sosem hagyta magát a zebrán átvezetni; mindig a cikázó autókat kellett vele kerülgetni. A kifürkészhetetlen sors úgy hozta, hogy 1970-ben trolibusz ütötte el… éppen akkor, amikor(megmagyarázhatatlan módon) éppen szabályosan kelt át a zebrán(!)…”
Aztán : jó volt olvasni egy boldog gyermekkorról, mert én soha nem tudtam, mi az a játék. Kajánul még el is mosolyodtam, amikor életrajzodban fölfedeztem, a tejkihordáson kívül dolgoztál is. De hol ? Hát a játékgyárban !
Drága jó Béla ! Nagyon szeretem a verseidet ! Ez a fontos. És nagyon szeretem a naplódat.
Írod, hogy hét éves korod előtt rájöttél, meg fogsz halni. Na, ebben rokonok vagyunk. Sőt, azt hiszem, én már eleve halva születtem !
2010. november 2. 11:14
nem tudom, hogy hány éves koromban döbbentem rá, hogy meg fogok halni, de amint a halálról tudomást szereztem, emlékszem, hogy nem magamat féltettem, hanem arra gondoltam, hogy ezek szerint nagyanyámnak is meg kell halnia, márpedig azt nem élném túl…